… Sipiczky tegnap esti sikerén fölbuzdulva, elérkezettnek látta a
pillanatot, hogy megkérje Incit. Hát most itt van. Föláll és elmondja
mondókáját Dobaynak:
… Hogy szereti Incit és tenyerén fogja hordani, ha sorsát hajlandó az
övével egybefüzni; ha nem, – széles a világ, elrejtőzik majd valamely
zugába stb. stb.
Az öreg végighallgatja ünnepies, komoly arccal. Komiko-humorisztikus
allürjei elsimulnak szépen; egyszerü méltóság ül az arcára. A magyar
nemes ember marad meg belőle csupán, a ki fehér oszlopos kurián tanulta
meg vérét és hazáját szeretni s imádni egy selyemfőkötős, jóságos
mosolygásu édesanyától. Bajuszát se sodoritja, mint szokta, ha széles a
kedve, fejét se vakarja, mint szokta, ha mérges; vonásai és mozdulatai
nyugodtak és szelidek.
A parthie-hajhász lengyel parvenüt láthatólag zavarba hozza ez a
magatartás. Ő csak külsőségeiből ismerte a gentlemant, (a ki mókáival
imponál az éretlen tömegnek). A szivben és lélekben fogantatott
grandseigneur-t: azt nem ismerte ő. Ilyet látott most maga előtt. És
dicséretére legyen mondva, fölismerte.
Mondókájának utolsó szavait már szinte zavartan hebegi el a rutinozott
világfi – és lesüti tekintetét a nagyur előtt.
Dobay hozzálépett és két karját szeliden megfogva, leülteti leánya
kérőjét. Ő maga állva marad s elkezd beszélni halkan, de nyomatékkal,
nyájasan, de őszintén.
… Olyan a beszéde, mint a hegyi patak: gyorsan folyik a szó ajkáról,
üdén és tisztán…
… Olyan a beszéde, mint egy attikai szónoklat: kenetesség nélküli, de
vallásosan mély.
A fiatalember meghatva hallgatja, mint a bünös, ki megtér a szentirás
igéjén. Lelkülete egy gyors átváltozáson megy keresztül. Már mélyen
bánja, hogy cinikus, frivol életfölfogásával e szentélybe betolakodni
merészkedett.
Bánja. Pedig az öreg Dobay nem mond semmi olyast, a mi őt bánthatná. Nem
is ad tagadó választ. Csak azt magyarázta eddig, hogy mi a családi élet
szentsége, – hogy mije a férj szerető, hű hitvesének, – hogy egy
szubtilis női sziv érzékenységét miként kell a férfinak – a ki erős –
respektálnia.
Csak ilyeneket beszélt eddig. A részletek azután következtek. A
legnehezebb, a legkényesebb pont a vagyoni kérdés megoldása volt.
Az öreg ur finom tapintattal először is a maga viszonyait tárja föl, –
nyiltszivüen, nem kötelező őszinteséggel.
Dobayné föl-fölszisszen néha – mint a kinek a tyukszemére hágtak, – de
nem mert szólani. Érezte, hogy itt most csak egy embernek van joga
beszélni, s az a férje. Ő volt most az ur itt: föltétlen ur az összes
lelkek fölött. Nem szólt hát, bár az elfojtott, meggyült haragtól s az
álszégyen érzetétől lángbaborult arca férje szavain:
– Mi szegények vagyunk, de becsületesek. Háromezer holdunk van, az igaz,
de abból kétezer hold kipusztitott erdő, a többi harmadrendü sovány
szántóföld, a melynek jövedelme 6000 forintra megy. Ezt kapja majd a
leányom, ha mi, Isten akaratából pihenni térünk. Addig csak annyit, a
mennyit éppen adni képesek leszünk: évenkint legföllebb kétezer
forintot. Nos: ebből természetesen nem lehet megélni… A másik dolog, a
miről föl kell, hogy világositsalak: a származásom… Én nem származom
olyan ősrégi családból, mint te vagy a feleségem. Őseim egyszerü
bányászok valának, de becsületesek. A bánya-büntetésre összeirottak
listáján soha elő nem fordult a Dobák név. Mert igy hivtak bennünket még
ezelőtt száztiz esztendővel, a mikor szépatyám a nemességet kapta József
császár kegyelméből… Erre vagyok én büszke: erre a becsületünkre!
Dobayné ajkába harapott, hogy szinte vér serkedt a fogai nyomán.
– Őrült! – sziszegte, de csak nem mert szólni…
A lengyel gróf ellenben sápadtan és komoly méltósággal hallgatta az
öreget, s azt gondolta magában: mily vétek, hogy ő nem tud ilyen
becsületes lenni!… Megfogadta, elhatározta, hogy ma legalább igaz lesz
és becsületes.
Beszélnie kellett. Eleinte akadozott, később fölmelegedve az öreg ur
bizalmat gerjesztő figyelmes arcától, tüzbe jött és tudott beszélni ő is
egyenes, becsületes nyiltszivüséggel, – ma talán először életében.
