Délelőtt tízkor sürgönyt kaptam, hogy délután egynegyed ötkor jelenjek
meg a Nyújork-kávéházban, rendkívül sürgős és számomra életbevágó
fontosságú ügyben. Délután egy órakor újabb sürgöny érkezett, hogy ne
egynegyed ötkor, hanem félhatkor jöjjek és ne a Nyújorkba, hanem a budai
Filadelfiába. További sürgöny véglegesen és visszavonhatatlanul az
Andrássy-kávéházban jelölte meg a helyet, az időt este féltizenkettőkor.
Megjelentem a megjelölt időben és helyen, ahol a pincér egy levéllel
várt, a levélben az volt, hogy legyek szíves, fáradjak el azonnal az
ujpesti Otthon-kávéházba, ott vár rám a sürgöny feladója.
Elmentem Ujpestre és beültem a kávéházba. Néhány perc mulva alacsony,
szőke fiatalember jelent meg asztalomnál, bemutatkozott és leült.
Kérdésemre, hogy ő hivatott-e, gyorsan bólintott, hogy igen.
Megkérdezte, hogy vagyok és mit szólok hozá, milyen soká tart a háború.
– Hát bizony, – mondtam – éppen hogy eléggé. Már az igaz.
– És ki tudja még meddig tart – mondta.
– Bizony, csak az isten tudhatja – jegyeztem meg.
– Tessék elhinni, már vége lehetne – fűzte tovább.
– Majd csak vége lesz – válaszoltam.
Köhögött és a körmét kezdte piszkálni.
– Hát, kérem, – mondtam én – hát miről van szó?
– Hogy – hogy miről? – kérdezte.
– Úgy értem, a sürgönyök miatt…
– Ja, arról. Hát igen, kérem, egy vállalkozásról lenne szó.
– Értem. Miféle vállalkozásról?
– Hiszen éppen ez az. Ez az, kérem. Nagyon helyesen tetszik kérdezni,
hogy miféle. Éppen emiatt akartam önnel beszélni.
– Állok rendelkezésére.
– Mert, kérem, az emberek mindenfélét csinálnak. Mondok, csinálni
kellene valamit.
– Nagyon helyes.
– Csakhogy alaposan meg kell fontolni a dolgot. Ezért akartam beszélni
önnel.
– No igen… nagyon megtisztelő… tehát…?
– Tudom, kérem, hogy azt nem lehet úgy egykettőre nyélbeütni.
– Mégis… talán nagy általánosságban tessék elmondani – talán
lapvállalkozás.
– Azt most még nem mondhatom meg. Nem éppen lap. De esetleg az is. De
ezt még meg kell fontolni. Nézetem szerint éppen ezt kell megfontolni.
Szünet állt be.
– Egyelőre az a fontos, – kezdte újra – hogy amig nem biztos a dolog,
nem szabad senkinek beszélni róla.
– Kérem, kérem – biztosítottam.
– Mert még nem lehet tudni… az nem megy máról-holnapra… az nagyon
veszélyes, ha előre beszél róla az ember… tetszik tudni, ellopják az
ötletet…
– Persze – mondtam – és tekintve, hogy pénzről van szó, biztosan…
– Azt éppen nem mondhatnám. Pénz egyelőre nincs. Csak lesz majd, ha a
dolog sikerül.
– Mégis, – mondtam óvatosan – milyen természetű dolog ez?
– Hiszen éppen emiatt akartam önnel beszélni, hogy milyenféle legyen.
Mert azt elő kell készíteni, azt kell megfontolni. Nem szabad
elhamarkodni, ha az ember sok pénzt akar keresni.
– Már az igaz.
– Majd ha aztán már lát az ember egy kis pénzt, – folytatta lelkesen –
akkor lehet bátrabban csinálni. Ha nekem együtt lesz egy kis pénz, akkor
én nem nézem a fáradságot.
– Oh, bizonyos vagyok benne…
– Majd meglátja, hogy én nem vagyok smucig ember. Én nem fogom
eltitkolni ön előtt, ön ellenőrízhet majd, hogy mennyit kerestem a
vállalkozáson… nálam lehet keresni, barátom…
– Meg vagyok győződve róla. Mégis, hogy kezdünk hozzá?
– Na, hát helyben vagyunk. Erről akartam önnel beszélni. Én az ön eszét
nagyon sokra becsülöm és meg vagyok győződve róla, hogy ön segítségemre
tud lenni… Ezért fordultam önhöz és senki máshoz… Nekem nem kell
mindenféle ember, nekem maga kell, igenis maga… hozzám jöhet, kérem,
Anatole France is, én nem bánom, akármilyen ember, énnekem nem kell…
– Nagyon köszönöm, – rebegtem – hát akkor miben lehetnék…
– Erről van szó, kérem. Én nem vagyok egy lángész, én ezt tudom, – ne
tessék tiltakozni, nem restellem én – én magam nem igen tudnám – de ha
ön nekem tud mondani valamit, amivel pár százezer forintot lehetne
keresni… hát én nem feledkeznék meg önről, azt elhiheti… én nem kivánnám
ingyen, mint sok gazember.
A pincér jelezte, hogy záróra van. Fölálltunk.
– Hát gondolkozzék – mondta.
– Jó, – mondtam – majd gondolkozom.
– És ha tud valamit, irjon rögtön.
– Majd írok – mondtam.
– Hanem egyet: diszkréció! Senkinek egyetlen szót se! Senkinek! Az ilyen
dolog nem megy másképp! Mihelyt az ember elárulja, más csinálja meg.
Csak bizza rám, maga fiatalember, maga ezt nem érti. Nem akarom, hogy
megelőzzenek. Ennyiben maradunk: senkinek egy szót se!!
– Ennyiben.
– Alásszolgája.
– Alásszolgája.
Negyed egy volt és én ott ültem Ujpesten.