– Kedves kolléga úr, érdekes esetből kifolyólag kerestem fel, mint olyan
elmeorvost, akinek tudományos képzettségéről, az elmebajok
megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok
győződve, mint a magaméról.
– Nagyon kedves és igazságos, kedves kolléga úr. Nekem is az a nézetem,
hogy az elmegyógyászatban körülbelül mi ketten vezetünk, holtversenyben.
– Bizonyára, kolléga úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom
abban, hogy elmegyógyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért
kerestem fel, hogy közösen bizalmas kettesben, a „négy szem többet lát“
elv alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet.
– Csupa fül vagyok, kolléga úr.
– Annak a megállapításáról van szó, kedves kolléga úr, vajjon én, aki
önnel e percben beszélek, őrült vagyok-e vagy sem?
– Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval ezt akarja
velem megbeszélni?
– Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első elmeorvosa, ezt
a betegséget magam állapíthatom meg magamról; de aztán eszembe jutott,
hogy magamról lévén szó, mégis csak jobb lesz, ha konziliumot hívok
egybe, legalább is két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam
hát magamat és önt erre a konziliumra.
– Nagyon helyes, kolléga úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük is a
tanácskozást?
– Parancsoljon velem.
– Egyelőre nincsen kifejezett véleményem erről az érdekes esetről.
Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye?
– Az én véleményem az, hogy őrült vagyok.
– Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részéről, aki az
elmebetegségekben olyan kitűnő szaktekintély, mint kolléga úr.
– Ön hízeleg, kolléga úr.
– Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban ugy-e mind a ketten
megegyezünk, hogy az őrültségnek mi a legfőbb ismérve.
– Hogyne, hogyne. A fix ideát gondolja, nemde, kolléga úr?
– Természetesen. Kolléga úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell
állapítanunk, hogy van-e kolléga úrnak fix ideája. Abban, ugy-e,
megegyezünk, hogy mit értsünk fix idea alatt?
– Hogyne. Fix idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk,
mely a különben helyesen, vagyis logikusan működő emberi értelemben
automatice felvetődött, egy hibás képzetet önmagunkról, teszem fel, hogy
valaki császárnak képzeli magát, holott nem az.
– Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az őrültek, fixa
ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk,
van-e kolléga úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata
helyes és logikus, akkor kolléga úr nem őrült.
– Úgy van.
– Nos tehát lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják, kolléga úr?
– Igy és így.
– Helyes. Rendben van. Kicsoda kolléga úr?
– Elmeorvos.
– Helyes. Hol lakik, kolléga úr?
– Itt és itt.
– Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda,
mert amit mondott, az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje
önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kolléga úr nem őrült.
– Nekem pedig az a véleményem, hogy őrült vagyok.
– De hiszen nincsen rögeszméje! Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda.
– Igen. Őrült vagyok.
– Pedig, mint láttuk, nem az.
– Igazán azt hiszi?
– Hát persze. Hiszen bebizonyítottam.
– Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy
őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme!
– Úgy van!
– De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én őrült vagyok.
– Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor őrült.
– Tehát őrült vagyok?
– Miután rögeszméje van, nyilván az.
– Ohó, álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok.
De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem
rögeszme, akkor ez egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát
mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy mégse vagyok őrült. Tehát
csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült
vagyok, tehát nem rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát igazam van, tehát
nem vagyok őrült. Mégis csak gyönyörű dolog a tudomány!
– A leggyönyörűbb, kolléga úr! De legalább annyira kell érteni hozzá,
mint mi ketten.