– Maga mosolyog ezen?
Nem tudta Miklós, nem értette, hogy Lenke igenis mosolyog ezen, hogy
ezen minden Lenke mosolyog s hogy ezen a világon minden kis
urikisasszonykának mosolyogni kell. Mit tudnak ők mindama fergetegekről,
a melyek közepette az ő kis fehér szobájuk nyugalmas csöndben áll?
– Persze, hogy mosolygok – mondotta és most megjelent a szempillája
alatt, lopózva, orvul az első könny. – Mosolygok rajta, mert ha valaki
valakit szeret és ha azt a valakit az a valaki viszontszereti, akkor
nincs se szabadság, se becsület, se élet…
Ez legalább jó, egyenes, őszinte kisleányos beszéd volt. A gyereknek az
ősi önzése. Vagy talán a szivnek önzése?
Miklóst ez lesujtotta egy kicsit. Csak most látott be egy pillanatra
ennek a kis leánynak a tudatlan, tiszta lelkébe. Halkan mondta:
– Az már más.
És érezvén, hogy most már más téren kell keresnie a mentségeket,
hozzátette:
– A fő azonban nem ez.
– Hát mi a fő?
– A fő az, hogy én ezzel a leánynyal nem törődöm. Én nem bántam,
szeret-e, vagy nem szeret… nem törődtem vele. Nem érdekelt. Nem hittem
volna, hogy valaha…
Nem tudta folytatni a mondatot. Megijedt attól, a mit most mondania
kellett volna, a mi most természetszerüleg következett volna ennek a
gondolatnak a folytatásaképen. Hogy nem hitte volna, hogy valaha
ekkorára fog nőni ez a szerelem. Nem hitte volna, hogy valaha ez a
szerelem el fog jutni ennek a fehér szobának a küszöbéig, sőt támadólag
át is fogja lépni. Nem hitte volna valaha, hogy Nagy Riza nem csak mint
vádlott leány, hanem mint szerelmes nő is érdekelni fogja s hogy valaha
el fog következni egy nap, a melyen az lesz az életének legfontosabb
gondja, hogy Nagy Riza szerelmes belé…
Ezek mind igazságok voltak, de amaz igazságok közé tartoztak, a melyeket
el kell hallgatni.
A kis kisasszony folytatta az ő okoskodását:
– Az épen a baj, hogy nem törődött vele. Mert törődnie kellett volna
vele. Tudnia kellett, hogy ez a lány szereti és akkor menekülni kell az
ilyen szerelem elől…
Úgy mondta ezt, mint valami komoly kis bölcs, a ki a kisujjában
tartogatja az egész világ minden tapasztalatát, mint a ki hirtelen, első
intrádára meg tudja mondani minden dologról, hogy helyesen volt-e
cselekedve, vagy nem.
Miklós kezdett megnyugodni. Valami olyat érzett, hogy ez a tiszta kis
urileány nem oly komplikált lélek, a kinek ki ne lehetne beszélni a
fejéből ezt az alapjában véve ostoba félelmet. Ez polgári nyelvre
fordítva olyasfélét jelentett, hogy Lenke nem elég okos ahhoz, hogy az ő
igazi hibáját meglássa ebben az ügyben. És tudja Isten – annak ellenére,
hogy érezte ebben a gondolatban a Lenkét megalázó elemet, örült ennek a
tapasztalatának. Örült annak, hogy ime, fáradság, fejtörés nélkül fogja
magát kivághatni ebből a bolond helyzetből, a melybe egy bolond leány
révén jutott. És nyugodtan kezdett beszélni:
– Nem törődtem vele és most sem törődöm vele. Az az igazi jele annak,
hogy nem törődöm vele, hogy… most se bánom. Ha szeret, hát szeressen. Én
elvégzem vele a dolgomat, és adieu…
De ez a könnyed hang, a melyet próbált, csődöt mondott. Lenke komolyan
felelt:
– Én pedig nem engedem, hogy ebben az életben valaha még egy szót
váltson ezzel a Riza kisasszonynyal. Érti?
– Értem.
– Azt sem engedem, hogy valaha lássa. Érti?
– Értem.
– És kötelezem magát arra, hogy ha ettől a teremtéstől bármi irásos vagy
szóbeli üzenetet kap, azt azonnal, még abban a félórában jelentse be
nekem.
Kérdőleg nézett Miklósra, mintha ki akarná kerülni azt, hogy
megkérdezze: «megigéri nekem ezt?»
