Kertész Andor, tervét megvalósitandó, beállit az Eggenberger-féle
könyvkereskedésbe és kéri Dobay költeményeit.
– Dobay? Dobay? Ilyen ember talán nincs is. Azaz, hogy volt egy
altábornagy Pozsonyban, de az nem irt költeményeket, – állitotta
Hoffmann ur, az egyik Eggenberger.
– Dehogy nem, kérem. Dobay Alajos költő volt, az ötvenes években; ő irta
meg az Elvira keserveit, tizenhat énekben.
– Kérem, az ötvenes években mindenki keserveket irt, de az Elviráét nem
irta meg senki.
– De igenis, hogy megirta, – vágott közbe Molnár ur, a másik
Eggenberger. – 1851-ben jelent meg Heckenastnál, de miután két év alatt
csak két példány fogyott el belőlük, eladták a keserveket Pollitzer
antikváriusnak, darabját 3 krajcárjával, a ki viszont, tudomásom
szerint, később kilószámra engedte át azokat, gondolom 1855-ben, Varga
sajtosnak.
Kapta magát Kertész Andor – bene informatus – és befordult egy
kávéházba. Ott rendelt egy kupica szilvóriumot s egy cim- és
lakjegyzéket. A szilvóriumot megitta s aztán elkezdte a lakjegyzékben
kutatni a Pollitzer antikvárius tartózkodási helyét. A 97-ik Pollitzer
Mór neve után csakugyan ott volt, hogy: ódondász, Károly-körut 5.
Beállit Pollitzerhez.
– Pollitzer urat keresem.
– Én vagyok. Mi tetszik?
– De hisz ön fiatal még. Nem is igen élt még 1855-ben. Nincs kérem egy
öregebb Pollitzer antikvárius?
Ifj. Pollitzer nagyot nézett. (Mi köze ennek a koromhoz?) De felelt:
– Az apám az öregebb volt.
– Ugy, hát nem él már a kedves atyja?
– Élni él. Csakhogy most már Hausherr és nem antikvárius.
– Hausherr? Nem lehet megtudnom, hogy melyik házban?
– De lehet.
– Fontos beszédem volna vele.
– Az már nem lehet.
– És miért, ha szabad kérnem?
– Mert a mióta fölvágták a nyelvét, nem tud beszélni.
– Hm! – szóla s törölgeté üstökét Kertész Andor, – azért nem tud
beszélni, mert fölvágták a nyelvét? Különös!
– Miért különös, ha egyszer rákja volt. Különben akár különös, akár nem…
Tetszik valami? Van egy Cassanovám illusztrálva s egy Mantegazzám
diszkötésben, – alkalmi vétel…
– Köszönöm szépen, jelenleg Dobay Alajos ama költeményeire volna
szükségem, a melyeket kedves atyja vett meg 1855-ben Heckenasttól, – de
1855-ben Varga sajtos urnak kilószámra tovább adott. Megfizetném duplán,
ha netalán maradt volna egy példány belőlük.
– Dobay? Olyan nem létez, – állitá teljes asszüranszszal ifjabb
Pollitzer, – becsapták az uraságot.
– De létez, kérem, az Eggenberger urnál mondták.
– Akkor létez. Ha öt forintot ad az ur, rászánok egy napot a keresésre.
Hátha meghagytunk egy-két példányt magnak!
– Helyes, én is keresek…
És kerestek délutáni két órától kezdve este félötig. Hol a
könyvállványok tetején végeztek ekvilibrisztikai gyakorlatokat, hol az
asztalok és pultok alatt hasaltak: ugy kerestek.
Végre siker koronázta fáradságukat. Ifjabb Pollitzer egy Orbis Terrarum
alatt megcsipett három példány „Elvira keservét“.
– Hallalihó! Itt van a „Dobay“! – kiáltott föl diadalittasan.
– Itt meg az öt forint, de először kefélje ki.
– A Dobayt, vagy az ifjurat?
