Barátom, a német, reggel nyolckor érkezett meg a pályaudvaron, ahol már
vártam reá. Frissen szorította meg a kezem, csúfolt, hogy milyen álmos
vagyok. Mondtam neki, hogy menjünk reggelizni.
– Az ember reggel megfürdik, tornázik egy kicsit, akkor aztán ilyen
friss lesz, mint én, – mondta.
Ajánlottam, hogy üljünk kocsiba. A német térképet vett ki, megnézte,
milyen messze megyünk, kiszámította, mennyibe kerül az taxaméter szerint
és előre oda akarta adni a kocsisnak az összeget. A kocsis azt
állította, hogy neki ezért az útért több jár. Én már szerettem volna
menni, de a német ragaszkodott hozzá, hogy a kocsisnak ennyi jár, egy
fillérrel sem több. Rendőrt hívott és felíratta a kocsist, aztán gyalog
megindultunk.
– Megérdemlitek, hogy úgy éltek, ahogy éltek – mondta a német, – mert
mindent eltűrtök, nem törődtök a rendeletekkel, tűritek a jogtalanságot!
Ha mindnyájan úgy viselkednétek, ahogy én ezzel a kocsissal, már régen
rend volna itt.
Igazat adtam neki, nagyon igaza van, rémes, hogy nálunk hogy bánnak a
közönséggel. Csupa ilyen ember kellene nekünk, mint ő – gondoltam
magamban lelkesen.
Fáradtan, de felvillanyozva ültem le a kávéházban. Kávét rendeltem
magamnak, ő várt. Elhozták a kávémat.
– Mi ez? – mondta a német. Mutasd csak.
Egy kis csövet vett elő, beletette a kávémba, aztán megnézte a csőben
levő folyadékot. Gúnyosan bólintott és egy lepecsételt üveget szedett
elő.
– Ezt a kávét azonnal elvisszük a rendőrségre, hamis tej van benne és
nem az előírt mennyiség. Majd én megmutatom neked, hogy kell rendet
csinálni.
Beöntötte a kávét az üvegbe, odahívta a kávést, felírta a nevét,
aláíratott vele egy nyomtatott blankettát, hogy a kávét ő szolgáltatta
fel és felállt.
Csodálattal követtem a rendőrségre, ahol meg állapították, hogy a
németnek igaza van, a kávést azonnal beidézték, ott előttünk
megbüntették öt napi elzárásra, a kocsist, aki közben már szintén
odakerült, szintén elítélték, velünk kezet fogott a fogalmazó,
megköszönte, hogy figyelmeztettük a rendőrséget és kért, hogy máskor is
így tegyünk.
Ez már igen, mondtam magamban, ezek a németek értik a módját. Közben dél
lett, éhesen és megelégedetten azt ajánlottam, menjünk be egy
vendéglőbe.
Bementünk egy vendéglőbe, főzeléket rendeltem feltéttel, utána egy
tésztát. A német várt. Elhozták a főzelékemet.
– Mutasd csak – mondta a német.
Kis mérleget szedett ki a zsebéből, rátette a húst és lemérte. Aztán egy
kis, e célra készült dobozt vett elő, betette a húst és hívatta a
vendéglőst.
– Ez a hús másfél dekával kevesebb, mint ahogy elő van írva – mondta.
Irja alá ezt a blankettát, hogy itt szolgálták fel, mert magammal fogom
vinni.
Ugyanígy járt el a tésztával is. Elszörnyűködve kelett elismernem, hogy
félannyit adtak, mint amennyi elő van írva a rendeletben, de mindjárt
láttam, hogy milyen kicsi, mikor hozták, még gondoltam is, hogy na,
ezzel ugyan nem lakom jól.
– Majd én megmutatom neked, hogy kell ezekkel elbánni, – magyarázta a
német. Gyerünk a rendőrségre.
A rendőrségen nagy örömmel fogadtak bennünket, megdícsérték
buzgóságunkat, azonnal beidézték a vendéglőst, elítélték ötszáz korona
pénzbüntetésre.
– Nahát, – mondtam lelkesen – ezt nem hittem volna, hogy ez így megy.
Hiszen itt lehetne élni, csak az emberben annyi energia volna, mint
ebben a németben. Hiába, nem lehet legyőzni őket!
És utópisztikus lázálmomban már láttam a rabszíjra fűzött árdrágítókat,
felhalmozókat, rendeletmegszegőket.
Hazafelé menet a vásárcsarnokon jöttünk keresztül. Míg a német az
árszabályt olvasta a táblán, én felhasználtam az időt és vettem két
forintért egy szafaládét. Már éppen bele akartam harapni, mivelhogy a
gyomrom korgott egy kicsit, meg néhány kisebb szikrát is láttam a
levegőben, a szemem előtt – amikor egy erélyes kéz kikapta a szájamból.
A német szigorúan nézett rám.
– Mennyiért vetted ezt?
– Két… eee… egy forintért – hazudtam, magam sem tudtam, hogy miért.
– Úgy! De hiszen az árszabály szerint ennek az ára egy korona ötven.
Zsebrevágta a szafaládét, előszólított egy rendőrt, felszólította, hogy
a kofát azonnal hozza be velünk a rendőrségre.
Kocsiba ültünk és mind a négyen a rendőrségre mentünk, ahol mint régi
ismerősöket fogadtak. A német díszoklevelet kapott, mint a közügyek
lelkes munkása. Kicsit késő volt már, mikor a kofa elítéltetése után
ismét lekerültünk az utcára.
– Azt hiszem, – mondtam némiképen elgyengült hangon – legjobb lesz, ha
egy szállodába megyünk aludni, én, őszintén szólva, nem tudom, miért de
gyengének érzem magam, hogy hazáig menjek.
A szállodában nem volt szoba. Már el akartunk menni, mikor az egyik
pincér félrevont bennünket, hogy dupla áron adna egy szobát. Ki akartam
venni az erszényemet, de a német lefogta a kezemet. Felírta a szállodás
és a pincér nevét és felszólított, hogy menjünk a rendőrségre.
– Kérlek szépen, – mondtam – egy kicsit fáradt vagyok. Nem mennél
egyedül? Én majd itt a kapuban megvárlak.
Igéretemet vette, hogy megvárom és még egyszer biztosítva róla, hogy
majd ő rendet csinál, elment. Én leültem a kapu előtt a lépcsőre,
elgondoltam magamban, hogy ez hiányzik nekünk, ez a szervező erő, ez a
rendszeres, lelkiismeretes energia, akkor majd nem lehet velünk így
bánni, kéjjel festettem magam elé, hogy fogják elítélni a gyalázatos
szállodást és pincért, rajongva üdvözöltem magamban barátomat, a
németet, kinyújtottam a lábam, lehajtottam fejem a küszöbre és csendesen
éhenhaltam, mivel egy kicsit éhes voltam.