délután!
Sebfi fölemelte az ujját:
– De most szökik. Momentán, szökik.
– Momentán?
Elnevette magát erre a furcsa szóra.
– Bolond ember maga, barátom – mondta. – Ha nem volna bolond, hát most
egyszerűen itt hagynám a faképnél. De mivel bolond, hát inkább késem
maga miatt két perczet. Mit akar?
– A menyasszonyához megy?
– Oda.
– Kocsin?
– Kocsin.
– Hát vigyen el magával. Én elkisérem odáig és a kocsiban kidiskuráljuk
magunkat.
Miklós habozott egy pillanatra. Aztán belement a dologba:
– Nem bánom.
Beültek egy kocsiba, mely elkezdett döczögni velük kifelé. Hosszú ideig
nem mondott semmit Sebfi, csak bámult maga elé és közben néha szomorúan
bólongatott a fejével. Végre is Miklósnak kellett megszólaltatnia:
– No hát mi kell? Ki vele!
– Tudja, – mondta Sebfi, – mikor a fogház felé mentünk, úgy bíztam
magában, mintha a testvérem lett volna. És most… most nem tudom, mit
gondoljak magáról.
– Miért?
– Látta, hogy benéztem az ügyvédi szobába?
– Láttam.
– Nos? Hát még kérdezi?…
Most Miklós egy pillanatra arra gondolt, hogy nem volna-e jobb, ha
egyáltalán nem felelne neki? Úgy érezte, hogy ennek az embernek nincs
joga ahhoz, hogy őt faggassa, nehéz helyzetekbe hozza,
keresztkérdésekkel kínozza. De ezt az ős kényelmi érzést elnyomta benne
a jól nevelt lelkiismeret. A ki hosszú esztendőkön keresztül azzal
hizeleg a lelkiismeretének, hogy folyton hallgat rá, az elkényezteti a
lelkiismeretét és rabjává válik. Az ilyen embert becsületes embernek
szokták nevezni. De Miklós most egy kis lázadás-félét érzett a lelkében:
fel akart lázadni ez ellen a valami ellen, a mi az ő jóvoltából így
elhatalmasodott rajta.
Sebfi türelmetlenül mondta:
– Még kérdezi is?
Miklós egy kicsit ingerülten felelt:
– Kérdezem, Sebfi úr, kérdezem.
– Csodálom.
– Ugyan miért?
– Mert vannak rövidke pillanatok, a mikor az ember meglát valamit, a mi…
a mi…
Kényszeredetten mosolygott. Ő ugyan gúnyosan akart mosolyogni, de bizony
elkényszeredtek az arcza vonásai.
– A mi?
– A mi sok mindent megmagyaráz. A mi megvilágítja az embert, a kit csak
felületesen ismerünk.
Nevetni kezdett. És folytatta:
– Tudja, ügyvéd úr, én egyszer játszottam egy franczia bohózatban… csak
inasszerepet persze… a melyben előfordult egy részeg ember. Ez a részeg
ember késő éjszaka jött haza és a kis villamos zseblámpáját maga felé
fordítva tartotta. Veszettül átkozódott, hogy nem lát, pedig világít a
lámpája. Persze, mert a hasát világította. Hát tudja… ügyvéd úr… nekem
most az az érzésem, hogy maga az imént becsipett valamitől és fordítva
tartotta a lámpáját, úgy, hogy az a hasára világított. És a mint ezt mi,
rongyos komédiások mondani szoktuk – én most belelátok a maga hasába,
ügyvéd úr…
Ez már keserűen volt mondva, daczos hangon. És fanyarság áradt belőle.
Másnál harag lett volna, ismét másnál: elszomorodás. A Sebfi lelkéből
fanyarságot váltott ki az a föltevés, hogy Miklóst Riza mint nő is
érdekli.
Az ügyvéd rászólt:
– Maga nemcsak hálátlan, hanem goromba is – mondta neki és szinte örült,
hogy most már van oka haragudni erre a fiúra. De ez az öröme nem tartott
sokáig. Sebfi mindent jóvátett. Egy ideig szótlanul nézte Miklóst, aztán
elérzékenyedve szólt:
– Megbántottam talán?
A másik vállat vont.
– Megbántottam?
– Nem.
