hallottak. Valami számot motyogott. A másik két biró félretette az
aktáit, s más aktacsomót vett elő. Az ügyész kirántotta a fiókját és
belenyúlt könyökig. A szolga kiment. Az ajtónyilásban pedig megjelent
Csáthy Miklós és fölment az ügyész mellé. Néhány szót váltott vele,
aztán leült a védők helyére.
Csönd volt.
A hallgatóság a régi maradt. A hátulsó padokban aludt két ember.
Elszórva volt ott még vagy négy. Egy öreg úr, aztán két meglett ember, a
ki vidékről jött, s a kinek kedve szotytyant egy-két tárgyalást
végighallgatni a fővárosban, meg egy kis jogász, a ki idejárt a
vizsgájára készülni. Jegyzet volt előtte, azt olvasta.
Mikor Nagy Rizát felvezette a folyosón a börtönőr, Nagy Riza nevetett.
Nem tudta miért, de vágya támadt arra, hogy nevessen. Nem a jókedv vitte
erre, hanem valami furcsa érzés, a melylyel egyszerre megérezte a maga
nagy nyomorúságát. És nem tehetett róla, de nevetnie kellett. Ezért,
csakis ezért bámult utána a folyosón néhány ember. De azok se törődtek
aztán vele.
Kóré úr ünnepies arczczal foglalt helyet azon a padon, a hová a
magánpanaszos szokott ülni. Ferenczjózsef-kabát volt rajta, pápaszem az
orrán, s bizonyos meghatottság az arczán – ama bizonyos meghatottság, a
melyet az egyszerű iparos érez, mikor fontos személynek tudja magát
ilyen hatalmas emberek: birák, ügyészek, ügyvédek között. Miklósra rá se
nézett. Mintha nem is ismerte volna. Sőt mintha igen komolyan haragudott
volna rá. Kóré úr nagyon szigorúan vette azt a helyzetet, hogy ő most az
egyik pártnak a főnöke itt: a Riza-ellenes pártnak, a melyhez – úgy
érezte – hozzátartozik rajta kívűl az ügyész, a biró, meg a hallgatóság.
Az ellenpárton pedig nincs más, mint a védő, meg a vádlott. A ki már sok
tárgyaláson volt, s hallotta, milyen hangon beszélnek a magánpanaszosok
a vádlott ügyvédjével, az érteni fogja, sőt méltányolni fogja, hogy Kóré
úr e pillanatban fődiktátornak érezte itt magát, a kinek Csáthi Miklós
minden tekintetben alá van rendelve, még erkölcsi tekintetben is, hisz a
Kóré-párton birák, ügyészek voltak, a másik párt pedig egyszerűen
tolvajpárt volt, és – ez az ő felfogásuk a védői hivatásról – egy
iskolát végzett, jóruhás, diplomás ember nem szégyel nyilvánosan annak a
pártjára állani, a kiről bizonyos, hogy lopott, s a kitől minden
becsületes adófizető polgárnak illik elpártolnia!
A bizonyítási eljárás nem tartott sokáig. Hogy Riza sikkasztott, az
kétségtelen volt, azt nem tagadta senki. Riza egyébként is keveset
beszélt. Úgy tett, mint a kit kevéssé érdekel ez az egész dolog, s olyan
pillantásokat vetett a birákra, a melyek azt jelentették: «kérem,
siessünk, itéljenek el, mert már unom ezt a hosszú délelőttöt.»
Aztán az ügyész beszélt. Nem mondott parádés beszédet. Elővette a tudja
Isten hányadik számú sablónját, ama bizonyos egyszerű beszédet, a melyet
az ilyen háromszáz forintos pör megérdemel. Hangsulyozta, hogy Riza
visszaélt egy magányos öreg ember bizalmával, hogy megcsalt és
megkárosított egy embert, a ki szinte családtagjává fogadta, a ki
rábizta az üzlete vezetését, rábizta a pénzét s valósággal kitüntette őt
bizalmával.
Kóré úrnak nagyon tetszett a beszéd. Ez okos ember volt, ez az ügyész.