– Mindakettőnket. Bizony én is poros vagyok.
– No, szeretném hinni, hogy igen poros. De kefém nincs.
– Akkor venni kell egy kefét.
– Nem hagyhatom az üzletet.
– Adok öt forintot, ha kikefél. Igy csak nem mehetek az utcára.
– Ez beszéd. És a kefe az enyim marad?
– A magáé.
– Ná! Ha vevő jön, mondja neki várni, ha eladó, gorombáskodja ki.
Mindjárt térek vissza.
Egy pár perc mulva Kertész könyvestül szépen kikefélve, boldogan
távozott a boltból. Boldogan és önérzetesen, hogy ily fölségesen
sikerült tervének ez az első, valóságos detektiv-munkálatot igénylő
része.
(Haj, hogy lefőzi majd Sipiczkyt, hogy behizelgi majd magát az öreg
szivébe! Nevetséges is volna, hogy olyan Sipiczky-féle jött-ment
szamarat egy Kertész Andor ne tudna lefőzni!)
Még aznap este vacsorára lévén hivatalos Dobayékhoz, bevág az uj
akvizicióból egy alkalmas citátumot, hogy azt majd egy jól megválasztott
alkalommal eldeklamálja Dobaynak.
Az „Elvira keservei“ 15-ik énekében talált egy alkalmi zengzetet:
A méh, ha beteg,
Rászáll a virágra.
Ha szirma remeg
Szerelemre vágyva.
– – – – – –
Aladár beteges
Szivére a balzsam
Elvira kebele,
Im igy szól a dallam.
Ezalatt ifjabb Pollitzer egy ujabb látogatást kapott.
– Pollitzer antikvárius urat keresem, kérem. Azt, a ki már 1851-ben is
élt.
– Ennek is fiatal vagyok, – csodálkozott ifjabb Pollitzer, de csakhamar
átlátta a helyzetet.
– Az már nem antikvárius, de Hausherr.
– Lehet vele beszélni?
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert néma, mint az ágyu.
– Siket? Az nem baj, majd orditok.
– Hiába ordit, mert néma.
– Mint az ágyu?
– Hát az ágyu talántán nem néma?
– Az igaz. Hát majd irok neki.
– Nem a Dobay költeményeit keresi uraságod?
– Ördöge van, – azt keresem.
– Mindjárt gondoltam. Hja, azt most nagyon keresik! Hm, hm! De már nem
létez az egész országban csak egy példány.
– Megveszem.
– Hja, könnyü azt mondani… ilyen könyvrégiséget nem szivesen szállitunk.
Magunk is passzionisták vagyunk. A muzeum…
– Ne okoskodjék. Mit kér érte?
– Ne okoskodjak? Már miért ne okoskodnék a saját boltomban? Na!
Jusztament sem adom.
– Adok tiz forintot.
– Papperlappap! Tiz forintért egy Shakespearet sem adok. Egy Dobayért
igér tiz forintot?! No, maga jól érti a könyveket, azt konstatálom
magának!
A kékvér forrott Sipiczkyben (mert ő volt), de – tekintve, hogy neki is
szüksége volt tervéhez a „Dobay“-ra – türtőztette magát. Egyet nyelt és
beszédét eképpen folytatá:
– Tudom, hogy mit ér egy Shakespeare és tudom, hogy mit ér egy Dobay.
Egy Dobay nekem tényleg többet ér a világ összes Shakespearejénél. Hát
megfizetem. Mit kér érte?
– Magának huszonöt forintért s egy nadrágért odaadom.
Nagyot néz Sipiczky.
– Miért éppen nadrágért?
– Mert a mig a pultok alatt kikeresem a „Dobay“-t, lyukat kap ez a hét
forintos nadrágom a térdepüléstől.
– Helyes. Itt a harminckét forintja, – szólt Sipiczky s elnevette magát.
