nekem. Mert ebből azt látom, nagysád már érzi, hogy a mi kettőnk érdeke
azonos. Hogy nekünk együtt kell cselekednünk, és hogy mi ketten, a kik
öt perczczel ezelőtt még nem is ismertük egymást, az elképzelhető
legjobb és leghívebb barátok vagyunk ebben a pillanatban…
A leány megmaradt a kérdésénél:
– Mit csináljunk!
Sebfi most a bölcs emberek tanácsadó hangját vette fel:
– Itt sok mindent lehet csinálni. De legjobb lesz, ha nem vágunk Hübele
Balázs, módjára bele a dologba.
– Hanem?
– Ne türelmetlenkedjék, nagysád. Ime, én ezeket tudom: Jövő hét elején
lesz a tárgyalás. Azon eldől, hogy elitélik-e Nagy Rizát, vagy nem…
A leány türelmetlenűl szólt:
– Ez… ez az önt érdeklő része a dolognak. De én nem várok addig. Én
tudni akarok mindent, én…
– Csöndesebben, nagysád. Addig önnek is várnia kell. Megmondom, miért.
Mert ha Rizát elitélik, – és ez aztán viszont az önt érdeklő része a
dolognak – akkor önnek már nincs több gondja az egész ügygyel. Akkor ez
Miklós részéről egyszerű, jelentéktelen fellobbanás marad, a melynek a
fejlődését elfojtja a börtön hideg levegője…
Ezt oly szépen mondta, ezzel úgy meg volt elégedve, hogy kicsordult a
könny a szeméből.
Lenke bámúlva nézte:
– Maga sír?
– Sokat, nagysád, sokat.
Letörülte a könnyeit és beszüntette a sirást.
– Mondom, akkor önre nézve vége a dolognak. Ha azonban fölmentik, vagy
ha sikerül Kóré urat az utolsó perczben meglágyítani annyira, hogy
visszavonja a panaszt, akkor aztán nagy baj van.
Lenke megint csak ezt mondta:
– Mit csináljunk?
– Várjunk. De – együtt várjunk, nagysád. Nekünk találkoznunk kell
többször, ki fogjuk cserélni az impresszióinkat, és…
Ebben a pillanatban a jobbkezét, a melylyel gesztikulált, megfogta
valaki.
Mária volt. A szigorú Mária.
Lefogta a kezét s aztán félretolta a fiút, mintha valami alkalmatlan
bútor lett volna. Lenkéhez fordult:
– Jöjjön haza! – mondta egyszerűen.
Lenke nem tudott szóhoz jutni. Mária kézen fogta és elvezette. Ment
vele, gyöngén, akarat nélkül.
– Jöjjön haza – mondta Mária csöndesen, – és máskor ne hagyja heverni a
kis czéduláit, a miket bolondoktól kap…
XII.
Az öreg Rimmer irodájában, künn, a nagy sárga házban, egymásután
jelentkeztek a felek. A fogházigazgató irodájának rendes vendégei, az
ügyvédek, a fegyőrök, sorra jöttek. És a nagy szobából egymásután
hangzottak ki a direktor szokatlanúl erélyes kijelentései:
– Nem lehet.
– Nem engedem meg.
– Megtiltom.
– Nem egyezem bele.
Minden mondatában benne volt a «nem». És minden mondata szigorúan,
keményen csendült. A kik kijöttek az irodából, arczokat vágtak:
– Mi baja az öregnek?
A vén fogházőrök vállat vontak. Rimmert soha senki sem látta haragosnak.
Szelid ember volt, mint a falat kenyér. Valami igen súlyos eset
lehetett, a mi így kihozta a sodrából.
Dél felé Mária jelentkezett az iroda ajtaja előtt. A Mária jelentkezése
abból állott, hogy félrelökte a szuronyos őrt. A szuronyos őr pedig,
ismervén a jelentkezésnek ezt a formáját, mosolygott és belenyugodott.