Ez ki tudta fejezni a Kóré úr érzelmeit, szépen, tudományosan. Jól esett
neki, hogy egy ember, a kit soha életében nem látott, ilyen szépen
beszélt róla, hogy valaki, a kihez soha semmi köze nem volt, a kinek
soha semmi szivességet nem tett, most ilyen erőteljesen képviseli az ő
érdekeit, ilyen érzéssel pártfogolja őt, ilyen ékesszólással védi az ő
igazát. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű intézmény a törvény, s hogy
milyen jó lenne, ha most már ezentúl mindig barátságban maradna ezzel az
ügyészszel, a ki így szereti őt meg az ő üzletét s arra gondolt, hogy
meg fogja hivni, meg fogja neki mutatni a boltot, hogy valamiképen meg
fogja neki hálálni a jóságát és azt a heves érdeklődését, a mi a
beszédéből kicsengett…
Az ügyész kivágott néhány erős frázist a megsértett jogrendről, a
tisztes polgári keresmény védelméről, a züllött emberek szivtelenségéről
és egyéb ily kérdésekről, melyek egy ügyész keblét dagasztják, aztán
Riza szigorú megbüntetését kérte és leült.
Nagyot fújt. Kóré úr szeretett volna odamenni hozzá s szerette volna
nagy kék zsebkendőjével letörülni a verítéket a derék férfiú homlokáról.
De miután ez a bűnvádi perrendtartás miatt nehezen ment volna, minden
rokonszenvét, minden háláját és elragadtatását egyetlenegy mosolyba volt
kénytelen összesűríteni. De ez a mosoly aztán – meg kell adni – édes
volt. Kis szemei ragyogtak az okuláré mögött, jól táplált arczán derű és
elégültség ömlött el. Kóré úr meg volt elégedve az ügyészszel, a
jogrenddel, a törvénynyel, az élettel, a világgal, mindennel. Úgy
érezte, hogy ime, mégis csak érdemes élni és államot alapítani, mely ily
atyai módon vigyáz minden czukrásznak a kis kasszafiókjára. «Nem –
gondolta Kóré úr – a vademberek nem teszik jól, hogy nem alapítanak
államokat, mikor az ilyen kellemes.»
Most Miklós állott fel.
Riza az ügyész beszédjére alig figyelt. Hol az ablak felé nézett, hol a
csekélyszámú hallgatóság felé fordította a szemét. Mikor a kis jogászt
meglátta, a ki a hátsó padban jegyzetéből egyházjogot tanult, el is
mosolyodott. Majd a törvényszéki szolgák egyenruháját mustrálta s az
elnököt vette szemügyre. Mindenhova nézett, még az ágáló, szónokló
ügyésznek is juttatott egy pillantást, csak épen Miklóst kerülte el
következetesen a tekintete.
Most, hogy Miklós felállott és csöndes, szerény hangon ezt mondta:
– Tekintetes királyi törvényszék!
Riza egyenest a szemébe nézett. Olyan tekintet volt ez, a melyből
kiérzett az, hogy «most már addig nem veszem le rólad a tekintetemet, a
mig le nem ülsz».
Miklós érezte ezt, s az első néhány mondatát ez az érzés bátortalanná
tette. De aztán, miután rájött, hogy hiába próbál másfelé nézdegélni,
hiába beszél az elnöknek, a ki irásokban lapozott, hiába fordul az
ügyész felé, a ki maga elé meredt s a kinek az arczáról lerítt, hogy
minden egyébre gondol e pillanatban, csak erre a háromszáz forintos
ügyre nem, mikor látta, hogy az ő szemének egyetlen nyugvópontja ez
órában nem is lehet más, mint az a kérő, bízó, szerelmes szempár, a mely
a Nagy Riza fekete szemöldöke alól tüzelt feléje, akkor aztán már nem is
nézett máshová, csak a Riza szemébe, bátran, melegen, szinte
lelkesedéssel.
