Ezután kikaparászta tárcájából Dobay azt a névjegyet, a melyre Pollitzer
antikvárius nevét és lakását följegyezte volt: Pollitzer Mór,
Károly-körut 5.
– Nincs ugyan messze, – gondolá Dobay, – de miért ne mehetnék kocsin
odáig is. Hisz pénz lesz, mint pelyva. Az „Elvira keservei“ legalább is
tizezer forintot fognak jövedelmezni.
A Szervita-téren fiakkerbe vágta hát magát s a Pollitzer boltja elé
robogott.
Pollitzerhez – mióta megvan a boltja – fiakkeren még élő nem hajtatott.
Nem csoda hát, hogy ifjabb Pollitzer megbámulta a fiakkert és grófnak
nézte a fiakkerezőt.
– Jó napot, Pollitzer ur, maga az?
– Szolgálatjára, méltóságos gróf ur.
– Csak hagyja, hagyja, – intett Dobay Alajos.
Hogy miért intett és miért mondta, hogy: „hagyja – hagyja“, azt nem
tudni, mert Pollitzernek eszeágában se volt kezet csókolni. Nyilván azt
gondolta az öreg ur, hogy ha már grófnak nézik, megtehetik vele azt a
csufot is.
– Én egy raritást keresek, Pollitzer ur.
– A Dobayt?
– A Dobayt! Hát honnan tudja?
– Ez most a legnagyobb raritás a világon. Az egész földtekén csak
egyetlenegy eladó Dobay létez: az én birtokomban, – igy szavalt ifjabb
Pollitzer s ezzel kecsesen a középső és mutató ujja közé fogva egy
könyvet, kétszer-háromszor meghimbálta a levegőben, majd megcirógatta
szépen, mint egy pejcsikót, csak éppen, hogy meg nem kinálta cukorral.
– Hát keresik a Dobayt? – kérdi ragyogó arccal az öreg.
– Hogy keresik? Micsoda kérdés? Szeretem hinni, hogy keresik… Csak volna
belőle vagy ezer, mindjárt becsuknám a gseftet.
– És miért csukná be a gseftet, kedves barátom?
– Hát, mert házat vennék a Dobayn.
– Házat venne a Dobayn?
– Természetes, hogy persze. Nem szabad nekem Hausherr lenni?
– Dehogy nem, édes fiacskám, hanem ezer Dobay árán nem lehet házat
kapni.
– Hát a Haas annyiért nem adja oda a házát, de a Hanser kevesebbért is
odaadja a hauzát: a Dohány-utca 16. számot. Igen jó objekt, tiz
percentet hoz.
– És mennyibe kerül?
– Ötvenezer forintba.
Az öreg nem válaszolt, mert előbb komputust kellett csinálnia. Fölállitá
a hármas szabályt: Ha ezer Dobay árán 50.000 forintos házat lehet venni
– akkor egy Dobayn x forintos házat lehet venni? Szorzott, osztott és
kijött, hogy 50 forintosat. Ilyen ház ugyan alig van, de legalább kisült
(s ez is valami), hogy egy Dobaynak az ára ötven forint.
Méreg, hogy az ember saját költeményeinek egy hatvan krajcáros példányát
ötven forintért kénytelen megvásárolni. De hát mit tegyen? Az utolsóról
keletlen kalácsot evett, az utolsóelőttiek pedig idegen kézen, idegen
könyvtárban őriztettek. Kölcsön csak nem kérheti saját költeményeit és
pláne leánya udvarlóitól.
Alkudni szintén nem mert az öreg, először, mert grófnak nézték,
másodszor, mert belátta, hogy a földtekének utolsó Dobayjára ugyis hiába
alkudnék.
Savanyu arccal bár, kivette tárcájából az utiköltségre félretett
ötvenesét és hanyag elegánciával odadobta Pollitzer ur elé.
Pollitzer ur megfricskázta a ropogós bankót, aztán a világosság elé
tartotta. Ismét megfricskázta és meggyőződvén róla, hogy nem hamis,
megcsalatkozott ábrázattal ejtette a pudlira.
– Méltóságos gróf ur – ez nem sok!
– Nem sok? De hisz inkább méreg sok, – ijedezett Dobay, kinek zsebében
már összesen csak 3 frt 75 krajcár honolt.
– Hát kérem, tekintve, hogy a méltóságos ur első kundsaft és hogy ily
magas összeköttetést föltartani akarok: pénzbe nem kivánok többet, de
engedje meg gróf ur, ilyen ritkaság eladásakor szokásba van nálam egy
kis ajándék-ráadás, hogy vigasztalva legyek a…
– Jó, küldök tizenkét nyulat az uradalomból, – sóhajtott föl az öreg
Lojzi.
– Hm, kérem szépen, a nyul nem kóser – a liba kóser.
– A liba kóser? Nem bánom, küldök hat libát.
– Tizenkettőt tetszett mondani…
– A milliomát, legyen hát tizenkettő. Ide azzal a könyvvel.
– És mikor kapom a libákat, kérem alásan?
– Sürgönyözök, hogy küldjék azonnal.
– Talán föltennénk a sürgönyt.
– Föl? Az áldóját! Hagy irom:
„Botos István ispán urnak
Lasnak.
Pollitzer Mór, Károly-körut 5. cimre 12 hizott libát küldjön azonnal.