Mikor belépett Mária az irodába, egy egyenruhás ember állt az igazgató
előtt, az iróasztalára hajolva, nagy árkus papirokkal. Az őrmester hozta
be a számadásait. Rimmer a kék czeruzájával szántogatta a papirost, de
mikor Máriát meglátta, összecsapta az irásokat. Rámordult az őrmesterre:
– Jó, mehet.
– De kérem…
Szigorúan nézett rá s felállott:
– Jőjjön délután. Most más dolgom van.
Mária már ült is egy régi, kopott karosszékben és olyan arczot vágott,
mint a ki várja, hogy ez az alkalmatlan egyenruhás vendég minél hamarabb
takarodjék innen. Az őrmester kiment s ezalatt pillantást vetett
Máriára. Nem, a legnagyobb elnézéssel se lehet mondani, hogy a
fogházőrök szerették Máriát. Mária oly szigorú, oly kemény volt, oly
férfias, hogy nem egyszer kedve támadt egyiknek-másiknak még ahhoz is,
hogy Máriát jól elverje. Most is ilyenféleképen nézett rá az őrmester.
Aztán tisztelettel, halkan tette be az ajtót maga mögött.
Rimmer odalépett Máriához:
– Mit végzett?
– Sok mindent.
– A leánynyal mi van?
(A «leány», ez az volt, a kit valaha így hivtak: «leányom».)
– A leány benn ül a szobájában és sír. Bezárta az ajtót és a mikor
kopogtattam, nem akart beereszteni.
– Miért?
– Mert most már nagyon haragszik rám.
– És?
– És én nyugodtan azt mondtam neki, hogy ha nem bocsát be, hát berúgom
az ajtót.
Rimmer elmosolyodott:
– De Mária! Mária!
– Mindegy kérem nekem nincs piczi tánczos lábam. Én berúgom az ajtót, ha
valahova be akarok menni. Erre kinyitotta. De nem beszélt velem. Hiába
faggattam, hiába kértem, nem beszélt. Előbb az ablakhoz ment és kisírt
az ablakon, aztán leült az asztalhoz és belesírt az asztalba. Ismerem én
már ezt. Hát gondoltam egyet, bementem a városba és a magam erejéből
jártam utána a dolognak.
– Miklóssal beszélt?
– Beszéltem.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy kétségbe van esve, hogy semmiről sem tehet, hogy az
egész ügy csak csekélység és hogy délután ki fog jönni.
– Ki fog jönni?
– Azaz épen, hogy nem fog kijönni.
– Miért?
– Mert azt mondtam neki, hogy ne jőjjön ki. Az ön utólagos beleegyezése
reményében mondtam neki, hogy az apa kivánságára ne jőjjön a házhoz
addig, a míg nem értesítik? Helyesen tettem?
Az öreg úr nem felelt rögtön. Egy kicsit fel-alá járt a szobában,
lehajtott fővel, a bajuszát pödörgetve, aztán sóhajtott egyet és így
szólt:
– Jól tette, Mária. Maguk asszonyok, jobban értik az ilyesmit. Ha maga
nem találja meg annak a bolond embernek a czéduláját, akkor még most se
tudunk az egészről semmit és ki tudja, mi minden történt volna…
nélkülünk…
Mária egykedvűen fogadta az elismerést. Folytatta:
– Aztán beszéltem a bolond emberrel is.
– Hogyan? Megtalálta?
– Meg. Valami szinházhoz utasítottak, ott ődöngött. Előbb megijedt
tőlem, mert rám ismert. De aztán szóba állt velem.
– Mit mondott?
Vállat vont:
– Szavalt.
– Mit szavalt?
– Szép szavakat szavalt, a miből nem értettem semmit. De meg kell adni,
szépen szavalt.
– Érdemlegeset nem mondott?
– Azt mondta, hogy az a becstelen teremtés elcsavarta Miklósnak a fejét.