Miklós megértette:
– Megigérem – mondta és mosolygott hozzá. Ezzel el akarta venni ennek az
egész jelenetnek a komolyságát.
– Ne mosolyogjon – mondta Lenke.
– Miért?
– Mert ez azt jelenti, hogy maga engem valami ostoba kis teremtésnek
néz, a kinek az aggodalmait meg kell mosolyogni…
– Dehogy!
– Ne tagadja, érzem én ezt… Igérje meg komolyan.
– Hát megigérem, komolyan.
– Adja a kezét.
– Tessék…
Kezet adott neki.
– Ez a becsületszavát jelenti, ugy-e?
– Azt.
Komolyan néztek egymásra. Most volt valami a pillantásukban, a mi azt
jelentette, hogy ez a két ember az egész életen keresztül egymáshoz fog
tartozni. Ez a pillantás a férj és a feleség pillantása volt.
– Most megnyugodtam, – mondta Lenke
Aztán hozzátette:
– Még egyre kérem.
– Mi az?
– Az édesapám ne tudjon meg ebből egy szót sem.
– Miért? Hát mégis komolyan veszi?
– Komolyan veszem. Igérje meg ezt is.
– Megigérem.
Most először mosolyodott el boldogan. Látszott rajta, hogy meg van
elégedve ezzel a hű, engedelmes fiúval. Olybá vette, mint valami
tapasztalatlan gyereket, a ki már majdnem fejjel rohant valami nagy
veszedelemnek s a kit az ő okos kis leányfejének a bölcsesége mentett
meg.
Csöndesen, szinte suttogva szólt:
– Most…
Nem folytatta. Lehajtotta szemérmes kis fejét.
Miklós odahajolt hozzá és gyöngéden megcsókolta homlokát.
És ebben a pillanatban ő is boldognak érezte magát, a míg az ajka a
tiszta, fehér homlokot érintette. De mikor újra a szemébe nézett a
leány, valami megmozdult a lelke mélyén.
Valami bizonyosság ébredt benne, a mely azt mondotta, hogy ez a
becsületes, régimódian szentimentális jelenet, a mely most köztük
lejátszódott, csak a vékony felszine volna egyéb, komolyabb ügyeknek.
Tisztán érezte, hogy Nagy Riza ügye ezzel nincs eltemetve, s hogy ez a
vékonyka fátyol, a mely most borult rá, csak olyasvalami, mint az olaj a
tenger hátán. A vad hullám, mely a mélyből kapja az erőit, egyszerre
csak fölemeli, meghasítja, szerteszórja ezerfelé… A hosszú levélből,
melynek egyes mondatai még mindig égették a szivét, valami
ellenállhatatlanúl nyers és támadó erő érzete áradt. Tele volt ez a
levél – a sorok közt ép úgy, mint magukban a sorokban – ama fanyar
vadsággal, a melylyel talán az első asszonyok, a barlanglakó ősemberek
nőstényei viaskodtak egy-egy férfiért. És tisztán állott előtte, hogy ez
a fehér kis úrileány az ő egész kis bölcseségével, az ő polgári
erkölcseivel, a társadalomadta nagy morális felsőségével egyetemben úgy
el fog söprődni ebben a viharban, hogy nyoma se marad…
Valahogyan kinőtt a levélből ez a Nagy Riza. Forró temperamentum, erős
értelmesség és féktelen akarat. És főleg: az elkeseredettségnek az
eleven szobra. Egy női «desperádó», a kinek ezen a világon semmi félteni
avagy veszíteni valója nincs…
Megijedt ettől a gondolattól. Fészkelődni kezdett benne az a
kényelemszeretet, a mely a polgári lelket jellemzi. Az a lelki lustaság,
a mely behunyja a szemét, ha veszekedést lát. A mely nem szereti a
felzaklatottságot, a mely rémüldözik az álmatlan éjszakáktól, s a
melynek nincs nagyobb ijedelme, mint az, hogy: «jaj, most majd
gondolkozni kell, nagyon kell gondolkozni!» Ezek a lelkek a polgári élet
langyos fürdőjében érzik jól magukat és a hadilármát is csak jó
messziről, halk zúgássá szűrődve szeretik. Remegnek a lelki
fölfegyverkezés gondolatától.
Ez volt a Miklós érzése, csak olyan érzés, mint sok más ezer és millió
ember érzése hasonló helyzetben. És itt kezdte látni azt, hogy a mi ebbe
a helyzetbe sodorta, a mi ez elé a harcz elé hurczolta, az szintén nem
volt más, mint a lelkének ez a megrögzött bourgeois-kényelemszeretete.
