Ittasan a bortól és örömtől, ifjui reményekkel s egy jól megkoncipiált
tervvel agyában, tántorgott föl hálószobájába az öreg expoéta.
A terv az volt, hogy mégis csak eladja a Sárkányt és Szélvészt s uj,
diszes kiadásban kinyomatja „Elvira keservei“-t az árukon.
– Az ördög hitte volna, hogy a kor izlése ennyire megváltozott négy
decennium alatt! Meghaladtam a koromat négy decenniummal, az
arkangyalát!… Hiába, a zseni kitör és eget kér! – duhajkodott magában
Dobay Alajos, az ötvenes évek félreismert nagysága.
Még soká ábrándozott, mielőtt elaludt volna. S álma édes volt, mint a
méz. Angyalok zenéje mellett cigányozott reggelig. Kisbőgős nélkül, az
igaz, de a kisbőgőst: a legmolettebb és legnyájasabb angyalkát ölébe
ültette, hát azért nem szólt a kisbőgő.
Azonban az álom se tarthat örökké. Éppen ama pillanatban, a melyben a
kisbőgős hosszu, szenvedélyes szerelmi ostrom után végre beleegyezését
adta, hogy ajkainak mézét tiz forintok ellenében megszedhesse szerelmes
szeladonja, – éppen a leggyönyörteljesebb percben, a midőn ajkaik
csucsoritva, mint villámossággal telt felhők egy villámszikra tüzével
egymásra csapni szándékoztak volna: kellett fölébrednie szegény Dobaynak
egy nem annyira villámos, mint türelmetlen és ideges rángatástól, a mely
is ő nagysága kegyes kezeitől származott.
– Ejha, asszony! Még öt percig hagyhattál volna; éppen a legjavát
szakitottad félbe, – dörmögött az öreg, de nem haragudott, mert előtte a
dicsőség és remény, a gazdagság, a fény.
Előbb azonban az árnyat kellett kiállania. Mert sötét és borus felhői
felesége arcának harcra keltek az égi világossággal. De hiába, az égi
világosság maradt a győztes s a felhők haragosan vonultak odább.
– Ugyan szépen nézett ki tegnap, mondhatom. Nem szégyelli magát: egy
nagyleányos apa létére ugy leinni magát?
– („Sirom, sarom, sallalárom,
Jobb batáron mint szamáron“…)
– Maga még most is be van rugva…
– („Részeg vagyok, rózsám, mint a csap,
Sampanyerrel teleittam magamat“…)
– Jobb, ha azonnal felöltözködik s elmegy a gőzfürdőbe és haza nem jön,
a mig teljesen ki nem józanodik.
– (Fürdik a holdvilág az éj tengerében“…
– A leánya előtt csak nem akarja eljátszani a tekintélyét?…
– („Eljátszottam már azt régen.
Attól ugyan ihatik kend, ihatik kend“…)
– Maga nemcsak részeg, de bolond is. Ugy énekel, mint a parasztok.
– Se részeg, se bolond nem vagyok. Boldog vagyok, Idám. Jer keblemre…
Szeretlek.
És az asszony: a fiatalos, menyecskés asszony, a kit évek óta nem
érintett férfi csókja, ölelése, nem ellenkezett, nem tért ki az öreg
ember csodálatosan fiatalos, tüzes ostromlása elől, odatapadt a keblére
s élvetegen nyujtá csókra ajkait.
*
Reggelire nem pogácsát kapott a Lojzika, hanem teát, sonkát, pástétomot
és két tojást. Jóllakva és megelégedetten, az asszonynak egy szót se
szólva (meglepetésnek tartogatta a dolgot), indult munkába az „Elvira
keservei“ ügyében.
Először is a sürgönyhivatalba ment. Ott föladta a következő sürgönyt:
„Botos István urnak
Lasnak.
A Szélvészt és Sárkányt adja el. Ha nem veszik, adjon el valami olyat, a
mit megvesznek. Ha semmi ilyes nincs, adjon el valamit, a mi lesz,
például a jövő évi repcét. És küldje az árát expressz postafordultával.
Adósságot csinálni, hitelt igénybe venni nem szabad.