Most csönd lett. Ez volt az, a mire Rimmer várt. Az eddig mondott dolgok
mind csak jelentéktelen bevezetései voltak ennek a kemény mondatnak. Itt
pattant ki minden, a mi érdekes volt, a mi fájdalmas volt, s a mit mégis
hallani, tudni kellett.
Az öreg leült az iróasztalához:
– Most mi lesz?
Mária nyugodtan és bölcsen felelt:
– Lesz, a mi lesz.
– Levelet irok neki, – szólt az öreg úr.
Mária halkan mondta:
– Nem ir neki levelet.
– Akkor beszélek vele.
– Nem beszél vele.
– Hát?…
Nagyon büszke volt most Mária. Végre elégtételt kapott annyi
mellőztetéseért. Most ő volt a legfőbb biró, ő volt a hadvezér, a
stratagémák intézője, a családi béke orvosa, a kire nagy szükség volt, a
ki tanácsokat osztogatott, szóval: máról holnapra első személylyé lett
ebben a kis familiában, s szinte úgy érezte, hogy már nem is az öreg
Rimmer a régi fogház igazgatója, hanem ő.
– Mit fogok csinálni? – kérdezte az öreg úr.
– Mindent rám fog bízni.
– És mit fog maga csinálni?
– Beszélni fogok azzal a lánynyal.
– Mikor?
– Még ma. Holnapután tárgyalják az ügyét a törvényszéken. Itt mindössze
egy háromszáz forintos ügyről van szó. Az én tervem a következő, kérem.
Beszélek a leánynyal és megtudom, milyen komoly a dolog. Ha a dolog nem
komoly, nem törődöm többet vele. De ha komoly, akkor mi meg fogunk
alkudni ezzel a hölgygyel. Az a czukrász, a kitől sikkasztott, nem
akarja visszavonni a panaszt. Hát mi azt fogjuk mondani a kisasszonynak,
hogy mi megmentjük őt a börtöntől: kifizetjük érte a háromszáz pengőt a
czukrásznak s rábirjuk, hogy vonja vissza a panaszát. Ezzel szemben
azonban a kisasszony kötelezze magát arra, hogy azonnal elutazik Pestről
és nem törődik többet Miklóssal.
Rimmer nagyot nézett:
– Hogyan? Hát maga belemegy abba, hogy Miklós tovább is járjon a házhoz?
Ezek után?
Mária bölcs hangon szólt:
– Ez a dolog olyan dolog, hogy még akkor se komoly, ha komoly. Én
Miklóst derék, tisztességes embernek ismerem, a kinek a fejéből az
egészet ki lehet szellőztetni egy hét alatt. De nem ez a főok.
– Hanem?
– Hanem az, hogy ha mi Miklós nélkül oldjuk meg ezt a helyzetet, akkor a
kis leány ebbe belepusztul.
Rimmer bámult:
– Mi?
– A hogy mondtam: belepusztul. Ezt aztán már _csak_ én tudom. Ehhez maga
már épenséggel semmit sem ért, s a legjobb, a mit tehet, az, hogy
belenyugszik abba, a mit én határozok.
Az öreg úrnak jól esett ez a katonás hang. Csak a kik voltak már hasonló
helyzetben, csak azok tudják, milyen jól esik az embernek valaki, a ki
bajban katonásan beszél, határozottan cselekszik. Még a jó tanácsnál is
többet ér az ilyen határozott fellépésű barát, mert megnyugtatja a
lelket. Hiába, a legokosabb embernek is imponál az, hogy valakinek hideg
és erős a hangja, biztos a keze olyan pillanatban, a mikor ő elveszti a
nyugalmát.
Hálásan mondta:
– Mária, maga egy áldott teremtés és én mindent magára bízok. De azt az
egyet kikötöm, hogy nekem mindent elmondjon.
– Megigéri, hogy nem diskurál bele?
– Megigérem.