Az a semmire nem gondoló, a mások viharai elől menekülő lustaság, a mely
elhallgatta benne a felzúdulást a Riza szerelmével szemben. A mi azt
súgta neki: «Ne bánd, ne törődj vele, hiszen téged ez nem érdekel, a
világért se izgasd magad… hisz csak ő kinlódik, hisz ez az ő dolga.»
De most már egy kicsit későn volt. Most már itt állott előtte a
menyasszonya, igaz, hogy mosolyogva, s az is igaz, hogy ez volt az
utolsó szava: «most megnyugodtam», – de a mosolygásából kirítt valami
titkolt nyugtalanság és a hangjában reszketett az az erőfeszítés, a
melylyel ez a nyugtalan leánylélek a nyugodtságot vallotta.
Most már itt feküdt az asztalon ez a lopva irott, titokban elküldött
levél, a mely úgy ereszkedett közibük, mint valami ék, a mely a saját
súlyánál fogva sülyed egyre lejebb két test között. Ott izzott a fehér
papiron a börtön leányának beteg érzése, ez a vadon nőtt, nyesetlen,
oltatlan, fanyar szerelem, a mely magába látszott foglalni mindazt a sok
nyomorúságot és szenvedést, a mi a Riza múltjában megvolt. Mint a hogy a
vadon nőtt fa gyümölcse fanyar és keserű, mert az erdő földjének vad
vizeit szivta, az erdő vad viharait állta és virágkorában nem egy tiszta
kis kert kapált földjéből itta az emberöntötte vizet, udvariasan
átengedve gallyait a kertész nevelő ollójának.
Ezen most már nem lehetett segíteni. Ezt mosolygásokkal, igéretekkel,
szűzi homlokra lehelt ártatlan csókokkal nem lehetett elintézni. Itt
most már bele kellett menni a harczba.
Az ajtó nyilott megint.
– Ebédelni, gyerekek, – mondta az öreg Rimmer, a ki megint benézett,
megint látta őket és megint nem vett észre semmit.
X.
A sáros országuton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel
meg Bella kisasszonynyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a
kopott posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy
misszióba ment polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta porolatlanul,
keféletlenül hányta magára a ruhát.
És most igazán jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony
finom selyme, suhogó alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő
diplomácziát, a Sebfi darócza pedig a nyers és bolond őszinteséget.
És úgy is beszéltek, a milyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani,
hogy Bella kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg
daróczosan beszélt.
Azt mondta a kisasszony:
– Csak ne ajtóstúl a házba, kedves barátom! Csak óvatosan!
Sebfi meg dühöngött:
– Legjobb volna, ha revolvert vásárolnék!
Majd ezt mondta a kisasszony, a helyzethez és a finom selyemruhához illő
mosolylyal:
– Ön kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak,
tartózkodónak kell lennie.
A darócz pedig ezt felelte rá:
– Semmi óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom
én!
A Népszinháznál kiszállottak. Bella kisasszony bement a kis kapun,
megnézni, hogy elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt.
Vannak emberek, a kik még ebben a nagy városban is kénytelenek a
csillagok járása után igazodni idő dolgában, s a mi a legszomorúbb, még
nappal is…
Örömtől sugárzó arczczal jött ki a kisasszony:
– Még nem kezdték.
– Mikor kezdik?
– Félóra mulva.
– Akkor…
Itt elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, a hol aranyos
napfényben czammogtak a kocsik s a hol már sárgállott, piroslott egy-két
virágcsomó a sarkon. Tudja Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa,
városi virág így az első sugarasabb napon. Mintha a házak, a kövek közt
korábban nyilnék a virág. A mező még kopár ilyenkor, de mi már virággal
járunk. A megvásárolt, vasuton hozott tavasz ez. Egy kis pénzért, ime,
még a kikeletre is van elővétel.
Hirtelen megfordult. De olyan hirtelen, hogy a selyemkisasszony megijedt
tőle.
– Nagysád! – mondta. – Nekem támadt egy bolond ideám.
– Halljuk.
– De szükségem van az ön teljes diszkrécziójára.
– Megkapja, barátom.
– Sőt ennél sokkal többre is. Az önfeláldozására is.
– Azt is megkapja!
Bella kisasszonynál – az ő fajtájánál – ez még talán kevesebbet
jelentett, mint a teljes diskréczió. Egy kis önfeláldozás… mi az? Azért
ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven.