A szemek harcza volt ez, a melyben – mint mindig – az asszony szeméé
volt a győzelem. És most már Miklós, akár akarta, akár nem, azt mondta,
a mit Riza diktált neki. Ezt nem kell szó szerint venni! Voltak a Miklós
lelkében érzések, a melyeknek nem is keresett volna formát, ha Riza nem
mélyesztette volna az övébe a pillantását. Voltak gondolatai, a melyeket
elhallgatott volna, ha Riza szeme nem váltotta volna ki őket a
beszédéből. A Riza szeme kért, könyörgött, követelt, buzdított,
bátorított, igért, hajszolta a gondolatait, űzőbe vette a
lelkiismeretét, a legbenső meggyőződését, s most már érezte is, hogy
mindent, de mindent elmond, a mit csak érez, tekintet nélkül a
menyasszonyára, nem törődve biróval, ügyészszel, hallgatósággal, sőt
magával Rizával sem.
A kis jogász eleinte fel-felnézett a jegyzetéből, aztán végleg
abbahagyta az egyházjogot s Miklósra meredt. Tetszett neki a beszéd. Az
elnök félretolta az aktáit, az asztalra könyökölt és figyelni kezdett.
Kóré úr, a ki eddig nemtörődömséget szinlelve az üres padokra bámult,
most félszemmel az ellenpárt vezérére, a tolvajpárt főnökére sandított.
Egyesegyedül csak az ügyész arcza maradt hideg és gúnyos. Úgy tett, mint
a ki már megszokta fiatal védőktől ezt az ifjúi heveskedést és a kinek
ezen a világon semmi nem imponál, a mi védői körökből ered. Neki
védőügyvéd nem mondhatott semmi újat, semmi izgatót, sőt még csak semmi
érdekeset sem.
Miklós pedig egyre növekvő hévvel beszélt. Elmondta, milyen életet élt
Riza vidéken. Aztán elmondta, milyen körülmények közt kerűlt a Kóré úr
kis czukrászboltjába. Majd Kóré urat festette le. Kivetkőztette a
tisztes polgári ferenczjózsef-kabátból, ledisputálta az orráról a
pápaszemet, s megmutatta a jelenlevőknek úgy, a hogy volt, annak, a
micsoda volt: szegény, megvénűlt kucsébernek, a ki beleszeretett a
czukrászlányba.
Aztán megint Rizáról beszélt. Elmondta, hogy Riza szerelmes _valakibe_.
Valakibe, a ki sohse lehet az övé. Lefestette azokat a rettenetes
kínokat, a miket ez a csupa-tűz, csupa-egyéniség, csupa-akarat lány
szenvedett azért az emberért, a kibe belebotlott.
És itt nézett be a legmélyebben Riza szemébe. Most megnőtt előtte a
leány szeme. Úgy villogott, mint két kis tüzes nap, a mely elhomályosít
mindent, a mi körülötte van. Miklós pedig most már nem látott egyebet,
mint ezt a két tűzpontot. Elmondta a ruha történetét, nem úgy, a hogy
Rizától hallotta, hanem úgy, a hogy ez a történet az ő lelkében élt,
szilaj erővel, mint a bolond szerelemnek, a vak vágyódásnak valami
féktelen indulója, diadalmas harczi nótája.
Bebizonyította, hogy abban a pillanatban, mikor Riza a pénzesfiókba
nyúlt, mértföldnyire volt a lelkétől minden hideg számítás, minden
haszonlesés, vagy mint a törvény mondja: nyereségvágy. Bebizonyította,
hogy abban a minutumban Riza nem látott, nem hallott, nem gondolkozott,
hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt cselekedett. Bebizonyította
ezt elejétől végig, meggyőző erővel, nem a rutinos ügyvédek jogászos
logikájával, hanem az embereknek beszélő ember lebilincselő
őszinteségével. Be akarta bizonyítani s be tudta bizonyítani, mert
hitte.
Aztán ő is leűlt. Az első pillanatban nem hallotta, mi történik
körülötte. Nem hallotta, a mit az elnök egyszerű, nyugodt hangon
föltette a kérdést:
– Vádlott, tud-e még valamit mondani a mentségére?