– Megigéri, hogy nem fog kapkodni és nem fogja magában, belül, azt
hinni, hogy a maga férfi-esze ilyen dologban többet ér, mint az én
öregasszony-eszem?
– Ezt is megigérem, Mária.
– Akkor rendben van minden. Már nyugodt is lehet. És most…
– Gyerünk ebédelni.
– Nem. A kis leánynak küldjék be az ebédjét a szobájába. Maga ebédeljen
egyedül az ebédlőben és ne zavarja a gyereket.
– És maga?
– Én ma a Jaulusz-féle étcsarnokban fogok ebédelni, négy tál ételt
harmincz krajczárért.
– Miért?
– Mert ott van találkozóm a bolond emberrel. Vele megyek ebéd után a
fogházba, beszélni azzal a kisasszonynyal…
Sebfiről csak per «bolond ember» beszéltek. Nem ismeri Sebfit az, a ki
azt hiszi, hogy ez bántotta volna, ha megtudja. Sebfi erre büszke lett
volna. Bolond embernek lenni szép, nagy és dicső dolog volt az ő
szemében. Mindenesetre több a józan jelentéktelenségnél. És talán épen
azért érezte magát szép, nagy és dicső férfiúnak, mert alapjában véve
tudta magáról, hogy egy kicsit hóbortos.
Kezet fogtak. Mária intett:
– Pénzt készítsen elő.
– Mennyit?
– Háromszáz forintot mindenesetre. Aztán egy ötvenest… ki tudja, mire
lesz jó. A bolond ember talán elkiséri vidékre a kisasszonyt, részben
azért, hogy őnagysága ne utazzék gardedám nélkül, részben pedig azért,
mert mégis csak jó biztosan tudni, hogy a kisasszony nem fordult vissza
a pályaudvarról.
Rimmer el volt ragadtatva:
– Milyen okos asszony!
Az okos asszony pedig büszkén, nyugodtan ment ki, mint a ki biztos a
maga dolgában s mint a ki meg van győződve arról, hogy a maga kis
agyával megértett mindent: a Miklós pillanatnyi eltévelyedését, a bolond
ember fellobbanását, a rab leány számító ügyeskedését.
Ő ezt így látta. Mindenki lát valahogyan, és némely ember megbízik a
szemében, más ember meg nem hisz a szemének. Mária bízott a szemében.
Büszkén vonult ki a rácsos kapun, mint a ki oly okos és oly erős, hogy
ezt a rongyos emberiséget minden bújával-bajával, minden bonyodalmával
egyetemben egyszerűen a zsebébe dugja…
XIII.
A Jaulusz-féle étteremben, az ablaknál ebédeltek ketten: Mária meg
Sebfi. A sokat emlegetett négy tál étel nem nagyon izlett nekik. Sebfi
megette volna, de izgatott volt. Mária – és ez volt a különbség köztük –
ha nyugodt lett volna, nem ette volna meg, de így megette, hogy
nyugtalannak ne lássék. Ebéd végén jött a főpinczér:
– Fizetni parancsol?
A főpinczér nagyon szerette, ha az ilyen rendes adósok, mint Sebfi,
vendéggel jöttek. Olyankor legalább volt kilátás arra, hogy a vendég
kifizeti az adósnak az ebédjét is.
Mária letette az asztalra a harmincz krajczárt. Aztán Sebfire nézett:
– Maga nem fizet?
– Nem.
– Miért?
Válasz helyett Sebfi grimacet vágott. Mária csak most vette észre, hogy
olyasmit követett el, a mit más társaságban tapintatlanságnak neveznek.
Aztán kapta magát, elővette a ridicule-jét és kitett az asztalra – még
harmincz krajczárt. Sebfi tiltakozni akart és olyan arczot vágott, mely
nála azt jelentette, hogy most mindjárt szavalni fog, – de még mielőtt
belekezdhetett volna, a főpinczér felkapta a három hatost és
elszáguldott. Ezen már nem lehetett segíteni. Mit volt mást tenni? Sebfi
elővette az úgynevezett «keserű kaczajt». Keserűen kaczagott s ezzel az
ügy el volt intézve.