A fiú a karjába kapaszkodott:
– Jöjjön, járjunk egyet a szinház körül.
– Jó.
– Majd én elmondom, mit akarok.
Sétáltak, köszöntgettek a szinészeknek, meg a kóristáknak, a kik a
próbára érkeztek. És Sebfi titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a
hogy a drámákban az intrikusok szoktak beszélni, mikor vad, elszánt
nőkkel szövetkeznek valami rettenetes tervre.
– Nézze, kérem – mondta – itt most már csak egy dolog segít rajtam.
– Micsoda?
– Az, ha én beszélhetek azzal a leánynyal.
– Melyikkel?
– A Miklós menyasszonyával.
Bella kisasszony megállott, hirtelen.
– Ugy-e meglepi? – kérdezte Sebfi.
Az igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e
pillanatban gördült a szinház elé egy elegáns fogat, a melyből egy
kóczos kis hölgy szállott ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy
ime, a kóczos kis hölgy, névszerint Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a
próbára. De azért – miért ne legyen meg szegény Sebfinek az öröme, – ezt
mondta:
– Biz’ ez nagyon meglepő!
Sebfi folytatta:
– Mert mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak
Riza szerelmes az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza
iránt. Én láttam. Én tudom. Én érzem. És a hogy én Rizát ismerem, ő most
már küzdeni fog ezért az emberért a végsőkig. Tehát…
Észrevette, hogy Bella másfelé néz.
– Nem figyel?
Bella hirtelen elkapta a pillantását a magánfogatról.
– Dehogy nem.
– Hát akkor figyeljen. Tehát… nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen,
a kinek természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi.
Logika dolga az egész: kinek a természetes érdeke ez? Rimmer Lenkének.
Igazam van?
– Igaza van.
Most kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan
arczot is vágott, mintha mondaná: «Önnek igaza van, de mi közöm nekem
ehhez az egész bonyodalomhoz?» De alapjában véve mégis megtisztelve
érezte magát, hogy beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett.
– Beszélni akarok vele! – mondta Sebfi.
– Igaza van.
– Beszélni akarok vele, még pedig az ön segítségét kérem ehhez.
– Az enyémet? De hisz én…
– Ne szabadkozzék. Ön már ismeri, ön Beszélt vele, ön már volt nála. Az
én kedvemért megint el fog menni hozzá és ki fogja nála eszközölni, hogy
beszélhessek vele.
– Oda akar menni?
– A világért sem.
– Hát?
– Találkoznunk kell valahol.
A kisasszony elmosolyodott:
– Maga bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri kisasszony úgy
első hivásra majd randevut ad magának valahol a városligetben?
– Azt hiszem.
– Ugyan, ugyan…
– Ön ezt nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy
értse. Vagy megteszi azt, a mire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi
szükségem nincs, hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar
velem találkozni az a leány, az az én privát bajom… és az ő privát baja.
Egyébként pedig leharapom a fejemet, ha első hivásra nem egyezik bele a
találkozásba!
Ez is olyan mondás volt, a melyet mintha Sebfi számára találtak volna
ki. Sebfi mindig leharapta a fejét.
A szinházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a
próbát.
– Be kell mennem, – mondta Bella kisasszony.
Sebfi megkapta a karját:
– Hohó!
– Mi kell még?
– Nem szökünk meg. Igérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én
érdekemben.
– Megigérem.
– Mikor?
– … Holnap. Jó?
Sebfi gúnyosan intett:
– Holnap! Holnap! Dehogy jó!
– Hát mikor kell?
– Ma!
Bella kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié alól és
beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta:
– Mégis csak szamár maga, Sebfi!
A fiú keserűen nézett utána.
– Ez is elhagy – gondolta. – Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok
utalva. Egyedül állok, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában!
Összeszorította az ajkait, daczosan vetette fel a fejét, kicsit ki is
düllesztette öntudatlanúl a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e
pillanatban olyan volt, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában.
Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most itt áll, nem is lehet őt mással
összetéveszteni, mint valami viharral daczoló igen magányos tölgygyel…
Aztán gondolt egyet és elvágtatott a szinház tájékáról. A szárnyas kabát
lebegett rajta, a hogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton.
Az első kávéháznál megállott.
Bement, tintát-tollat kért és lázasan irt meg egy rengeteg hosszú
levelet. Elfogyott belé vagy négy levélpapiros. Mikor készen volt a
levél, elolvasta, nagyon meg volt elégedve vele, – aztán újra elolvasta
és még egyszer elolvasta, aztán a világ legnyugodtabb arczával tépte
ezer darabra.