Ekképpen szerzé meg fölemelt áron Dobay költeményeit Sipiczky gróf, a
másik tervező. De nem sajnálta érte a pénzt, mert meg volt győződve,
hogy ezerszeres kamatokat hajtand.
Miként Kertész, ő is vigan ballagott haza, ugyanazzal a tervvel agyában,
egy hasonló detektiv-munkálat dicsőséges sikerében tetszelegve magának.
Csakhogy ő már más alkalmi zengzetet keresett ki a keservekben: a
madárdalt.
Elvira, édes bájleány,
Eljövök pünkösd hajnalán,
Rászállok kicsiny ablakodra.
Kopogtatok, kopogtatok,
Mig kinyitod, mig kinyitod
S hű lovagod, hű dalnokod
Szobádba s szűdbe nem bocsátod.
Ezt bevágván, miután ő is hivatalos volt, szintén a Nemzeti-be ment
Dobayékkal vacsorálni…
A társaság már együtt volt. Dobay bakatort ivott. A mama „borjusteak à
la Provençale en sauce Suwaroff“-ot evett pommes soufflées-val,
leányával közösen. Kertész jóizüen és aprókat nevetett, mint minden
kövérke ember, ha jól érzi magát. S ő most igen jól érezte magát, mert
Incinek ő lett a szomszédja az elkésett Sipiczky helyén.
Sipiczkyt ez ma éppen nem alterálta. Szinte örült, hogy Inci balján meg
Kalvyl János ült és hogy eképpen az apa mellé szorulván, rögtön
hozzáfoghat a nyergelés nemes mesterségéhez.
– Kisztihand nagyságtoknak! – Üdvözöllek, kedves urambátyám!
– Szép, hogy eljött, nagyon szép magától, – édeskedett a mama.
– Tedd le magad! Nem a legjobb hely, de hát csak két oldala van a
leányomnak, – invitálta a papa.
– Oh, kérlek, vis-a-vis őnagyságával és te melletted: ez a legjobb
helyzet. Két legnemesebb érzékem: látásom és hallásom igénybe véve igy
van a legjobban és legkellemesebben.
– Bravo, gróf Sipiczky! Jól volt mondva; szellemes, comme toujours, –
hizeleg és büszkélkedik Dobayné…
Vigan folyik a társalgás. Kertész pezsgőt hozat.
Dobay szidja, hogy erős, de azért a fele palackot ő issza ki; majd ő is
hozat egy szalvétába göngyölt kétes eredetü palackot, de ennek már a
háromnegyedét issza meg.
A második palack pezsgő bontásakor kedvező alkalmat találván Kertész,
szavalni kezdi a tizenötödik ének harmadik strófáját.
Persze, hogy tetszett mindenkinek. Nemcsak a vers, hanem a különösen jól
megválasztott à propos.
Csupán Dobay papa nézett gyanus szemekkel, mint egy elvénhedt és jó utra
tért betörő, a ki fiatalkori betörőcimboráját ismergeti s azon
gondolkozik, hogy letagadja-e a cimboraságot, vagy vállalja?
Hát inkább nem vállalta. Igaz, hogy rá sem ismert egészen.
Ráismert azonban a másikra. Ez volt a legjobb verse, a mit valaha irt.
Ez az egy strófa volt az egész könyvében, a mit nem szégyellett.
Midőn Sipiczky – a költészet rejtett gyöngyeiről beszélve – mutatóul
előadta a „Madárdalt“ és érzelgős, affektált hangon ébresztgette vele a
költői közhangulatot: magasra hágott az expoéta amugy is széles jókedve.
Két illemkönyvet vágatott be vele felesége: a Müller urét s a Wohl
kisasszonyét, de mindkét nembeli egyszerre kipárolgott fejéből azon való
örömében, hogy a madárdal nem veszett el az emberiségre nézve. Ime
citálják!
Olyat ütött örömében a vézna Sipiczky vállára, hogy csak ugy horpadozott
tőle az egész ember.
– Az áldóját, hát te belőlem citálsz?!
