_(Ábránd.)_
_Igazgató_ (bejön a helyiségbe. Mindenkit ünnepélyes izgalom fog el,
áhítattal hallgatnak el az emberek és szívdobogva várják, hová fog
leülni. A kártyások szórakozottan dobálják a lapokat, legjobb szeretnék
abbahagyni és odasompolyogni valahogy az igazgató úr közelébe, de
restellik bevallani. A kiszolgáló személyzet halk jelszavakban
intézkedik. Az igazgató nem néz se jobbra, se balra, szigorú és
megközelíthetetlen arccal, összehúzott szemmel egyenesen egy
sarokasztalhoz megy, leül, gyors fejbiccentéssel honorál néhány mézédes
mosolyt, aztán egy ujság olvasásába merül, jelezve, hogy ezért jött ide
és semmi más óhaja nincs)
_Első Oszlop_ (habozás után feláll, megnézi az óráját, mintha menni
akarna, aztán meggondolja magát és odalép az Igazgató úr asztalához.
Rosszul palástolt izgalommal): Megengeded, kérlek?
_Igazgató_ (felkapja fejét, megnézi. Aztán kegyesen): Tessék.
_Első Oszlop_ (leül. Ordítva): Pincér! Nem látja, hogy az Igazgató úr
itt van? Micsoda rend van itt?
_Pincér:_ Azonnal, kérem alássan, már megrendeltem a rendes italt.
_Második Oszlop_ (a másik szobából, ahol kártyázott, kisompolyog és
lassan odaódalog az asztalhoz. Fesztelenül az első oszlophoz): Szervusz.
_Első Oszlop:_ Szervusz. Ülj le.
_Második Oszlop_ (az Igazgató úr felé): Megengedi?
_Igazgató_ (szigorúan megnézi. Aztán egy kemény mozdulattal): Tessék.
(Most komplett a társaság, a terem minden részéből irigyen és áhítattal
nézik őket, nem mernek közeledni, mert tudják, hogy az Igazgató úr
legföljebb a két Oszlopot tűri meg maga mellett, másokat egy fagyos és
lesújtó tekintettel szokott elintézni, ha meg merik szólítani, vagy
kérdezni merik. Igy szoktak ők ülni azokon az estéken, mikor az Igazgató
úr megtiszteli a helyiséget, hármasban, megközelíthetetlenül, a
hírnévnek és tekintélynek és komolyságnak szigetén.)
_Első Oszlop_ (torkát köszörüli. Könnyedén): Beszéltél a miniszterrel?
_Igazgató_ (kis gondolkodás után): Beszéltem.
_Második Oszlop_ (könnyedén): Nevetséges, amit akar tőled, –
természetes, hogy csak úgy lehet a dolgot elképzelni, ahogy te
méltóztattál mondani. A miniszter hamar be fogja látni ezt. (Legyint és
óvatosan nézi az igazgató urat.)
_Igazgató_ úr (gondolkodás után, röviden): Remélem.
_Első Oszlop_ (könnyedén): Természetes.
_Második Oszlop_ (szintúgy): Hát persze.
(Szünet. A terem feszülten figyel, de egy hangot nem hallanak a
szigetről.)
_Én_ (bejövök a terembe. Meglátom a szigetet. A szívem dobogni kezd,
hirtelen elszánom magam és lábujjhegyen, észrevétlenül, oldalról
megközelítem az asztalt. Egy darabig szívdobogva és félénken álldogálok,
aztán mekegve az elfogultságtól és kínosan vigyorogva megszólalok):
Pardon – szabad?… (Tétova mozdulattal mutatok az egyik székre).
_Igazgató_ (elhűlve a merészségen, meredten bámul rám. Nem is felel.)
_Első Oszlop_ (kínosan): Tessék?
_Én_ (fülig pirulva): Hát… hogy szabad egy percre… helyet foglalni… úgy
gondoltam… (Vigyorgok.)