Elindultak a fogház felé. Sebfi már délelőtt jelentkezett az ügyésznél,
s kikunyorálta kettőjük számára az engedélyt. Lassan baktattak a
Váczi-körút felé. Furcsa pár ember volt: a régimódi divat szerint
öltözött szigorú dáma, meg a lengőhajú, széleskarimájú kalapos «bolond
ember». Idegen ember joggal hihette volna, hogy a dáma egy derék, öreg
vidéki asszonyság, a fiú meg a fia, a ki Pesten tanúl művészetet.
Az uton nem beszéltek. Sebfi tett ugyan néhány elkeseredett kisérletet
arra, hogy szólásra birja Máriát, de Mária nem állott kötélnek. Az
Alkotmány-utcza sarkán hosszas tünődés után például ezt mondta a művész:
– Ön talán azt hiszi…
De Mária ránézett és egyszerűen agyonlőtte a szemével. A mondat
hátralevő része belefagyott Sebfibe. Két házzal odébb ismét megpróbálta:
– Ha ön ismerné a leányt…
Az asszonyság megint ránézett, valami oly mélységes megvetéssel, oly
főlényes gőggel, hogy ezt a mondatot se volt kedve tovább folytatni. Hát
végleg lemondott szegény a szólás jogáról és nem is annyira ment, mint
inkább tántorgott mellette.
Öt percz mulva lenn ültek a pinczében a fogházgondnok irodája mellett és
várták a leányt. Most szólalt meg először Mária. Csöndes, parancsoló
hangon, hadvezéri modorban mondta:
– Most pedig majd én fogok beszélni ezzel a hölgygyel. Érti?
– Értem.
– Kegyed nem szól egy szót sem. Érti?
– Értem.
– Kegyed mindenbe bele fog nyugodni, a mit mondok és cselekszem, már
csak azért is, mert a mit mondok és cselekszem, az az ön érdekét is
szolgálja. Így van?
– Így.
– Tehát semmi szavalás.
Erre búsan pillantott rá Sebfi. Mintha azt mondta volna: «Ugyan, miért
csufol engem, szegény komédiást?» Vagy még inkább, mintha ezt mondta
volna: «Hát illik valakit a testi hibájáért kigunyolni?»
Mária érezte, hogy fájdalmat okozott a fiúnak. Jóvá akarta tehát tenni
ezt a szigorú kijelentést. Az ő módszere szerint az ilyesmit csak úgy
lehetett jóvá tenni, ha az ember valami kedves, bizalmas, baráti szólást
tesz hozzá. Tehát mosolygott és ezt mondta:
– Ne nézzen rám ilyen szomorúan. És főleg, ne kuruttyoljon közbe.
– Kuruttyolok? – mondta Sebfi. – Hogyan, asszonyom? Már odáig jutottam,
hogy a lelkem feljajdulását kuruttyolásnak méltóztat nevezni?
És már majdnem kitört a konfliktus a kedves, bizalmas, baráti szó miatt,
mikor nyilott az ajtó és belépett rajta Nagy Riza. Egy kékruhás fogházőr
állott meg a küszöbön. Az ajtófélfának támaszkodott, mint a ki elkészül
arra, hogy most egy kicsit várni fog.
Riza megállott az ajtó előtt. Szigorúan nézett a két vendégre. Ha csak
Sebfi lett volna ott egyedül, szó nélkül visszafordult volna. De ezt
Sebfi nem tudta meg soha. Mert a másik vendég, az idegen, ó-divatú hölgy
kiváncsivá tette a leányt, s arra késztette, hogy itt maradjon.