Majd némi rágása után a tollnak, újra nekiült és írt vagy négy sort. Ezt
is elolvasta vagy ötször, abszolute nem volt megelégedve vele, mert
fanyar arczokat vágott hozzá, de ezt aztán borítékba is tette, meg is
czímezte és el is küldte egy hordárral.
A mi benne volt, az nem volt érdekes. De a levél borítékjára ez volt
irva:
_Őnagysága_
_Rimmer Lenke kisasszonynak_
_Saját kezébe._
_Régi fogház._
A hordár elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha
sietne. Sebfi pedig gőgös mosolylyal nézett utána.
– Haha – mondta halkan – ott viszik a levelet… ott viszik! Mindjárt ott
is lesz. Mindjárt olvasni is fogja!
Gyönyörködött abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle s
egyre közeledik Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes
félhangon ezt mondta:
– Sebfi, most alája gyujtottál a máglyának.
És lelki szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya,
házmagasságra fellobogó piros lángokkal, a melyek meg fognak emészteni
minden ellenséget, s a melyekből megújhodva fog kiemelkedni az ő
szelleme.
Ilyen czirkalmasan gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltünt a
szemhatárról, szép lassan kezdett czammogni és arra gondolt, hogy
negyven krajczárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet.
XI.
Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», a hol négy tál étel kapható
harmincz krajczárért, bort bele nem értve, egy izgatott hang süvöltött
végig:
– Fizetni!
Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi és még a Jaulusz-féle
négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, a nélkül, hogy
hozzányult volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpinczér megjelent
előtte jól ismert és viharvert frakkjában: gőgösen szólt:
– Ma megint komisz volt az étel.
– Igenis – mondta a főpinczér és számoló-czédulát vett elő.
Sebfi nyugodtan intett:
– Csak tegye vissza.
– Igenis.
– Irja fel.
És már az ajtónál volt. A főpinczér nézett utána egy kicsit, aztán
zsebrevágta a nagy bőrtárczáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem
fizetett harmincz krajczárok a legjobb pénzek a világon. – «Majd
visszafizeti – gondolta magában, – ha a Nemzeti Szinházban fog
játszani.» Ezekben a szegény főpinczérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a
Nemzeti Szinház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, a kik
azon a czímen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti
Szinházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Szinház tagjai
volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar
hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja…
Sebfi pedig nekivágott a kis utczáknak és vágtatott a Városliget felé.
Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be
a piszkos kis utczákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt
ellenkezőleg: ha tüzes eső hullott volna az égből, Sebfi akkor is az
időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna s ép úgy nem törődött
volna a tüzes esővel, mint a hogy most nem törődött az édes napsugárral.
A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a
hullámvasút felé tartott, a mely mögött, a játéktér lármájának közepette
van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett
és várt. Neki támaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy
összenyomorított, olcsó czigarettát, kiegyengette, aztán rágyujtott.
Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom czigaretta…
Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: «Csak nem hiszi, hogy
egy úrileány az első hivásra el fog menni a találkozóra?» De aztán
elmosolyodott: «Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki
úrileány, sem az, hogy úrileányoknak nem szabad ártatlan czélból
megjelölt időben a Városligetbe jönniök.» És eszébe jutott, hogy hiszen
darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenűl
megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a
harmadikban… Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és
minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért
volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte.
Szerette volna, ha megismeri, első látásra.
És a hogy nézett: előre, jobbra, balra, mindenüvé, csak a háta mögé nem
– mint a hogy vannak emberek, a kik minden szerencsétlenségüket annak
köszönhetik, hogy soha életükben még nem néztek a hátuk mögé – egyszerre
csak megszólalt mögötte egy félénk leányhang:
– Wundt úrhoz van szerencsém?
Megfordult:
– Az vagyok…
Lenke állott mögötte. Tudta, hogy Sebfinek hívják, de nem merte így
szólítani. Meg aztán Sebfi is nagyon komoly volt, mikor a levelet irta
neki s így irta alá: «Wundt.»
A leány nekibátorodott:
– Én… Rimmer Lenke vagyok. És… és…
Elakadt. Aztán erőt vett magán:
– És eljöttem.
Most Sebfin volt a sor. Most ő kezdett akadozni:
– Én pedig… – mondta – én pedig itt vagyok.