_Második Oszlop_ (lesujtó tekintettel, egyben csodálkozva, felhúzott
szemöldökkel): Ja – leülni? Tessék. (A két oszlop egymásra néz. Az
igazgató mereven maga elé, keresztül a fejemen.)
_Én_ (leülök az ülés legszélére, mint aki minden percben hajlandó
felállani, ha szólanak. Tisztelethelyet hagyok az ülésen, mint a
kérvényekben szoktak, ahol a papirt majdnem üresen hagyják csupa
tiszteletből.)
(Kínos szünet. Ülök és zavartan vigyorgok.)
_Első oszlop_ (az Igazgató úrhoz): Bizonyos vagyok benne, hogy a
miniszter nem is gondolta azt komolyan, hogy másképp is lehet, mint
ahogy mondani méltóztattál.
_Igazgató_ (fagyosan): Remélem.
_Én_ (udvariasan nevetek, mintha az Igazgató úr egy nagyszerű viccet
mondott volna): Hát persze… nagyon jó… már hogy is gondolta volna…
nagyon jó… (Nevetgélek, de aztán elhallgatok, mert senki se nevet.
Hosszú, kínos szünet.)
_Második Oszlop:_ Nem arravaló ember a miniszter. Nem gondolod, kérlek
alássan?
_Igazgató_ (szünet után): Esetleg. (Nagy szünet.)
_Én_ (hogy valamit mondjak): Én is úgy gondolom, hogy nem arra való.
Másféle hivatáskörben megfelelne… a képzettségénél fogva… (Szünet.
Alázatos mosollyal): Nem tudom, igazat tetszik-e adni ebben… (Szünet.)
hogy más hatáskörben… képzettségénél fogva… (Szünet. Köhögök.)
_Igazgató_ (az Első Oszlophoz, határozottan): A miniszter más
hatáskörben sem felelne meg, mivel rossz államférfinek tartom.
_Második Oszlop_ (legyint): Természetes.
_Én_ (pirulva és alázatosan): Pardon. Nem úgy értettem, hogy milyen
államférfi… hanem, hogy a képzettségénél fogva…
_Igazgató_ (az első Nagymesterhez): – Sehogy sem felelne meg, mert…
_Én_ (zavartan mosolyogva): Pardon… félre tetszik érteni… nem azt
kérdeztem, hogy milyen államférfi… hiszen ezt… (szerényen és kedvesen)
Igazgató úr, mint teljesen korlátolt és hozzánemértő ember nem
állapíthatja meg – hanem, hogy a képzettségénél fogva…
_Igazgató_ (rámnéz, nem hisz a fülének, azt hiszi, tévedett. Keményen):
Hogy tetszik mondani, hogy a miniszter korlátoltsága?…
_Én_ (pirulok-pirulok zavaromban, alázatos mosollyal): Jaj. Istenem,
dehogy… nem tetszik érteni, olyan bután fejezem ki magam… (előzékenyen
magyarázva): úgy értem, hogy izé… hogy az Igazgató úr… hogy ön;
(meghajtva magam felé zavaromban) mint teljesen korlátolt és
tehetségtelen ember nem is itélheti meg azt, hogy a miniszter milyen
államférfi… hanem hogy a képzettsége…
_Igazgató_ (az Első Oszlophoz): De hogy mondja kérem? Nem értem. Hogy a…
miniszter…?… Pardon, nem értem… hogy ki a teljesen…
_Én_ (egészen odavagyok zavaromban. Hebegve és vigyorogva): Hát izé… az
Igazgató úr… úrnak tetszik lenni… úgy gondoltam… nem tetszik érteni?
_Igazgató_ (sápadtan emelkedik, megdermedve néz rám): Hogy én – hogy mi
vagyok én?
_Én_ (felállok. Zsebredugom a két kezem, hangosan): Ja, maga! Hogy maga
mi? Egy egészen ostoba és tehetségtelen, nagyképű fráter. (Megfordulok
és zsebredugott kezekkel, ráncigálva indulok a másik asztal felé, mire
hangosan a pincérhez): Tóni – egy feketét!
„SZUBJEKTIV LELET“