Délben tizenkettőkor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy
kerestek: – egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom
itt mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután.
Sikerült a szobaleány előtt nyugalmat szinlelnem, közömbösen azt
mondtam, hogy jól van, köszönöm, – az előszoba jótékony félhomályában
azt sem veheti észre, hogy elsápadok.
Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit
összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendőket. Az
első és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem,
– de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek,
aminek kijárata van az udvar felé, – esetleg egy kis álszakáll, az nem
árthat. Bár személyesen úgy látszik nem ismer: legfeljebb személyleírása
lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e
ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás.
Mert mind a két lehetőség más és más elhatározást követel részemről Ha
kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy
jelentkezem, mielőtt rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási
helyemet akarja kikutatni, hogy erről jelentést tegyen, akkor egyelőre
elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtőzöm. Meg kell tehát
tudnom, kicsoda a detektiv, hogy a rendőrségről van-e, vagy az
ügyészségtől.
A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az utcára.
Szerencsémre a harmadik házban lakik egy szinészbarátom. Odamegyek és
elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk; fekete
bajuszt és kis kecskeszakáll: így csak nem ismernek fel.
Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell
viselkednem – és főként a türelmemet nem szabad elveszítenem.
Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülről ne láthassanak
meg. Eddig még nem kerestek.
A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat.
Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékről, még nincsen lakásom,
majd itt fogok ebédelni.
Valahányszor ismeretlen megy be a kapun, várok öt percet, aztán
átmegyek, fölcsöngetek, hogy nem kerestek-e. Csak ne tünjön fel a dolog.
Végre öt órakor délután egy alacsony, sárgafelöltős ember jelenik meg:
otthonosan lép be a kapun, nem áll meg a címtábla előtt, fölfelé tart.
Néhány perc mulva már jön is vissza. Érzem, hogy ez az. Megnézem,
merrefelé tart – átfutok, gyorsan fölcsöngetek. Két perccel ezelőtt
keresett ugyanaz az úr.
És most kezdődik a hajsza. Az utca végén látom meg a detektivet.
Befordulni készül éppen egy boltba. Megállok a bolt előtt – mikor
kimegy, bemegyek, megkérdezem, nem ismerik-e ezt az urat. De igen,
szokott ide járni, a nevét nem tudják.
Este, egy vendéglőben, végre rábukkanok. A sarokban húzódik meg, egyedül
egy asztalnál. Oldalt leülök, vacsorát rendelek és figyelem. Semmi
feltünést nem találok egyelőre a viselkedésében. Most már meg kell
tudnom az igazat. Lopva, hogy ne vegye észre, a ruhafogashoz megyek.
Megnézem a kalapját. B. N. monogramm van benne. Ezen a nyomon indulok
tovább.
Fizet, indul. Várok egy kicsit aztán megyek utánna. Sarkában vagyok,
sötét utcákon keresztül kisérem. Arsén Lupinre gondolok, a sok
detektivregényre, amit olvastam, de nem jut okosabb az eszembe, mint a
régi és kézenfekvő módszer: utánnamenni, megtudni, hol lakik.
Ötödrangú szállodába megy be. Kikérdezem a portást. Annyit tud róla,
hogy valami könyvügynök. A szívem megdobban. Agyafurt emberrel lehet
dolgom, precizen és a legmesszebbmenő óvatos sággal dolgozik. Miért
éppen könyvügynöknek adta ki magát? Általában a detektivek vidéki
borkereskedőknek, kataszteri hivatalnoknak, adóellenőrnek szoktak
bemutatkozni. Arról ismeri meg őket az ember. De ez alaposan dolgozik és
eredetien. Könyvügynök! Persze, a könyvek révén akar a közelembe
férkőzni. Rettenetes. Ugylátszik, a hurok szűkülni kezd a nyakam körül.
Szobát bérelek a szállodában, lefekszem. Reggel ott leskelődöm az ajtaja
előtt. Mikor kijön, félreugrom. De meglát. Meghökken: lerohan a lépcsőn.
Végem van! Most a rendőrségre megy. Ha nem vagyok ügyes, most elvesztem.
Az önfentartás ösztöne erőt ad. Kocsiba vetem magam és utána!
A pályaudvarra megy ki. Jegyet vált Pomázra. Borzasztó, ez az ember
mindent tud. Hogy nyomozhatta ki, hogy tiz éves koromban Pomázon voltam
egyszer. Pomázon adatok vannak, esetleg okmányok is gyermekkori
életemről. Ezek bizonyosan mind ellenem szólnak, a modern pszichológia
elméletei szerint bünözésre való hajlamaim bizonyítására. Alapos munka,
annyi szent. Meg kell előznöm, együtt kell érkeznünk Pomázra.
A folyosón leskelődöm. Nem lát meg, azt hiszem, ha csak nincsenek
tükröző készülékei, – de lehet, hogy lyukat fúrt a falon keresztül és
azon vizsgál. Biztosan.
Pomázon sikerül előre leugranom a vonatról. Elbújok egy házikó mögött.
Néhány perc mulva látom, arrafelé rohan. Sápadt, izgatott. Érzi, hogy
nagy munkája befejezéséhez közeledik. Nem rejtőzhetem tovább, még egy
pillanat és meglát. Hiába minden – elvesztettem a játszmát. Hogy is
győzhettem volna? Legjobb, ha megadom magam, akkor talán rá tudom venni,
hogy ne vasaljanak meg.
Elébetoppanok. Megáll. Rámnéz.
– Megadom magam, – mondjuk mindaketten egyszerre. Aztán ő folytatja:
– Nem birom tovább detektiv úr. Két napja próbálok menekülni. Jobb, ha
bevisz, legalább megtudom végre, mivel vádolnak.
Leveszem az álszakállamat. Ő is. Felderül az arca.
– Kovácsik úr? Hát nem emlékszik rám?
– Várjon csak…
– A Pomázi Könyvterjesztőtől… Két évvel ezelőtt hoztam azokat a
detektivregényeket… Gondoltam, már kiolvasta őket és vesz egypárat az
újakból. Már kétszer kerestem a lakásán…
Most aztán itt állok és nem fogom megtudni soha, miért keresett volna a
detektiv, ha csakugyan detektiv lett volna és keresett volna.