Ez abba a halk zúgásba vegyült, a melybe most minden hang olvadt a
fülében. Ebben mosódott el az is, a mit Riza felelt az elnök kérdésére:
– Nincs semmi mondani valóm.
Akkor ocsúdott fel ebből a zsibbadtságból, a mikor látta, hogy a három
biró fölkel és kimegy a teremből. Az ügyésznek nem volt semmi replikázni
valója. Elegendőnek tartott a védőbeszéd hatásának lerontására egy
szánalmi szinekkel aláfestett gúnymosolyt, a melyben benne volt az, hogy
méltóságán alólinak tartja ily jogásziatlan, ily ifjúi és ily zöld
beszédre még csak egy mondatot is válaszolni. Mindez egy szempillantás
ideje alatt történt s a birák már el is hagyták a termet.
Csak most bontakozott ki Miklós szeme előtt a homályból Riza arcza. Már
nem az az égő arcz volt, a mely az imént tüzelt feléje. A szeme se
izzott már. Most derűlt, nyugodt, kissé bágyadt volt ez az arcz. A
szemét Riza félig lehúnyta. A ki a tengerből jön ki, a hol verte a hátát
a hatalmas, hideg, sós hullám, annak ilyen a tekintete. Benne van a
felfrissülés, de a kellemes fáradtság is. Most meg lehetett nyugodni a
tekintetén. Most jutalmazott a pillantása. Finom, kedves mosolygás
ömlött el a vonásain, s ebben a mosolygásban sok, sok szomorúság volt, s
e mellett még valami olyan is, a mit más körülmények között talán
boldogságnak merészelne nevezni az ember.
És Miklós izgatott, nagyranyilt szeme megpihent ezen a látványon.
Épenséggel nem gondolt most arra, hogy mint ügyvéd ül ezen a helyen,
hogy mint ügyvéd mondta azt, a mit mondott. Az ő saját legbelsőbb
válsága nyert most megoldást azzal, hogy szive szerint kibeszélte magát.
Itt most a törvényszéki terem, a biró, ügyész, a panaszos, a hallgatóság
mind csak staffage volt ahhoz a magánügyhöz, a mely kettejük közt volt,
s az ő szemükben mindez most nem volt egyéb, mint alkalom arra, hogy a
mi megtörtént, megtörténhessék.
De mindez csak kertelés. Magyarul ez így van: Miklós szerelmet vallott
Rizának.
Nem tellett sok időbe, a birák szobájának ajtaja kinyilott. Most csönd
lett a teremben. A birák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy
egy kis szünetet tartson, lapozgatni kezdett az aktákban. Aztán
csöndesen kezdett beszélni, mint a ki tudja, hogy most ő a legfontosabb
személy ebben a szobában és akármily halkan beszél, mégis figyel minden
szavára mindenki. De azért mégse lehetett minden szavát érteni. Ez
csengett ki a motyogásából:
– Ő Felsége a király nevében…
Meg aztán a vége felé valami ilyen.
– … hét hónap…
A minek a tulajdonképeni értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége
e szép, napfényes tavaszi délelőttön Bécs környékén, a schönbrunni
parkban szeliden sétált a nyirott bokrok közt, azalatt az ő nevében hét
hónapra itélték el Nagy Rizát.
Az ügyész megnyugodott az itéletben Riza felállott, s hogy mindenki jól
értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint a ki a leczkéjét mondja,
így szólt:
– Megnyugszom az itéletben. Le akarom ülni a hét hónapot!
Miklós erősen a szemébe nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de
ő volt itt az egyetlen, a ki értette. Ő volt az egyetlen, a ki tudta,
hogy ez volt Rizának lovagias válasza arra a védőbeszédre, a melyben ő
megvallotta a szerelmét Rizának, s a melyben elmondta neki, hogy ő érti,
annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a beszédben
szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb
kötést egy szegény leánynyal, a kit a társadalom az élet útjának a
szélére söpört az élet egyébb hulladékai közé. Ebben a beszédben
szállott el mindenki fölött, a birák, az emberek fölé.