– De igen… tudom, hogy megbántottam. Szamár voltam. Bocsásson meg…
Tehetek én róla, hogy olyan rettenetesen, olyan nagyon rettenetesen
szeretem ezt a leányt?
És már potyogtak is a könnyei. Sebfinél a sirás olyan közönséges valami
volt, mint más embernél a köhögés. De a könny – könny és mi, más
emberek, sohse tudjuk, hogy melyik könny mennyit ér. Nem tudjuk, könnyen
csordult-e, csak úgy felszinről, vagy nehezen, fájdalommal szivárgott-e
fel a mélységekből. A síró férfi a legszomorúbb valami ezen a világon s
ha valaki könnyen fakad sirva, ez az ő privát szerencséje. A könnynek az
emberi szív mérlegén arany-értéke van és a mérleg egyformán méri a
lopott aranyat úgy, mint a talált aranyat, meg a verejtékkel kiásottat.
Ez a sirás megfogta Miklóst.
– Na… na… – mondta zavarodottan. – Ne sirjon kérem. Hiszen az borzasztó,
mikor egy felnőtt férfi sír!
Még csak ez kellett a fiúnak. Most már zokogott, bőven ontotta a
könnyeit, amúgy Istenigazában kisirta magát. És a milyen könnyen
beborult, oly könnyen derült is ki.
– Úgy-e mondtam – szólt félig mosolyogva, – hogy szamár vagyok? Hát ha
sohse hitte volna el rólam, most legalább bebizonyítottam.
– De hát mit gondolt?
– Megmondjam? Mert szégyellem.
– Mondja ki, bátran.
– Igaza van. Jobb is, ha szóba kerül köztünk. Azt hittem, hogy maga…
érdeklődik az iránt a leány iránt… aztán meg olyasvalamit hittem, a mi
még ennél is szomorúbb: hogy Riza szereti magát…
Most megint borús szemmel nézett a csinos fiúra. Látszott rajta, hogy a
gyanú még mindig rág rajta.
Miklós intett a kezével:
– Ugyan!…
A fordulónál voltak. Feltünt a nagy sáskahad, a csöndes és bús palota,
mint Sebfi mondta volna: végszóra.
Miklós odamutatott, a nagy ház felé:
– Hát nem tudja, hogy…?
– Tudom, tudom.
– Hát akkor mit akar?
Csak ennyit mondott:
– Semmit.
De ezt úgy, olyan hangsúlylyal mondta, mintha ezt akarta volna mondani:
– Mégis!
A kocsi megállott a nagy ház előtt. Miklós az ablakon keresztül
meglátta, hogy egy másik kocsi már áll a bejáratnál s arra gondolt, a
mit Riza az imént mondott neki: Bella kisasszony van itt, a levéllel. De
a kocsi nem fiakker volt, hanem egyfogatú. És Riza fiakkeren küldte a
kisasszonyt. Igen ám, de azt is mondta, hogy Bella kisasszony
valószinűleg gazdaságosan fog bánni az öt forinttal, a mit erre a czélra
kapott – s a mi alatt az értendő, hogy zsebrevágja. Mindez egy pillanat
alatt röppent keresztül Miklós agyán, de nem is volt szüksége több
időre: a következő pillanatban a bejáró rácsos kapuja mögött megjelent
Bella kisasszony, suhogó selyem hangjától kisérve s elegánsan
biczczentett a szuronyos Szabó felé, a ki ajtót nyitott előtte. Csak
akkor vált elegáns dámából rémült, megriadt kis fruskává, a mikor
Miklóst meglátta.
– Ön… ön itt van? – mondta hirtelen.
Sebfi még benn ült a kocsiban. De ő talán még rémültebb volt, mint Bella
kisasszony. És a két rémült ember között, a kocsi hágcsója mellett
állott Miklós, a kinek fagyos lehellet csapta meg a szivét erre a
látványra: Bella kisasszony, a ki az ő menyasszonyától jön. És
hátrakapta a fejét s akkor Sebfit látta… Előtte ez a borzasztó, kinzó
helyzet: a két leány, _ez_ a két leány együtt… mögötte ez a szegény,
majdnem megcsalt, félig-meddig már kijátszott, szerencsétlen ember, a ki
meredt szemmel nézte hol Miklóst, hol Bella kisasszonyt, hol meg minden
ok nélkül, de annál szúróbb pillantással a szuronyos kapuőrt…
– Ön itt? – kérdezte megint a kisasszony, a ki erre bizonyára valami
szindarabból emlékezett.
