A miniszterium, mely a helyes nevelés törvényeit keresve, ankét
formájában fordult a legkiválóbb és legderekabb emberekhez,
nyilatkoznának gyermekkori élményeikről, hogy e nyilatkozatokból
leszűrje a nevelés helyes elveit (kiindulva abból a feltevésből, hogy a
derék és kiváló emberek azért olyan derekak és kiválók, mert helyesen
nevelkedtek), – multkori, a gyermektáplálás kérdésében közölt
nyilatkozatomat nagy örömmel vette tudomásul és folytatólag
felszólított, beszélnék valamit most már arról a korszakról, mely három
éves koromtól négy éves koromig tartott, hogy mivel foglalkoztam ebben
az időben, melyek azok a jelek, melyekből következtetni lehetett a
későbbi kiválóságokra s melyeket mértékül lehet venni egy hozzám hasonló
emberpéldány kitenyésztésében.
Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a
csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik és összetévesztve
énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van, kezeim és lábaim,
mindenféle furcsa, részben ismert, részben ismeretlen rendeltetésű
alkatrészek, amikkel – persze, csak olyankor, ha magamra hagynak – azt
tehetem, amit akarok. Bevallom, hogy azoknál a játékoknál, amiket adtak,
ezek sokszor jobban érdekeltek. Hogy az egész játékszer, fejestül,
nyakastul, mire való és mit kell vele csinálni, azt nem igen tudtam,
csak gyanítottam, hogy a nagyok saját szórakoztatásukra szerkesztették
és ajándékozták meg vele egymást. Erre kellett következtetnem abból,
hogy egymásnak adogattak, felemeltek, letettek, lóbáltak, dobáltak,
törülgettek, fésültek, – mindez, engem, a játékszert, sokat boszantott,
de viszont fel is keltette érdeklődésemet.
Főként az arcom és fejem érdekelt, miután ezeket nem láthattam, eleinte
fejetlen törzsnek hittem magam, csak később győződtem meg róla, tapintás
útján, hogy nekem is van valami a nyakamon, mint – másoknak. Ezután nagy
igyekezettel kisérleteztem, hogy lehetne ezt a puha labdát megmásolni
valahogy, levenni, vagy kinyitni, vagy megfordítani.
Két ujjamat bedugva a szájamba, szétfeszítettem és megpróbáltam a két
szélét ráakasztani a fülemre. Miután ez nem sikerült, a füleimet
próbáltam lehúzni és begyömöszölni a szájamba – ez se ment.
Egyik barátom, aki ilyen irányban szintén buzgón kísérletezett, érdekes
játékra tanított meg. Hirtelen szét kell húzni a két marokrafogott fület
(kérem a nyájas olvasót, pontosan csinálja utánam, mert csak úgy
sikerülhet) ugyanakkor tövig kiölteni a nyelvet és a szemet behúnyni. Ha
helyesen hajtjuk végre e műveletet, a mozdulat úgy hat, mintha a két
fül, mint fogantyú, automatikusan lökné ki a nyelvet, ami igen mulattató
és egyben hasznos dolog is. Ezután két újjal megfogja az ember a bőrt az
álla alatt és hirtelen lerántja, egyben gyorsan bekapja a nyelvét – ez
meg olyan, mintha az ujjammal rántottam volna vissza a nyelvemet,
belülről.
Ugyanettől a barátomtól tanultam meg az úgynevezett „halálkezet“ is, ami
abból áll, hogy egyik kezemet lefelé lóbálom gyorsan, a másikat fölfelé
– hirtelen összetéve, az egyik fehér lesz, a másik piros.
Magamról jöttem rá ezzel szemben a „verő verő“ játékra, amivel üres
óráiban, szintén kitünően elszórakozhat az ember. Ez úgy megy, hogy az
ember mutatóujját igen gyorsan és ritmikusan, sokszor egymásután
felülről lefelé végigpöcköli a két kissé nyitott ajkon és hozzá zúg –
ebből egy sajátságos hang származik, fonetice leírva így hangzik: „verő,
verő verő“. Nagyon mulatságos kísérlet.
Ehhez hasonlít elvben az is, mikor az ember két tenyerét erősen
rátapasztja a füleire és ritmikusan nyitogatja és megint elzárja azokat,
gyorsuló iramban – a külvilág zaja igen mulatságos, értelmetlen
zagyvalékká válik ez uton. Főként olyankor szoktam játszani, mikor az
erényről beszéltek nekem vagy szidtak – később, hat éves koromtól
kezdve, az iskolában, magyarázat közben. Mélyhangú emberek előadása
nagyon alkalmas erre a játékra.
Reggelenkint, a tükör előtt, soha nem mulasztottam el, hogy a törülközőt
a nyakamra csavarjam és szorítsam – ettől az arcom kék lett és a szemem
kiugrott, ezt a szórakozást épp úgy nem engedtem volna el, mint
csuklómnak erős spárgával való leszorítását és különféle madzagoknak
ujjaimra tekerését, amitől a vér elállt.
Érdeklődésemet a fentemlített kitünő játékszer iránt tizenkét éves
koromban vesztettem el, mikor az első kislánnyal megismerkedtem. Azóta
tőlünk független kezekkel, szájakkal és fülekkel, még sokkal
mulatságosabb dolgokat lehet játszani.