Én most megmagyarázom nektek, hogy mi az oka a háborúknak.
A háborúknak az az oka, hogy az emberek mind nagyon okosak és értelmesek
és nem szeretik a nyers, durva erőszakot, hanem mindent szellemi
fölénnyel, értelemmel, meggyőződéssel és meggyőzéssel szeretnek
elintézni.
Mert ha a háború oka a nyers erőszak volna, akkor már régen kiderült
volna, hogy ki az erősebb, az erősebb már régen átvette volna uralmát a
Földön, a gyöngébb elpusztult volna és helyreállott volna az egyensúly.
De az emberek nagyon okosak és értelmesek és a felmerült ellentéteket
elvont, szellemi tornában, úgynevezett _vitákban_ szeretik elintézni.
Ebből származott az egész irodalom, a sok könyv, a különféle
világnézletek, a diplomácia, a sajtó és egyéb hadifelszerelés.
Aki ebben kételkedik, annak számára határozzuk meg pontosan és
szabatosan, hogy mit értünk _vita_, vitatkozás alatt.
Vita alatt, úgyebár, két egyformán felkészült, értelmes és gondolatait
helyesen kifejezni tudó embert értünk, akiknek egymással ellenkező
felfogásuk van egy bizonyos dologról, és akik mindenáron azon vannak,
hogy a másikat meggyőzzék arról, hogy nem a másiknak a felfogása helyes,
hanem az övé. Ennek a célja nyilvánvaló: miután cselekedeteinket
világfelfogásunk irányítja, a megváltozott világfelfogással
megváltoztatjuk cselekedeteinket is, és ebből jön ki az egész
történelem. Például, tegyük fel, hogy két hatalmas úr, aki dönthet
nagyfontosságú kérdésekben, esetleg abban is, hogy legyen-e háború, vagy
ne legyen: mondom, tegyük fel, hogy ennek a két kitünő eszű és okos
embernek kétféle felfogása van az élet céljáról. Az egyik úgy véli, hogy
az élet célja az egyén érvényesülése, a másik, hogy az élet célja a
fajta érvényesülése. Ehhez képest az egyik óhajtja a háborút, a másik
nem, amiből nyilvánvalóan háború lenne, mert aki óhajtja a háborút, az
rá tudja erőszakolni arra, aki nem óhajtja, s végeredményben azon tör ki
a háború, hogy legyen-e, vagy ne legyen. Már mostan, úgy-e, ez a két
egyformán kitünő eszű ember szeretné szellemi tornában, úgynevezett
_vitában_ elintézni a kérdést: összeülnek hát, hogy egymást a saját
felfogásukról meggyőzzék.
De mi lesz ebből? Mind a kettő egyformán okos és kitünő ember és
egyformán helyes és átgondolt, kipróbált érvekkel bizonyítja a saját
igazát. A vége tehát nem lehet más a dolognak, mint hogy a céljuk
sikerül és tényleg meg tudja győzni egyik a másikat, a másik pedig az
egyiket.
Az amelyiknek az volt a meggyőződése, hogy az élet célja az egyén
érvényesülése, meggyőzve a másiknak helyes érvelésétől, a végén meghatva
és boldogan elismeri, hogy a másiknak igaza van, – az élet célja tényleg
nem az, hogy egyes emberek jól érezzék magukat, hanem hogy a fajta, az
utódok boldogok legyenek. Ezzel szemben a másik, aki az elején erről az
egyiket meggyőzte, a vita végén kénytelen elfogadni ugyanannak az
egyiknek abbeli kitünő érvelését, hogy az ördög vigye el az utódokat, az
még kétséges, hogy azok lesznek-e igazán, az ellenben biztos, hogy én
már vagyok: hiszen az orvosok is nehéz szüléseknél az anyát mentik meg
inkább és nem a gyermeket, ha az egyiknek pusztulni kell.
Igy aztán, hogy egymást meggyőzték, ismét csak különböző véleményen
vannak és egész nyugodtan megüzenhetik a háborút.
Nézetem szerint ez a háborúnak az oka. Aki más nézeten van, csak jöjjön
ide, győzzön meg, én szívesen meg hagyom győzni magam, – de a keservit
neki, akkor aztán én is meggyőzöm őt, úgy, hogy arról koldul, vagyok
olyan jól vitatkozó, mint az úr. Mert a háborúnak az az oka, hogy
Belzebub fiatal ujságíró korában, egy karácsonyi körkérdés alkalmából
felvetette a kérdést: mi az oka a háborúnak? Ezen vesztünk össze aztán
annyira, hogy a végén már csak a háború maradt hátra.