– Igen! – mondta Miklós.
– Egy… egy üzenetet hoztam, – hebegte a leány.
Miklós most ideges lett:
– Átadta?
– Át.
– Hát akkor… hát akkor… ez szemérmetlenség volt öntől, Bella kisasszony!
Ennek úgy megörült a kisasszony, ennek a sértésnek, hogy tán annak se
örült volna jobban, ha hirtelenében aranygyűrűt talál az utczán. Végre
megsértették, végre meg volt oldva a helyzet, végre lehetett gőgös
pillantással végignézni a fiút és valamit mondani, ilyenfélét:
– Az ilyen sértegetés nem is ér fel hozzám!
És végre lehetett beszállani az egyfogatúba, s odakiáltani a kocsisnak:
– Hajtson a Népszinházhoz!
A mi meg is történt. Az egyik bárka már eldöczögött. Hátra volt még a
másik, a keservesebbik.
Miklós megfordult s a nyitott ajtónak támaszkodva mondani akart valamit
Sebfinek. Maga se tudta még, hogy mit, s annak a pillanatnak a
kényszerítő erejére bizta, hogy kipréseljen belőle valami elfogadható
kijelentést. De nem szólhatott semmit, mert Sebfi ugyanabban a
pillanatban megfogta belülről a kocsiajtót és szép lassan, szinte
gyöngéden elhúzta Miklós alól.
– Hagyja kérem – mondta reszkető hangon – ne is kínlódjon…
– De…
Sebfi kiszólt a kocsiból:
– Hagyjuk ezt. Kocsis, a Népszinházhoz, a másik kocsi után! Hagyjuk ezt,
ügyvéd úr és ereszsze el az ajtót.
Az ügyvéd engedelmeskedett. Sebfi becsapta az ajtót és a kocsi szép
lassan megfordult. Akkor még ott állott Miklós a kapuban és nézte a
komfortáblit. Meg a másikat is, a mely már a fordulónál járt. Még azt is
látta, hogy Sebfi kihajol az ablakon s valamit mond a kocsisnak, s hogy
a kocsis most rácsap a lóra s a fordulónál utoléri a másikat. Látta,
hogy Sebfi kiszáll, benyit a másik kocsiba, mond valamit, aztán a másik
kocsiból kilebben Bella kisasszony, kifizeti a kocsisát és beszáll
Sebfivel az ő kocsijába. És aztán megint megindul a bárka, be, a város
felé, az aranyos napfényen, a mezőkön olvadó hó között, gondosan
kerülgetve a nagyobb pocsolyákat…
– Jó napot kivánok, ügyvéd úr! – mondta Szabó, katonás pózba vágva
magát.
Még egy reménye volt Miklósnak. Hirtelen, mohón kérdezte:
– Itthon van Lenke kisasszony?
Hátha nem találta itthon? Hátha csak itthagyta számára a levelet?
– Itthon van, ügyvéd úr! – mondta kedélyes mosolylyal Szabó, úgy
érezvén, hogy ezzel nagy örömet okoz a vőlegénynek.
A vőlegény azonban lehorgasztotta a fejét. Csöndesen szólt:
– És… sokáig volt fenn ez a hölgy?
– Körülbelül húsz perczet várt rá a kocsi.
Hát nemcsak, hogy átadta a levelet, de még beszélt is vele…
Most már nem törődött semmivel. Otthagyta a bámuló Szabót a faképnél, s
mint a bolond, vágott neki a nagy háznak. A belső kapuban nekiment
Vogelnénak, a ki a női rabok munkafelügyelője volt, a lépcsőn hármat is
lépett egyszerre s a direktor előszobájának ajtaját majdnem betörte,
olyat nyomott a kilincsen mielőtt a csengőt megnyomta.
Mária, a szigorú Mária nyitotta ki az ajtót. A fiú nem is köszönt, csak
ezt lihegte:
– Lenke… merre van?
(«Nem köszön» – gondolta Mária – «a szegény, elnyomott rokonnak persze
nem köszön!»)
Nem felelt neki. A vállán rántott egyet s a fejével biczczentett a Lenke
szobájának irányába.