És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni. Itt nem
mondhatta ezt:
– Szeretlek, a mért bátor voltál, szeretlek, a mért a szemembe mondtál
mindent, a mit csak bátor és erős emberek mernek egy asszonynak a
szemébe mondani, ha az asszony olyan, mint én. És mert szeretlek, most
megmutatom, hogy nem spekuláltam veled, hogy nem szabadítónak akartalak
felhasználni, nem kis czélok szolgálatába akartalak szegődtetni, hanem
szeretlek úgy, mintha én volnék kettőnk közül a gazdagabb, az erősebb, a
szabadabb, a tisztább! Megmutatom ezt azzal, hogy elszenvedem a börtönt,
nem tűröm tovább, hogy «lépéseket tégy az érdekemben», s e pillanatban
megszűnt közöttünk minden olyan kötelék, a mi nem szerelem. Megszűntél
az ügyvédem lenni, megszűntem a pártfogoltad lenni. Úgy veszlek, a hogy
vagy, de neked is úgy kell venned engem, a hogy én vagyok. Te készen
vagy a házasságra, hisz vőlegénye voltál egy tiszta teremtésnek. Az én
házasságra való készségem nem titok: tisztaság dolgában egy kósza élet
minden viszontagsága; hozományom hét hónapi börtön. Ha kellek _így_, itt
vagyok!
Nem mondhatta el ezt. Hát csak ezt mondta:
– Megnyugszom az itéletben.
De talán semmi nem volt ebben a perczben ezen az egész, nagy világon
olyan tiszta, olyan világos, olyan magától értetődő, mint hogy ez a
rövid mondat ama hosszú beszédet jelentette.
Miklós föllebbezett. Formaságok következtek, aztán a tárgyalás véget
ért. Rizát elvitték jobbra, Miklós elment balra.
Elmentek, mind a ketten egyazon érzéssel a szivükben. Mind a ketten
tudták, érezték, hogy ez itt nem törvényszéki tárgyalás volt, hanem
alkalom arra, hogy ők ketten kiöntsék egymásnak a szivüket. És oly
kicsinek, oly végtelenül kicsinek látták ez órában az egész emberiséget,
a maga komor biráival, törvényszéki szolgáival, börtöneivel, bűnvádi
perrendtartásaival, hogy szinte mosolyogni volt kedvük azon, hogy valami
ilyen kicsi és ilyen jelentékelen is lehet.
Nagy, mély és szent titok, hogy ebben kinek volt igaza. Az
emberiségnek-e, mely lenézi és gyűlöli az ilyen felül-emelkedést, vagy
nekik-e, a kik elrugták maguktól az emberiséget. Nagy, komoly, véres
titok ez még ma, a titok titka, mely a sötétségben alszik. Évszázadok,
talán évezredek ébresztik majd fel. Néha ugyan most is úgy tesz, mintha
ébredeznék, de ez nem más, mint a lomha embernek az a mozdulata,
melylyel legjobb álmában a másik oldalára fordul, hogy még jobban, még
mélyebben, még édesebben aludjék.
Künn, az alkotmány-utczában két ember várta, mi lesz a tárgyalás vége.
Egyik se mert bemenni a terembe. Az egyik sarkon Sebfi állt sápadtan, a
másik sarkon Mária, az izgatottság minden külső jele nélkül.
Mikor Miklós kijött a kapun s szemét lehunyva, arczát a meleg napsugár
felé fordította, mind a ketten megmozdultak. Egy-egy lépést tettek
Miklós felé. Miklós előbb Sebfit látta meg. Elsiklott fölötte a
tekintete, mintha meg se látta volna. De ez nem az a bizonyos, ismert
tekintet volt, a melyet komisz emberek arra használnak, hogy egymást
megsértsék vele. Ez valami nagyon bátor, cselekedetre elszánt embernek a
lenéző pillantása volt olyan emberrel szemben, a ki a többi
kicsinyekhez, a kicsinyesekhez tartozik, a ki egy azok közül, a kik ezt
soha, de soha nem fogják megérteni.