– Ugyan, Lojzi, miféle tón ez? – sápitott a kedves felesége.
– A Ponciusát! Honnan veszed a versemet? – szorongatja az öreg
Sipiczkyt. – Tudomásom szerint rég kihaltak a verseim. Az utolsó
példányon kalácsot sütött a feleségem Lasnakon és – jól emlékszem – csak
a verseim sültek meg, a kalács nyersen maradt.
– Kérlek, bátyám, azoknak a verseknek kár volt megsülniök. Én mondom
azt, mint a kiben szintén van költői véna. Nem oly gazdag, duzzadó ér,
mint a tied, de…
– No öcse, te vagy az első, ki verseimet dicséri. Erre igyunk!
– Nem érett meg a kor. Ám egy-két decennium gyakran elég, hogy a kor
romlott izlését gyökeresen följavitsa.
– Halló, fiú, te hizelegsz, ha jól veszem észre!
– Soha; azt az egyet nem teszem. Egy Sipiczky gróf nem szokott
hizelegni.
Kertész, ki e párbeszéd elején azzal foglalkozott, hogy Incire oly lapos
pillantásokat vetett, mint egy cselédkenyér, ugy elcsudálkozott Sipiczky
szavain, hogy nyitva felejtette a száját, a miben pedig éppen egy fél
kugler volt. Lenyelte a kuglert s egy pillanat alatt megértette, hogy
áll a bál: eszméjét ellopta tőle Sipiczky. Azaz, hogy el se lophatta,
hiszen el volt az a fejébe zárva. (Nyilván az egyszer találkoztak a nagy
szellemek.)
– (Hja, mi marad egyéb hátra; most már versenyt kell lovagolni. Kinek a
lova jön be előbb? Ki kell érdemelni az Incit. Hajrá!)
És megkezdődött a versenyfutás. Szól Kertész:
– Hogy mennyire keresettek költeményeid, kedves bátyám, azt egy, bár
prózai, de csalhatatlan ténykörülmény bizonyitja: költeményed könyvpiaci
árfolyama.
– Hatvan pengő krajcárért árulta Heckenast, de csak két példányt tudott
elsütni belőlük, – magyarázza az öreg ur.
– És ime, most tiz forintért se kapni, – állitja Kertész.
– Hát ezt meg honnan tudod? – kérdi Sipiczky meglepetve.
– Annyit fizettem érte, – volt az egyszerü válasz.
De most már Sipiczky tátotta föl a száját. (Ez a gazember egy tervet
eszelt ki vele!)
De nem azért volt Sipiczky lengyel, hogy zavarba jőjjön. Mint a villám,
ugy cikkázott át agyán egy gonosz terv: a kis embert megszégyeniteni és
fölpaprikázni. Szatirikus mosolylyal jegyzi meg odavetőleg:
– Huszonöt forinton alul nem kapható az „Elvira keserve“.
– Mi a menydörgős menykő! Be vagytok ti rugva, vagy én volnék részeg!
Miket karattyoltok itt össze-vissza? – lármázott az expoéta.
– Én ma annyit fizettem, sőt harminckét forintot fizettem a könyvért, –
bizonyozik Sipiczky.
– Pollitzernél? – kérdi Kertész.
– Igenis.
– Akkor becsapott, én ugyanott…
– Engem nem csapott be; nekem megér annyit, – szakitá félbe Kertészt
szatirikus mosolylyal a lengyel.
Most veszi észre Kertész, hogy bolondot mondott, nosza kijavitja a
hebehurgyaságát.
– Én százat is adtam volna érte, de ha valamiért csak tizet kérnek,
akkor csak annyit adok. Bolond az, a ki magára licitál.
– Nem kérhettek csak annyit, – jegyzi meg szörnyü flegmával Sipiczky.
– Hát azt állitod, hogy nem mondok igazat? – pattant föl a kis Kertész;
– tudomásul veszem.
– A mint tetszik.