S a következő perczben Miklós ott állt a kis fehér szobában, melynek
asztala mellett, Schiller Frigyes arczképe alatt egy keskenyvállú, kicsi
kis leány ült, kezébe temetve az arczát, maga előtt egy nyitott, sűrűn
teleirott levéllel.
IX.
Miklós hosszú ideig szótlanul állott a szobában. A legutóbb eltelt
órákban annyi nehéz helyzetet kellett megoldania, annyi kinos percz
bonyodalmából kellett kivágnia magát, hogy most igazán nem tudta, hogyan
kezdje. Soha nem hitte volna, hogy valaha ilyen érzésekkel fog állani
ebben a tiszta szobában. Agyában most összekeverődött sok minden, a mi
váratlanúl jött, a mibe – úgy érezte – akaratán kivül sodródott, most
nem látott tisztán semmit, csak azt tudta, hogy itt áll annak a leánynak
a szobájában, a kinek ehhez az egész dologhoz eddig semmi köze nem volt,
s a ki ennek a jogi esetnek idegen nézőjéből most egyszerre egy
bonyolódottan regényes helyzetnek a hősnőjévé lett.
A kis leány nem tudta, hogy ki lépett be a szobájába. Csak akkor érezte
meg Miklóst, mikor már perczek teltek el a nélkül, hogy a belépő egy
szót is szólt volna.
Akkor csöndesen fölemelte a fejét és ránézett a fiúra. Az még mindig nem
beszélt. Lenke szólott:
– Legjobb lesz – mondta gyönge hangon – ha maga most elmegy. Ha magamra
hágy.
Miklós szólni akart.
– Ne is mondjon semmit – mondta Lenke – mert nincs oka a mentegetőzésre.
Maga tisztán és becsületesen áll előttem ebben a dologban, a mennyire
hitelt adhatok ennek a levélnek és annak a néhány szónak, a melyet az
imént egy ismeretlen, selyemruhás kisasszonynyal váltottam. De hagyjon
magamra…
– Miért?
– Mert össze akarom szedni a gondolataimat… mert most nem tudok semmit…
nem tudom, mit csináljak, mire gondoljak… ez a levél úgy felzaklatott…
A levélre mutatott, mely ott hevert előtte az asztalon. Sűrűn teleirott
nagy négy oldal vol. Csupa piczi betű a nagy papiroson. Még keresztben,
a margóra is voltak sorok irva, látszott rajta, hogy nagyon sok volt a
mondanivalója annak, a ki irta.
– Lenke – mondá Miklós, a kinek erre némileg visszatért a nyugalma – én
azt se tudom, mi van ebben a levélben. Engem váratlanúl ér ez az egész
dolog… én… én ebbe beleestem, belekeverődtem… higyje el, édes Lenke… ez
egy katasztrófa!
A leány megértette, hogy mit akar. Fogta a levelet és odanyujtotta neki.
– Olvassa el, – mondta.
– Megengedi?
– Meg. Azért, hogy lássa: elhiszem magának, hogy nem tudja, mi van
benne. Ha nem biznám magában, most nem beszélnénk itt ketten… Olvassa
el.
Miklós mohón kapott az irás után. Elolvasta.
Ez volt a levélben:
«Tisztelt kisasszony!
«Én ismeretlenül irok önnek, én önt még soha életemben nem láttam, sőt
mindössze csak néhány hete tudok arról, hogy ön létezik. Nagyon sok
elnézés kell tehát ahhoz, hogy ön nekem ezt a levelet megbocsássa és
nagyon sok bátorság kellett nekem ahhoz, hogy ezt a levelet önnek
megirjam.
«De most, hogy irom, már azt is érzem, hogy nem a bátorság vezeti a
tollamat, hanem az az elszántság, a melyet a kétségbeesés adott a
lelkemnek. Ön bizonyára kényelmes, csinos kis szobában fogja olvasni
ezeket a sorokat, a melyeket én egy vasajtó mögött sietve irok önnek,
mert én a fogházból irok önnek, mert én be vagyok ide zárva azért, mert
pénzt sikkasztottam egy öreg embertől, a ki azt a pénzt rám bizta.