Elmondta, hogy ő régi nemes és igazi gróf, de a királyi atyafiságról
hallgatott.
De itt már közbeszólt az asszony:
– Miért hallgatja el összeköttetéseit: azt, hogy ükanyja
Ponjatovszky-leány volt és hogy a Sanguskókkal és Sapieha hercegekkel
közeli rokonságban áll?
– Azért, nagyságos asszonyom, mert akkor nem mondanék igazat.
Általános mély csönd. Dobayné töri meg:
– Eddig ugy mondta.
Lángbaborult sápadt arca a szegény lengyelnek; alig fért ki torkán a
szó, de azért kinyomta: „Hazudtam!“
Tágra nyilt két szeme öreg Dobaynak. Nem a nagy rokonsági kilátások
eltünte fölötti bánatában, hanem afölötti bámulatában, hogy hazudott
Sipiczky. (Egy szakállas ember!)
Észrevette ezt a lengyel és beszédét eképpen folytatá:
– Hagyományos rossz szokásunk, bününk, vétkünk nekünk lengyeleknek, hogy
családi összeköttetés és vagyoni viszonyaink tekintetében sohase, vagy
csak ritkán mondunk igazat… Ezentul nem teszem.
– Ez nem is szép dolog és nem férfihez illő, – mondta egyszerüen az öreg
Dobay.
Dobayné ellenben megvetéssel méregette végig a paraszt igazmondással
saját rangját lefokozó „ostoba lengyel fickót.“
– Hát akkor a majorátus sem igaz, édes gróf Sipiczky?
– Az van a családban s én vagyok a várományosa, ha Boleslaw fia…
– A tizenhatodik?
– Nem, csak a hatodik Boleslaw fia el találna halni.
– És beteg az az ur? – kérdi Dobayné. – Csakugyan nem élhet három évnél
tovább?
– Nem beteg, nagyságos asszonyom és fiatalabb, mint én.
– Hát akkor mi marad magából, édes Sipicsky, a leányom számára? –
selypitett Dobayné.
(Dobayné mindig selypitett s a c-t cs-nek mondta, ha erőt vett rajta a
méreg.)
E brutális megjegyzésen föllázadt az öreg ur.
– Nem engedhetem, hogy a vendéget megillető tiszteletet megsértse, –
fedte nejét.
Ő nagysága nem szólt. Mutatóujja köré csavarta hajának egy pamacsát és
kétszer-háromszor megrántva azt dühében, mint egy tragika, a szomszéd
szobába rohant.
A két férfi egyedül maradt. Egy ideig hallgattak. A lengyel törte meg a
csöndet:
– Nem érdemlem meg a leányod kezét. Nem vagyok én abból a becsületes
fajtából való, a miből ti. Egy léha, büzös légkörben nőttem nagygyá.
(Csönd.) Most kezdem csak igazán érezni, hogy sokkal jobban szeretem őt,
mint hogysem e házasság által boldogtalanná tegyem életét. Én egy sivár
ember vagyok…
Az öreg Dobayt meghatotta ez az önvád.
– Nem ugy, fiam, jó ember vagy és helyén van a szived. Csak nem volt, a
ki vezessen. A házamat ezentul se kerüld és légy bizalommal hozzám, –
tekints apádnak.
A lengyel, felejtve formaságot, arisztokratikus önfegyelmét teljesen
elvesztve borult az öreg keblére és görcsösen megszoritva kezeit, e
szavakkal távozott:
– Köszönöm a kegyet, eljövök. A testvérje leszek ezentul… Engedd meg.
*
– Válassz ki egy virágot ebből a csokorból s tedd el emlékül. Oly ember
adta, a ki léha volt, de jó és téged igazán szeret: mert lemondott a
kezedről, – igy szólt Dobay leányához és nagyon meg volt hatva.
Földerült Inci sápadt arca, Dobay meglepődött.
– Hát te örülsz ennek, kis báránykám? Nem éreztél vonzalmat iránta?
– Oh nem, nem, itt maradok veletek, – válaszolt a kis Inci örömmel és
határozottan.
– És te ezt nem tudtad, Ida? Ida! Vagy nem vetted számitásba gyermeked
érzelmeit?
– De igen. Azonban mire való házasságban a szerelem? Lám én szerettelek
és most…
Elsápadt az öreg ur, de összeszedte minden erejét. A kiméletlen
durvaságra szeliden válaszolt:
– És most is szeretsz, habár öntudatlanul is. Ha meghalnék, szivedből
megsiratnál és virágot ültetnél sirhalmomra. A szerelmet: az elsőt, egy
nő se felejti el soha.
Az asszony, a 35 éves, érett, szép asszony elpirult s egy könycsepp
szivárgott a pillájára. S a férfi, a hetven éves délceg aggastyán,
lecsókolta azt a könyet.
Az Inci könyeit lecsókolni már nehezebb lett volna. Megeredt azoknak
árja s folyt, mint a patak, hogy csuromviz lett tőlük pici zsebkendője…
Örömkönyek voltak azok.