Jaj Istenem, de gyönyörűet álmodtam! Talán harmatos mezőben bárányt
legeltettem? Dehogy. Avagy talán piros szamócát szedegettem szőke
leánykával? Fenét.
Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam: annak is a fészkes fenekén.
Vergilius mester, aki szíves volt kalauzolni, elnézően mosolygott, mikor
téveteg szavaimból azt vette ki, hogy holmi tüzes kemencéket,
lávafolyókat rotyogó szurok-fazekakat várok. Jóakaratuan
figyelmeztetett, hogy csak tartsam fent a felöltőmet, nem kell aggódnom
váratlan hőváltozástól. Ezeket a híreket, mondta mosolyogva, egy olasz
ujságíró terjesztette, valami Dante nevű, aki néhány év előtt itt volt
riporton.
Az egész intézmény inkább valami nagy szállodához, vagy szanatóriumhoz
hasonlít, hosszú folyosók mentén szobákkal, a szobák ajtaján szám,
esetleg a páciens névjegye.
– Talán – kezdte a mester, egy oldalépületbe érve – az új szállítmány
fogja érdekelni szerkesztő urat. Csak Budapestről ezerkétszáz urat
kaptunk kezelésre aznap, mikor a háború váratlanul véget ért.
– Hát véget ért? – csodálkoztam.
– Még pedig olyan hirtelen, hogy senki se számított rá. Alig volt
helyünk, egyszerre olyan tolongás lett. De most már, hála Istennek,
rendben vagyunk, mindenki lehetőség szerint külön szobát kapott és
rendszeres kezelésben élvezi a tíz-húszezer évig tartó rövid kis kúrát.
Találomra nézzünk be valamelyikhez.
Orrfacsaró szappanszag ütött meg, amint az első szobába beléptünk; de a
füleimet is be kellett fogni, olyan ordítás fogadott. A szoba közepén
alacsony széken meztelen ember ült, az ordított. Két ápoló fogta, másik
kettő pedig óriási szappandarabokkal dörzsölte megállás nélkül,
eszeveszett gyorsasággal. Köröskörül a szoba tele volt szappannal: a
földön méter magasan állt a szappanhab. Percek mulva ismertem csak rá.
– Blau, maga az? – kiáltottam csodálkozva.
– Ő az, – felelte helyette a mester – egyik kedvenc páciensünk. A kúra
különben elég hosszadalmas lesz. Ez az úr szappant vásárolt össze, még
pedig kilenc vagonnal: mind megvolt, mikor a bessz lecsapott.
Gondolhatja, eltart néhány évig, míg ezt a sok szappant lemossuk rajta.
– Hát ebből áll a kúra?
– Nagyon természetes. Ezen az osztályon csupa összevásárlók vannak, akik
készleteikkel spekuláltak s akiket váratlanul ért a háború vége. Most
úgy kezeljük őket, hogy mindegyiknek magának kell elfogyasztania,
elköltenie, felhasználnia a kis készletecskéjét, amit összevásárolt.
Hideg futott végig a hátamon, a szívemben pedig valami édes öröm.
Másik szobába nyitottunk: a szoba felét egy rettenetes hústömeg foglalta
el, mely kínosan vonaglott, lihegett. Csak tüzetesebb vizsgálat után
ismertem fel a tömegben egy kereskedő-ismerősöm körvonalait. Két ápoló
tömte bele a zsírt, amit összevásárolt. Megnyugtattuk, hogy jó pár száz
métermázsa még hátra van.
Annál soványabb volt a következő szoba lakója. Viaszsárga arcán
rettenetes torz-fintorban táncoltak a lemart vonások. Kiégett szemeiből
száraz savó folydogált. Már a második hektoliter ecetnél tart.
Udvariasan köszöntöttem és válaszra nem várva, megkérdeztem tőle, adná-e
olcsóbban a tíz krajcáros ecet literjét három korona hatvan fillérnél?
Emlékeztem rá, hogy ennyit kért érte legutóbb, mikor találkoztunk.
Óriási, lejtős deszka állt a másik, tágas szoba közepén. Ebben a
szobában több vendég tartózkodott, mindegyik tetőtől-talpig bőrbe
öltözve: bőrcipőben, bőringben, bőrharisnyában, bőrkalapban fetrengtek,
izzadtak és kínlódtak a túlfűtött helyiségben, verítékes homlokukat
bőrzsebkendővel törölgetve. Egyik-másik a lejtős deszkán csúszkált fel
és le, hogy hamarabb kopjék a bőr, mert addig nem eresztik őket, míg el
nem kopott rajtuk minden bőr, amit összevásároltak.
Ennek a szobának tőszomszédságában lihegve szaladgált körbe-körbe egy
leromlott, lesoványodott úriember. Blazsek volt, a cipő-összevásárló.
Nem állt meg kérdésemre felelni, még csak a huszadik cipőt tudta eddig
agyonszaladgálni és még tízezer volt hátra.
Elkeseredett munkában találtam a szemközti szoba lakóját is. Aprópénzt
számolt. Minden falatot, amit lenyelt, óriási áron kell megfizetnie; de
csak fillérekben fogadják el tőle és ha egy fillérnyi hibát követ el,
újra kell kezdenie az egész számítást. Ez az ember aprópénzt vásárolt
össze, hogy rézgálicot csináljon belőle, kétezerháromszáz százalékos
haszonra. Ujjairól vér csorgott és szemében őrület lobogott.
Egy másik szobából megint fültépő ordítás szakadt ki ajtónyitásra.
Műtőasztalon feküdt a paciens és javában dolgoztak rajta: lábait vágták
le éppen. Az illető úr művégtagokat vásárolt és most mindegyiket rajta
próbálták ki és neki kellett elhordania. A különböző hosszúságú
műlábakra való tekintettel már huszadszor vágtak le lábaiból egy újabb
és újabb darabot, hogy a megfelelő műlábat felvehesse. Hasán, mellén,
nyakán sérvkötők feszültek.
És így tovább, mindegyik szobában más és más összevásárló tünt elém, – a
fejem zúgott, forgott velem a világ. Kértem a mestert, hagyjuk abba.
– Itt már úgyis vége van, – mondta ő – ez az utolsó szoba üres.
Szép, tiszta, magános szoba volt, kényelmes nyugágy az ablak mellett. Az
ablakon távoli, üres mezőkre nyílt kilátás, – kék ködbe vesző, festői,
de kopár hegyek meredeztek a távolban.
Kértem a mestert, tartsa fenn nekem ezt a szobát: itt zárkózom majd be a
világ zajától távol, hogy elnyűjjem és elviseljem a megismerések,
tanulságok és gondolatok meddő, rengeteg anyagát, amit a háború alatt
összegyűjtöttem magamnak.