Gyerekkorom óta élő lénynek tekintem az órát. Ötéves koromban pillanatig
se kételkedtem benne, hogy az óra, akár falon függ, akár zsebben ketyeg,
akár állványon büszkélkedik, a háziállatok egy fajtája, olyan, mint a
kutya, vagy a ló, szelidített állatfaj, csak nagyon elbutult és elfásult
az örökös munkában. Meg voltam győződve (már akkor híve voltam a
természetes kiváláson alapuló fejlődéselméletnek), hogy őserdőkben,
valahol Afrikában talán, vad és szabad állapotban is előfordul, mint a
vaddisznó, vagy a vadmacska – persze nem olyan művelt és szelid, mint
nálunk, torzonborz ágakról lóg, durva láncon, félelmes hangon ketyeg,
percmutatója baljóslatuan csillog, hol vadul siet, hol lustán késik –
mint vadwekker esetleg meg is támadja az embert, reggel, mikor éhes.
Valószínűen csapatostul fordul elő, öreg vadinga vezeti őket – vannak
fajták, melyeknek csak nagymutatójuk van.
Az órák értelmi képességeit sohase becsültem sokra. Általában
korlátoltak, fontoskodók és nagyképüek. A szorgalom és kötelességérzés
példaképe az óra, de példaképe a szolgai túlbuzgóságnak is.
Tehetségtelen fajta. Elve a vak engedelmesség és a rend – meggyőződése,
hogy csak a szervezett munka viszi előre az emberiséget, akarom mondani
az óraiságot! Minden óra legyen a helyén és teljesítse kötelességét a
többit bízza a sorsra. Egyformán járni – ez a legfőbb ideáljuk. Bármi
történjék körülötte – első a kötelesség. Iszonyú pillanatokban,
melyekben összeszorult szívvel éreztem, hogy hónapokat és éveket élek
át, hányszor bántott és sértett tárgyilagos ketyegésük, fontoskodó
igyekezetük, amivel tapintatlanul belekotyogtak legnagyobb
szenzációimba, el akarva hitetni velem szűklátókörű és földhözragadt
világfelfogásukat, hogy egyik perc olyan, mint a másik. Semmi diszkréció
nincs egy órában – mikor először öleltem magamhoz a nőt, akire tíz évig
vágytam halálosan, a zsebórám pofátlanul és szemtelenül tovább kotyogott
a zsebemben, ahelyett, hogy egy pillanatra elhallgatott volna, mintahogy
finomízlésű ember elfordul és igyekszik magát elfelejtetni, ha látja,
hogy fölösleges. De az óra az eltemetett ember zsebében is tovább jár, a
föld alatt – korlátoltságánál fogva mindenre kapható, ami szolgai. Soha
nem történt még meg, hogy egy óra ne jelezte volna pontosan a lejárt
száz percet, ami az elitélt kivégzéséhez kell.
Normális működés közben a céltudatos és munkája jelentőségével tisztában
levő hivatalnok benyomását kelti. Az az érzésed van, hogy vigyáz rád,
számol helyetted, ellenőriz és figyel. Ha hármat üt, azért üt hármat,
mert jól tudja, hogy háromkor el kell menned – kérlelhetetlen szigorral
figyelmeztet erre, olyanvalakinek büszke önérzetével, aki tudja, hogy őt
nem lehet megcáfolni, mert mögötte az órák világszervezete áll, csupa
szervezett óra, akik a „mindenki egyért és egy mindenkiért“
államfentartó elv alapján szolidárisak vele, amikor hármat üt. De bezzeg
mindjárt kiderül korlátoltsága és ötlettelensége, ha véletlenül magára
marad a véleményével. Gyerekkoromban direkt elrontottam a faliórát, de
úgy, hogy azért tovább járjon. Nincs valami nevetségesebb annál a buta
és nagyképű fontoskodásnál, amivel egy elrontott óra hencegve elüti a
féltizenkettőt, aztán csodálkozva néz körül, hogy a többi órák nem
ismétlik és nem igazolják őt, mert hiszen fél kettő van. Olyan, mint egy
hülye hivatalnok, aki pont aznap érdeklődik a főnök úr kedves
feleségének a hogylétéről, mikor a főnök úr elkergette a feleségét.
Tehetségtelenségének egyik legjellemzőbb pontja az emberismeret teljes
hiánya. Mint wekker, évekig állhat az ember szolgálatában és mindig újra
összetéveszti azt az embert, aki lefekszik, azzal, aki felkel. Este a
szónak szoros és a szónak átvitt értelmében felhagyja húzni magát, hogy
reggel félnyolckor keltse fel azt az urat, aki este lefeküdt az ágyba.
Félnyolckor aztán csodálkozik, hogy ugyanaz az ember, aki este megbízta,
hogy feltétlenül keltse fel, dühösen a falhozvágja és pofonveri és
belelő, mikor fontoskodva és abban a reményben, hogy most majd megfogják
őt dícsérni, beleordít a fülébe.
Mint az embernél, egy kis egyéni ízt és tehetséget, néha a betegség vált
ki az órából. Néha meghül, vagy náthát kap, ilyenkor sietni kezd,
különvéleményt formál. Sajnos, nem igen érvényesül, mindjárt óráshoz
viszik, meggyógyítják, megint egészséges és buta stréber lesz belőle.
Mindez persze nem az én órámra vonatkozik, nyájas olvasó. Az én órám a
legjobb óra a világon, még a nagyapámtól örököltem, tíz éve nem volt
igazítva, – mi? hogy a magáé tíz perccel többet mutat? ugyan, csapja a
falhoz azt a krumplit! ez az óra soha még egy percet nem késett, úgy
nézze meg!