– Halló! Halló!
– Tessék…
– Szerkesztő úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet
váratni az urakat.
– Jó, jövök már.
Na, csakhogy az utcán volnék. Hü, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség
ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Hogy akarják.
hogy az ember felkeljen hétkor csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?!
Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.
Villamosra üljek? Merre is van az a vesztő hely? Ni, a Milán.
– Szervusz!
– Szervusz, Milánkám! Nem tudod, merre van a vesztőhely?
– Dehogy nem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál balra. Miért?
– Kivégzésem van.
– Ja igaz, persze… olvastam a reggeli lapokban… Ejnye, ejnye, igazan…
Fogadd részvétemet.
– Köszönöm. Mit szólsz hozzá, disznóság, nem?
– Elég disznóság történik mostanában, hadd el… Két szobámat rekvirálták
el, éppen most, mikor meg akarok nősülni… Egészen oda vagyok. Tudod,
milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra
elveszi a kedvem…
– Ugyan, ugyan Milánkám… majd jobbra fordul…
– Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvű ember vagy, azonkívül, ne vedd
rossz néven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar túlteszed
magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt
percig foglalkozni a bajommal.
– Ne haragudj, édes Milánkám…
– Nem, nem… szervusz.
– Szervusz.
Biztos, elkések. Nem jön villamos. Na végre.
– Oda-vissza tetszik jegy?
– Csak oda.
Megint valaki.
– Csakhogy utólértelek… Fiacskám, mit irjunk a félhivatalosba?
– Miről?
– Hát… izé… erről a mai… izédről…
– Ja, a kivégzésemről? Bánom én, amit akartok.
– Jó, már megint könnyelmű vagy… Nincs egy kis lámpalázad?
– Nincs. Ince rendezi a dolgot, nem lesz semmi zavar.
– Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanővérem szeretne megnézni…
tudod, nagy tisztelőd…
Na, itt vagyunk. Ugy látszik, ez az… Elég sokan vannak, ahhoz képest…
Még nem felejtettek el az emberek… Igaz, hogy ma mindenre van közönség.
– Szervusz, Ince. Sokan vannak?
– Elegen. Csak siess, már el kellett volna kezdeni.
– Jó, megyek már.
Brrr! De csunya. Alászolgája. Igen, itt vagyok.
– Kedves mester… egy autogrammot…
– Tessék.
No, a formaságokon tul lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem,
báró úr, nem? Szervusz Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy
mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot _A Szemlének_? Ugyan, hagyd el,
nem megigértem, hogy jövő hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.
– Kezét csókolom, tisztelendő úr.
– Gyónjon meg, édes fiam.
Letérdelek, esküre emelem a kezem.
– Gyónok. Nem tehettem másképen. Amit el követtem, nem tehetem jóvá. Nem
és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni és nem vagyok
hajlandó visszavonni – itt a vérpad előtt még egyszer, ünnepélyesen
kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak, hogy még
mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van
és nem fogyaszthatják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt
állok, mást nem mondhatok – és most gyerünk.
Vigyázz – kész – tűz!
Na, ez a hét jól kezdődik.