Így mutatkoztak be. És miután e kinos külsőségeken átestek, Sebfi rögtön
visszanyerte a lélekjelenlétét:
– Jöjjön, kisasszony – mondta – sétáljunk itt fel-alá, nem fog soká
tartani az ügy. Köszönöm, hogy eljött. Ámbátor…
– Ámbátor?
– Ámbátor tudom, hogy nem én miattam jött el ide, hanem maga miatt. Mint
a hogy az igazat megvallva, én se a kisasszony miatt jöttem ide, hanem a
magam bőre miatt…
– Furcsa ember – gondolta Lenke és szemügyre vette. Nagyjából valóban
ilyennek képzelte Miklós leirása után. De nem volt ideje Sebfit, mint
érdekes jelenséget szemlélni, mert a fiú azonnal a tárgyra tért:
– Fontos adatok birtokában vagyok – mondta titokzatos arczczal.
Ezt ugyan úgy is mondhatta volna, hogy «érdekes dolgokat tudok» – vagy
«fontos dolgot akarok mondani» – de Sebfi nem lett volna Sebfi, ha ez
alkalommal ez érdekes helyzetben nem ezeket a titokzatos és regényes
szavakat mondta volna: «Fontos adatok birtokában vagyok.»
A leány ránézett:
– Mi az? – kérdezte.
– Miklósról van szó.
– Azt tudom. Nos?
– Hát… hát… szereti.
– Hogyan? Miklóst szereti az ön… az ön…
Azt akarta mondani: «az ön menyasszonya» – de elharapta.
– Nem! – mondta Sebfi. – Másról van szó…
– Miklós?
– Az.
– Ő szereti? Az ön… az ön…
Bólintott a fejével, hogy így van. Lenke megállott. Mintha végig futott
volna rajta valami. A torkában érez az ember ilyenkor valami elhülő,
szorongó érzést, a mi leszáll az egész testén és mintha valami villamos
áram volna, nem áll meg a lábában, hanem mintha tovább menne, le a
földbe… Ezért mondják, hogy «gyökeret vert a lába.» Lenke életében most
érezte ezt először.
Halkan kérdezte:
– Szereti?
– Igen.
– És… maga honnan tudja ezt?
– Láttam.
Csak nézett rá, értelmetlenül. Félve várta hogy a könnyek egyszerre csak
elborítsák a szemét.
– Látta?
– Igenis. Tegnap délelőtt. A börtönben.
– Mit látott?
– Megsimogatta a fejét. Igen. És én künn vártam. Azaz, nem vártam künn.
Azaz, mégis künn vártam. És bedugtam a fejemet az ajtón, hogy miért nem
jön már hogy meddig marad, hogy mi van vele? Hát…
– Hát akkor simogatta meg a fejét. És a leány úgy… úgy egy kicsit
odahajolt hozzá és ő úgy… úgy egy kicsit odahajolt a leányhoz… és… és…
– És?
– És… ez az egész.
Nagyot lélekzett, mint a ki valami fárasztó útról jön meg. Olyan arczot
vágott, mint a ki végre, hosszas mászás után fölérkezett a negyedik
emeletre.
Szegény Lenke ennek ép a fordítottját érezte. Ő olyasmit érzett, mintha
hosszas zuhanás után végre leesett volna a negyedik emeletről a földre…
– A saját szememmel.
Most hallgattak mind a ketten. Lenke körülnézett ezen az idegen vidéken.
Messziről idehangzott a délutánra készülő «vurstli» lármája. Egy-két
zongoraverkli pengett a távolban. Katonák sétáltak arra, hármasával,
elégedetten… Majd két cselédleány szaladt el előttük, ropogós
szoknyában, nevetve. Egy kicsit forgott a világ Rimmer Lenkével, a mi
annál keservesebb volt, mert Rimmer Lenke egész életében nyugodtnak és
mozdulatlannak látta a világot.
Valahogy megtámaszkodott ebben a forgásban. Sebfire nézett és úgy
érezte, mintha a tekintete, mely a fiúéba kapaszkodott, mintha a
tekintete volna az egyetlen vékony szál, a mely megakadályozza abban,
hogy elessék… És mereven nézte Sebfit, szeretném azt mondani:
kapaszkodott belé a szemével.
Aztán ezt mondta:
– Mit csináljunk?
A fiú nem felelt. Újra kérdezte:
– Most mit csináljunk? Mondja, mit csináljunk?
Sebfi elmosolyodott.
– Miért mosolyog?