Aztán, hogy a fejét félrefordította, Máriát látta meg. Mária a szemébe
nézett. Az ő számára is volt egy pillantása Miklósnak. Őt sajnálta.
Mintha ezt mondta volna:
– Szegény, katonás, szigorú asszony, a ki azt hiszed, hogy bátor és erős
vagy, milyen gyávának, milyen rongyosnak, milyen szegénynek és milyen
megalázottnak látlak e pillanatban!
Úgy határozta még fönn, a lépcsőn, hogy kocsiba ül. De hogy ezt a két
embert meglátta, elment a kedve a kocsitól. Nem akarta, hogy azt
higyjék: szökik előlük. Hát kiment az utcza közepére, a kocsiútra,
melynek egyik oldaláról Sebfi bámult rá, a másik oldaláról pedig Mária
nézett feléje, zavartan. És végigsétált közöttük, lassan, méltósággal,
mint a régi időkben irták: Scylla és Charibdis között. Aztán eltűnt az
egyik fordulónál.
Scylla és Charibdis pedig egymásra néztek. Aztán mind a kettő
megmozdult. Egymás felé rohantak az utcza közepén s hangos, izgatott
beszédben törtek ki.
– Mi volt ez?
– Fölmentették?
– Elitélték?
– Magának se köszönt?
Egy boldog öreg úr állott meg mellettük. Kóré úr volt. Ezt megrohanták:
– Mi történt?
– Hát… – kezdte az nagy lomhán.
– Fölmentették?
– Dehogy! – mondta Kóré úr. – Van még igazság ezen a földön. Elitélték.
– Óh…
Ezt a szörnyű «oh»-t Sebfi mondta. Kóré úr diadalmas arczczal folytatta:
– Hét hónapra itélték el! És most beszéltem az ügyészszel, a ki derék,
tiszteséges és igazságos ember… azt mondta, hogy hiába föllebezett a
védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét hónap rajta marad…
– Borzasztó! – mondta Sebfi.
– Ez baj! – mondta Mária.
Mind a kettőnek fájt ez az értesülés, más-más okokból. Kóré úr gőggel
nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, a kik más
véleményen voltak, mint az ügyész.
*
Rizát még az nap kiszállították a «Régi fogházba». Rimmer Lenke nem
látta, mert Rimmer Lenke abban a félórában csomagolt, hogy a kecskeméti
rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott más, mint Szabó, az őr,
Jermák, az irodatiszt, és a kövér Vogelné, a női rabok felügyelője.
A rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós
szállt ki belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új
gazdáinak. S a mikor az egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a
másik ajtó nyilásában megjelent az öreg Rimmer. Becsületes, komoly
arczán egy mozdulás, egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire
gondol e pillanatban. Itt most a fogház igazgatója volt, fehér sapkával
a fején, s Miklós nem volt Miklós, hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt
álló fogoly érdekeinek jogi képviselője.
Miklós a szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül,
alázattal, tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókol Nagy Rizának.
Elkisérte a czellájáig. Be is nézett a kis zugba, a hol Riza most lakni
fog. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy e szűk négy fal között van
minden szabadság, a gondolatoknak, az érzéseknek, az igaz emberi
erkölcsöknek forradalmi felszabadulása s mindaz, a mi e négy falon kívül
esik, az mind börtön, s a kik ott künn felemelt fővel, büszkén járnak, a
kiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, a kik porkolábjai a rab
gondolatnak, a rab érzésnek és a rab szeretetnek, azok a derűs arczú,
megelégedett, ficzánkoló emberek, azok a rabok…
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
11 |magfordult |megfordult
44 |éz az ő |és az ő
103 |kíáltott |kiáltott
118 |men találták |nem találták
135 |Menen |Menjen
168 |egézs |egész
173 |társadálomadta |társadalomadta
193 |Fontos |«Fontos
217 |olyan vaaki |olyan valaki
245 |melyen szegénynek |milyen szegénynek]