Az öltözőben ültünk és vártuk a felvonás végét. Egyszerre taps hangzott
fel kívülről.
– Mosonyi nyiltszini tapsot kapott – jegyezte meg Palló, az intrikus
gúnyosan. – Megint nem lehet majd bírni vele, a tehetségtelen hülyével.
De utálom.
– Jó, jó, – csak hülyézd! A háta mögött mersz csak beszélni róla –
mondtam neki, – te is félsz tőle, mint a többiek, mert tudod, hogy
elbizakodott és hirtelen haragú. És erősebb is nálad.
Palló csöndesen mosolygott. Aztán egyszerűen ezt mondta:
– Hát tudod mit. Figyelj ide. Én, aki csakugyan gyöngébb és gyávább
vagyok ennél a Mosonyinál, most, öt percen belül, itt előtted, ezt a
Mosonyit kékre-zöldre verem, agyba-főbe püfölöm, hülye és piszkos
gazembernek nevezem: – és ő nemhogy bántani nem fog engem, de boldog
lesz és legjobb barátjának nevez.
Nem volt időm felelni, mert kívülről felzúgott a felvonásvégi taps.
Pillanat mulva kipirult arccal jelent meg Mosonyi hatalmas
atléta-alakja.
– Őrület, – lihegte, – már harmadszor hívnak ki…
Ebben a pillanatban felugrott Palló, odaugrott Mosonyihoz és teljes
erővel mellbevágta.
Egy pillanatra megdermedtünk. Mosonyi is rámeredt Pallóra, nyitvamaradt
a szája.
Palló azonban szélesen vigyorogva nézett rá és mégegyszer felemelte az
öklét.
– Te disznó! – kiáltotta vidáman és lelkesen ujjongva és még egyszer
mellbevágta – ördögöd van! Hogy csináltad ezt? Óriási voltál!
Mosonyi elvigyorodott.
– Úgy-e? Úgy-e jó voltam? – mondta boldogan.
– Mi az, hogy jó voltál! A kulisszák körül néztelek!… Hogy sütötted ki
ezt a hatásos trükköt?!… Te… te gazember… (és teljes erővel vállbarugta
az öklével) úgy-e mindig mondtam, te disznó, hogy egyszer még
megmutatod… (újabb box).
Mosonyi boldogan tántorgott.
– Igazán drága vagy – mondta ragyogó szemekkel, – hát észrevetted?
– Mi az, hogy észrevettem? Ahol művészet van, öcsém, azt én észreveszem…
– Milyen kedves vagy…
– Ne ugass közbe, barom! Te tehetség vagy és punktum. Disznó tehetség
vagy, csirkefogó, ami igaz, az igaz! Te… te… te nyavalyás… (hasdöfet) te
dög… (szügyetupa) csak azt szeretném tudni… (ököllel a szemgödörbe)
honnan a csudából szeded ezt a fene nagy büdös tehetséged?
Mosonyi, kék foltokkal a szeme alatt, hebegett a boldogságtól.
– Ó, édes Pallókám… tudod, hogy mindig szerettelek… köszönöm, hogy ilyen
kedves vagy hozzám…
– Mi az, hogy kedves vagyok? Fenét vagyok kedves. Miért legyek kedves?
Nem is lehetek kedves egy ilyen utolsóhoz, mint te… de hát mit
csináljak, ha egyszer tehetség vagy? Azt nem lehet letagadni!… Hülye
állat vagy (újabb püff), de tehetséged az van! Nem is értem, egy ilyen
piszok, utolsó analfabéta, mint te… (harsogó nyakleves), egy ilyen
tökkelütött, hájfejű gazember… (fültövönvágás, rögtöni daganattal), egy
ilyen söpredéke az emberi fajtának…
Mosonyi itt egy percre mégis meghökkent. – Tessék? – mondta.
… honnan veszi azt az istenáldott igazi őstehetséget… folytatta
nyugodtan Palló.
Mosonyi arca ismét felragyogott. Mondani akart valamit, de az ügyelő
rontott be, hogy siessen a lámpák elé, még mindig tapsolnak.
Mikor visszajött, félrevonta Pallót és ezt mondta neki:
– Pallókám, – tudod, nekem sok ellenségem van itt a szinháznál… de most
már látom, hogy egy igaz barátom is van, aki nem irigyel, hanem elismeri
a tehetségemet… Köszönöm Pallókám… Mindig számíthatsz rám… Igazán nagyon
kedves voltál…