De már erre észrevették a hölgyek, hogy ebben a pezsgő tüzétől izzó
légkörben lehetetlen tovább maradniok.
Fölkeltek. Kalvyl János is fölkelt. Incinek föladta felöltőjét. Inci
rámosolygott s elpirult. És mikor a bucsuzásnál, csak egy pillanatig
bár, de kezében felejtette a szép leány kis kezét: Kalvyl János is
elpirult. Nem ugy, mint, a gyermek, de mint a férfi, kinek összes
szivevére arcába szökik, ha pirul.
Az öreg még ott maradt a két vetélytárssal.
Eleinte feszült volt a hangulat.
Kertészben fölfortyant a bácskai virtus: elhatározta, hogy kihivja a
lengyelt.
A lengyel pedig, sejtvén a bácskai szándékát, azt határozta, hogy
tréfával üti el a dolgot, olyan tréfával, a mi vetélytársát nevetségessé
teszi, őt meg emeli szellemileg.
– Hát holnap verekszünk? – kezdi meg a beszédet Sipiczky.
Kertész nem szólt semmit, de annál többet s annál hangosabban Dobay:
– Ha verekesztek, verekedtek. Semmi közöm hozzá. De annyit mondhatok,
hogy nem ismerlek többé, ha megverekedtek. A ki bőrét minden
bolondságért a piacra viszi, az nem komoly ember. És nem komoly embernek
nem engedem meg, hogy a leányomnak csak közelébe is jusson. Punktum!
– Nekem eszem ágában sincs a verekedés, – mentegetőzik Sipiczky naiv
képpel. – Azt az olcsó dicsőséget a jogoncoknak hagyom.
– Hátha én most inzultálom a gróf urat, akkor sem? – kiáltja a már
teljesen kiürült étteremben vérpiros arccal a kövérke bácskai.
– Ah, müvelt ember nem inzultál soha, – állitja Sipiczky nagy képpel.
Kertész szégyenkezve és csodálkozva, hogy ily föltétlenül biznak
müveltségében: azonnal lelohadt, mint az ökörhólyag, melybe gombostüt
szurnak. Kezét nyujtja vetélytársának és szent lett a béke,
megpecsételvén egy ujabb palack Mummal.
Ideje is volt, mert az öreg ur, kit a torzsalkodás oly kiméletlenül
zökkentett ki későn fogamzott dicsősége légvárából, már haragudni
kezdett. De ime, a békekötéssel visszatért régi jókedve s ujra fölvette
„Elvira keservei“-nek fonalát.
– Hát mit gondoltok, miért oly kutya drága az én könyvem?
– Csak azért, a miért minden portéka drága szokott lenni, mert jó, –
hizeleg Sipiczky.
– Mert remekmű és ritka, – tóditotta Kertész.
– Hát ti olvastátok?
– Hogy olvastuk-e?
– Én háromszor átolvastam.
– Én hatszor.
– De hol a manóba tettetek szert a költeményeimre? – kérdi az álmélkodó
poéta.
Megmondták neki. Az öreg följegyezte: Pollitzer, Károly-körut 5.
– Hát melyik rész tetszik nektek legjobban?
– A mikor Elvira kétségbeesik…
– A mikor Elvira oly elementáris erővel kesereg…
– Hásze’ mindig kétségbe van esve és furt kesereg, – ez nem kritika.
– A mikor szivét kiönti, – korrigálja ki magát Sipiczky ama biztos
tudatban, hogy egy kesergő Elvirának ki kellett valahol szivét öntenie.
– És a mikor bujában meghal, – eszelte ki Kertész ugyanama logikával az
elhalálozás valószinü, sőt biztos bekövetkezését.
– Tény (bár nem emlékszem rá egészen), – konstatálja az öreg ur, – hogy
ez a két legszebb része költeményemnek. No, meg a „madárdal“. E’mmár
aztán igazán döfi… Igyunk, gyerekek!
És tovább ittanak a gyerekek.