Sebfi felugrott a fotelből, a melyben eddig hanyattdőlve ült, s
odarohant Rizához. Elkapta a kezét és megcsókolta. A leány nem szólt,
nem mozdult, tűrte ezt.
Azután Mária állott fel, méltóságteljesen. Halkan szólította meg Rizát:
– Nagy Riza kisasszonyhoz van szerencsém?
Riza keserűen mosolygott:
– Már ez is szerencse?
Csönd lett.
– Kérem – mondta Mária – én… Rimmer igazgató úr rokona vagyok, és azért
jöttem…
A leány komolyan szólt:
– Tudom.
– Mit tud?
– Hogy miért jött?
– Nem hiszem, hogy tudná a kisasszony.
– De tudom. Ön azért jött, hogy ajánlatokat tegyen nekem. Nem tudom
pontosan megmondani, hogy miféle ajánlatról van szó. De a hogy a
megjelenéséből látom, a hogy a bemutatkozásából következtetem, nem
akarhat mást, mint olyasféle ajánlatot tenni nekem, hogy mondjak le
Miklósról. Igazam van?
Mária meghökkent. Ez a valaki olyan valaki volt, a ki még nálánál is
talpraesettebben tudott beszélni.
– De kérem – mondta kissé zavartan.
A lány leült. És most úgy beszélt az álló Máriával, mintha valami
nagyúri dáma lett volna, a ki parancsokat osztogat a kulcsárnőjének.
– Most már egészen biztos vagyok benne – mondta. – Ön vagy pénzt akar
nekem ajánlani, vagy valami fenyegetéssel akar rábirni arra, hogy
mondjak le Csáthi Miklósról és engedjem őt át az ön kis kisasszonyának.
De ön csalódik! Ön meg fogja most tanulni, ha eddig még nem tudta, hogy
a mért a kis kisasszonyok tollas fehér ágyban alusznak és selyemszoknyás
nevelőnőtől tanulnak angolul, azért még nem bérelték ki a maguk számára
a zavartalan boldogságot. Én meg fogom önnek mutatni, hogy háromszáz
forintért még nem árulják a boldogságot, és meg fogom önnek mutatni,
hogy mégsem lehet mindvégig, minden téren úgy megolajozni az élet
kerekét, hogy az az önök kénye-kedve szerint forogjon. Ha nálunk,
szegény rongyosoknál csikorog, kátyúba zökken, akkor bajlódjanak vele
egy kicsit maguk is. Meg tetszett érteni, asszonyság?
Ez volt a legsulyosabb döfés, ez az «asszonyság». Ez a kegyetlen
bevallása annak, hogy «igenis, én látom, hogy te nem tartozol a
családhoz, jól látom, hogy te valami nagyszájú gazdasszony-féle vagy, a
ki elvállaltad ezt a finnyás kezeknek nem való munkát: fogházba menni,
rossz útra tévedt leánynyal alkudozni».
Sebfi pedig bámult. Mint embernek, tetszett neki ez a vad, bátor modor.
De mint szerelmes, a porba volt sujtva. Nem birta megállani:
– Asszonyság – mondta ő is – meg fogja bocsátani, ha közbe kuruttyolok.
Riza kisasszony nem szokta meg ezt a hangot!
De most már Máriából is kitört a harag:
– Miféle hangot? – mondta. – Hisz eddig egy árva szót se szóltam! Mit
akarnak tőlem?
Riza halkan mondta:
– Üljön le, jó asszony. Ne izgassa magát.
A «jó asszony» még fájdalmasabb volt. De azért, ha már itt volt, leült.
Most már föltette magában csökönyösen, hogy leül, szóba ered a rab
kisasszonynyal, inkább hizeleg neki, simán bánik vele, megvárja, a míg
megpuhul, a míg ellágyul a szava, s aztán majd fölülkerekedik ő, s
visszaadja a kölcsönt, kamatostúl.
– No, mit akar, mondja el szépen, nyugodtan. És maga hallgasson, Sebfi.
