Egész nyugodtan meg merem írni, hogy pályázom a Nobel-alapítvány költői
díjára és azt is, hogy milyen minőségben óhajtok pályázni: A zsüri
valószinüleg nem tud magyarul, a zsüri most hinduul tud csak: odaadta a
Nobel-dijat Rabindranath Tagore hindu költőnek, akit ezzel a világ
legnagyobb költőjének nevezett ki.
Már zsenge gyermekkorom óta a Nobel-dijra pályázom. Költeményeim Petőfi,
Heine, Beaudelaire, Maeterlinek és más álnevek alatt jelentek meg.
Belevittem költeményeimbe azt az általános, emberi hogyhijjákot, amit a
Nobel-díj alapítója feltételül tűzött. Minden élő nyelven
megpróbálkoztam: hiába. A Nobel-díjat nem kaptam meg. Megkapta helyettem
Rabindranath Tagore, a hindu költő. Miért kapta meg a hindu költő? –
kérdi nagyságos asszonyom. – Mennyiben képviseli a a hindu költő az én
érzelmeimet, vagy a kegyed érzelmeit, nagyságos asszonyom, vagy azoknak
az európai uraknak az érzelmeit, akik mint zsüri odaitélték a díjat? –
Hát, kérem, nagyságos asszonyom, mindjárt megmagyarázom. Itt van
Rabindranath Tagore egyik csodaszép költeménye, mely így hangzik:
„_Mikor a tamarix-fára először felmásztam, gyermekkoromban, akkor az én
kis szívem még olyan volt, mint egy akaju-boabob, amelyen a drugho-madár
fütyörész._
_De most már az én szívemben nem a drugho-madár, hanem a hatalmas
Mahadő-Biskája énekel és így tesz: piri, piri._“
Pardon, pardon, nagyságos asszonyom, egy percre. Nagyságos asszonyom azt
jegyzi meg kissé felületesen, hogy mi ez a frász, hisz ez nem egy vers,
se rim nincs benne, se ritmus, mi az hogy boabob és drugho és általában
az egész vacak micsoda légyen. Előre kell bocsátanom, hogy a zsüri
ezeket a verseket angol fordításban ismerte meg és hogy a hindu verseket
így írják, hát így írják. És hogy ez a vers miért gyönyörű és miért
tetszett azoknak az uraknak, akik a díjat adják az embernek? Hát nézze,
kérem, nagyságos asszonyom. Ebben a versben az a gyönyörű, hogy ebben a
versben exotikus zamat van. Hogy mit értünk exotikus zamat alatt?
Exotikus zamat alatt azt értjük, hogy az ember soha életében nem
hallotta azt a szót, hogy tamarix és boabob és Mahadő, és hogy ő a
verset egészen másképpen szokta élvezni és rá például csak rim és ritmus
hat, – mindezekből viszont arra a következtetésre jut, hogy milyen
furcsa emberek lehetnek, akik ilyesmin törik a fejüket, ezek a hinduk.
Hát nem ütötte meg, nagyságos asszonyom, lelkében a legmélyebb húrokat
az a nagyszerű gondolat, hogy amikor a tamarix-fára mászott a költő,
akkor még csak a drugho-madár fütyörészett, később pedig maga a nagy
Mahadő? Mikor szerelmes volt, mikor bánata volt, mikor örült, nem
gondolt lelkesen a baobobra? Nem? Nagyon csodálom.
De mit magyarázzak sokat: megyek haza dolgozni. A feleségem úgyis nagyon
furcsán néz reám, mióta ez a Rabindra… dranath Tagore megnyerte a
Nobel-díjat; szárazon és figyelmeztetően kijelentette, hogy jövő évben,
éppen abban az időben, mikor a Nobel-díjat adják, neki sürgősen szüksége
lesz kétszázezer koronára, hát úgy osszam be magamnak. Különben is ifjú
költőink, mint hallom, máris gyakorolják magukat az exotikus lírában,
most ez az irány, mióta ez a Rabindra… na, nem akarom előlről kezdeni.
Ezek itt… ez néhány kisérlet, néhány pályamunka… Ez itt a _Pápua álmok_
sorozat, amit holnap szándékozom beküldeni a Nobel-akadémiára. Ha
megengedi, felolvasom az egyiket.
„Mikor megláttalak
Átfúrt orrlikadban.
Egy vaskarika lógott, crixcrax-fából
De le voltál sülve a naptól
És majdnem fehér voltál
De le voltál sülve a naptól
Te pofokatepe
Te pekefetopó.“
Na jó, így marhaság, ha hallja az ember és tudja, hogy én írtam.
Csakhogy én ezt patagóniai levélbélyeggel fogom küldeni és
_Bua-buo-Tsingula_ pápuai költőnek írom magamat alá, – majd meglátja,
milyen gyönyörü lesz akkor mindjárt és hogy fog tetszeni azoknak a
Nobeléknak! Mennyi báj, mennyi primitiv erő, mennyi exotikus tűz és
nyers poézis lesz benne… ha én azt mind el tudnám mondani magának.
Mondja, hogy én mondtam, ezzel a verssel még találkozunk angol
fordításban és angolból lefordítják még magyarra is… és akkor talán még
nekem is tetszeni fog.