– Igenis, Rizácska.
Szerelmesen, gyöngéden nézett rá. Mária pedig végleg magábafojtott
mindent, a mit most nagy kedve lett volna a leánynak a szemébe
mondogatni, és nyugodtan kezdte:
– Rokonomnak, Rimmer igazgató úrnak a leánya, Rimmer Lenke kisasszony a
menyasszonya az ön ügyvédjének, Csáthi Miklós úrnak.
– Úgy van – mondta Sebfi örömében, hogy végre némi társalgási hang lett
urrá ebben a szobában. De ezért most ketten pillantottak rá szigorúan.
«Mindenkinek a kutyája vagyok» – gondolta a fiú és föltette magában,
hogy megnémul.
– Csáthi úr – folytatta Mária – elég ügyetlen volt, s nem éreztette a
kisasszonynyal azt, hogy az az érzés, a mi a kisasszony szivében ő
iránta támadt, őt nemcsak, hogy nem érdekli, de legszentebb érzelmeiben
egyenesen sérti is.
Riza mosolygott:
– Csak beszéljen, jó asszony
– «Megállj – gondolta magában a jó asszony – hiszen beszélek én, ha csak
az kell, de tudom Istenem, nem fogod megköszönni!»
– Ez hiba volt – mondta – de menthető azzal, hogy Csáthi úr jószivű
ember és fájt volna neki kisasszonyt ép ebben a szomorú helyzetében
megkínozni. Ezért jöttem én most el Csáthi úr helyett, s ezért vállaltam
el, hogy okosan fogok kisasszonynyal beszélni. Az ilyesmit mi,
asszonyok, könnyebben intézzük el egymással, s különben sem teszem fel
kisasszonyról, hogy Csáthi úr boldogságának útjába akar állani, pláne,
ha szereti.
Riza még mindig mosolygott.
– Pláne! – ismételte gúnyosan Mária szavát.
Mária folytatta:
– Szeliden, okosan mindent meg lehet beszélni. És kisasszony nagyon
csalódik, ha azt hiszi, hogy mi háromszáz forintért vagy bárhány
forintért kisasszonyt meg akarjuk vásárolni.
– Hát mit akarnak velem? – kérdezte Riza. – Mert hogy valamit akarnak
velem, azt látom ebből a látogatásból.
Mária okos akart lenni:
– Mi azt akarjuk, hogy a kisasszony elővegye a jobbik eszét.
Most felállott Riza, nyugodtan, egyszerűen.
– Kérem – mondta – mondok valamit.
– Nos?
– Nagyon egyszerű a dolog. Nem akarom elővenni a jobbik eszemet.
Kegyeskedjék tudomásul venni, hogy azon a napon, mikor belenyúltam a
Kóré úr pénzesfiókjába, a jobbik eszemet hosszú időre nyugdíjba küldtem.
Az most pihen. Mint katonáéknál mondják: «ausser Dienst.» Tetszik tudni?
– De kisasszony…
– Ez nem tréfa. A jobbik eszemet addig használtam az életben, a mig el
nem fáradt. Most hosszas pihenőre van szüksége. Ajánlom magamat.
Most már felállott Sebfi is, sőt Mária is, Mária sötét pillantással
mérte végig a leányt. Ebben a pillantásban benne volt minden gyülölet, a
mit az ember az iránt érez, a ki egy sikerének az útjába áll.
– Hát nem lehet a kisasszonynyal beszélni?
– Nem.
– Még akkor sem, ha arra emlékeztetem, hogy holnapután lesz az ügyének a
tárgyalása, s nekem módomban van önnek felajánlani amaz anyagi
eszközöket, melyek önt a börtönből megmentik?
Riza nevetett:
– Lássa, ezt finoman mondta. Ezt az egész, gyönyörű szónoklatot, a mit
most kivágott, magyarul úgy hivják, hogy «háromszáz forint». Hagyjon
engem békén, szegény asszony.
Az «asszonyság» után a «jó asszony», ez után pedig a legsúlyosabb
természetű sértés: «szegény asszony»… Nem. Ezt Mária nem birta el.
Vállat vont:
– Hát csukják be, nagysád – mondta.
– Jó lesz – mondta Riza.
Azzal intett a fogházőrnek, mintha a lakája lett volna, s mintha ez az
intés azt jelentette volna, hogy «jöhet a hintó, megyünk!»
És derűs arczczal, nagy lelki nyugalommal, egyetlen árva szó köszöntés
nélkül, a nélkül, hogy még egyszer rájuk nézett volna, a faképnél hagyta
a vendégeit.
Sebfi lenézett a földre. Aztán mondani akart valamit. Hogy mit, azt maga
se tudta. Csak tátongott, mint a potyka. Mária pedig érezte, hogy miután
a leánynyal nem sikerült a terve, most már a bolond ember is fölösleges.
Hát kiment ő is, a másik ajtón, a nélkül, hogy köszönt volna Sebfinek.
A fiú egyedül maradt. Egy könny – ama bizonyos, hirtelen fakadó könny –
csillant meg a szemében.
– «Hogyan? – gondolta. – Én vagyok a legjobb szív, a legnemesebb lélek
az egész társaságban, én vagyok az egyetlen önfeláldozó, az egyetlen
tisztalelkű ember, én vagyok mindenkinek a segítője, és ép engem hagy
mindenki ilyen sértő módon a faképnél?»
Egy fogházőr jelent meg a küszöbön.
– Kell a szoba, – mondta, – tessék kimenni. Mások jönnek.
Egy rab látszott a háta mögött. A másik ajtón meg egy czvikkeres fiatal
ügyvéd jött be, bőrtáskával a hóna alatt.
Sebfi elindult, búsan.
– Még ki is dobnak, – mondta csöndesen.
XIV.
Délelőtt tiz óra volt.
– Három-négy ember ácsorgott a tárgyalási terem előtt. A kőnyomatos
ujság munkatársa arra ment és megszólította az egyik ácsorgó embert:
– Milyen ügy, Babos úr?
Babos úr lenéző mozdulatot tett:
– Semmi. Nem való magának. Valami háromszáz forintos sikkasztás. Egy
izé…
De ezt már nem hallotta a kőnyomatos. A háromszáz forint említésénél már
be volt fejezve reá nézve a dolog. Már robogott tovább, vágtatott fel a
lépcsőn, a felső emeletre.
A teremben álmosan ült néhány ember. A birák ép végeztek az előző
ügydarabbal. A délelőtti csöndben unalmasan hangzott a biró hangja:
– Ő Felsége a király nevében…
Valaki kapott néhány hónapot. Szegény, kopott, züllött ember volt. Még
motyogtak egy-két szót, az ügyész is mondott valamit, a védő összecsapta
az irásait, s az elitéltet kivitték. Minden izgalom nélkül ment itt az
igazság szolgáltatása, szinte unottan, gyárilag, vagy legalább is:
iparszerűleg. A hol igen sok igazságot osztanak, délelőttönként átlag
nyolczat, tizet, néha többet is, – ott nem izgatott senki. Legtöbb
esetben maga a vádlott sem, mert a kik ide kerülnek, azok rendszerint
állottak már néhányszor ebben a szobában a biró előtt. Olyanok ezek a
szegény emberek, mint az adakozó emberek úgynevezett «rendes szegényei».
Mint a hogy szerkesztőknél, papoknál, bankároknál minden elsején
megjelenik egy-két alamizsnaváró szegény ember, már esztendők óta,
pontosan, úgy jönnek az erkölcsi rend szegényei ide a biró elé, csak nem
épen minden hónapban, s nem pontosan, elsején. Akkor jönnek, mikor a
másik rendes pártfogójuk, a rendőrség idesegíti őket.