«Ön valószinüleg ismeri az én nevemet. Én vagyok az a Nagy Riza, a kiről
önnek bizonyára beszélt már a vőlegénye, a ki az én védőügyvédem. Ön
most ne törődjék azzal, hogy én ártatlan vagyok-e, vagy sem, hogy el
fognak-e itélni, vagy sem, mert ezzel most már én se törődöm. Itt most
már egészen más dologról van szó s ez az, a miről én itt ezen a
papiroson önnel beszélni akarok
«Kisasszony, én egy bolond, őrült pillanatomban azért loptam el a pénzt,
mert szerelmes vagyok az ön vőlegényébe. Tudtam, hogy az, a mire a pénzt
lopom, nem fog engem arra segíteni, hogy a vőlegénye szerelmét
kiküzdjem, tudtam, hogy csak egy pillanatnak az őrült gondolata, tehát
nem is azért irom ezt ide, hogy magamat mentegessem, vagy épen, hogy az
ön vőlegényét okozójává tegyem a szerencsétlenségemnek, – hanem azért,
hogy ön lássa, hogy ön elhigyje, mennyire szeretem ezt az embert. Mert
csak egy ötletem volt, inkább csak tréfa: fel akartam öltözni
királynénak, hogy megtessem neki, hogy imponáljak neki ezzel az őrült
ötlettel és lássa kisasszony, már ez a semmi, már ez a tréfa elég volt
ahhoz, hogy olyan bűnt kövessek el érte, a miért rám zárnak egy vasajtót
és a miért megbélyegzett maradok egész életemben. Most képzelje el,
kisasszony, mire volnék én képes ezért az emberért, ha igazán arról
volna szó, hogy szeressen és hogy az enyém legyen!
«Ön talán bolondnak fog tartani engem, de ezt nem bánom. Sőt hajlandó
vagyok magam is azt hinni, hogy őrültjévé lettem ennek a gondolatnak.
Érzem, tudom, hogy ellenállhatatlanul sodródom bele ebbe a szerelembe, a
mibe vagy üdvözülök, vagy belehalok. Most már itt vagyok miatta a
börtönben és ezt föl se veszem. Nem bánt az, hogy elvették a
szabadságomat, csak azért, mert nem tudok olyasmit cselekedni, a mi
közelebb vigyen engem hozzá. Nem aggaszt az, hogy rab vagyok, tönkretett
élet, csak azért, mert ezzel talán az ő szemében sülyedtem. Habár ezt
nem hiszem igy, a hogy irom, mert én imádni tudnám azt az embert, a ki
én miattam a börtönbe menne.
«És most, hogy _itt_ vagyok és _így_ vagyok, most még rettenetesebben
dolgozik a lelkemben a vágy az után az ember után. Most már az iránta
érzett szerelmem összefonódott bennem a szabadságvágygyal, sőt azzal is,
hogy ebből a piszokból, a melyben most vergődöm, kiemelkedjem és
megtisztuljak. Ez a piszkos négy fal most megtanított vágyakozni arra a
három dologra, a mi a tisztességes emberek szemében a legszentebb:
szerelemre, szabadságra és megtisztulásra. Szerelmes vagyok – és nem
szeret senki. Szabad akarok lenni – és rab vagyok. Tisztaságra vágyom –
és szennyes vagyok, kisasszony, szennyes vagyok minden értelemben: nem
csak mint leány, hanem mint ember is.
«Lassan elérek oda, a mit tulajdonképen mondani akarok önnek. Ime,
egyetlen egy emberben, egy ügyvédben, egy csinos fiúban, épen az ön
vőlegényében összpontosúl minden vágyamnak, mind a háromnak a
beteljesedése. Ő az a férfi, a ki engem, elzüllött, söpredékké lett
teremtést vissza tud adni az életnek. Nem a mások életét értem,
kisasszony, hanem a magamét. Az emberekkel nem törődöm. De _én_ akarok
élni és _élni_ akarok. Most tele vagyok daczczal és keserűséggel és
valami vad elszántsággal, ha arra gondolok: miért menjek én tönkre;
miért pusztuljak el az emberiségnek ebben a szemetesládájában, mikor
eleven, érző ember vagyok, soha senkit nem bántottam, bűnös életemben
több örömet okoztam az embereknek, mint fájdalmat – és mikor először
életemben vagyok szerelmes!
«Most nem bánom, kisasszony, ha itt, ebben a levélben udvariasságok
helyett komoly, rideg gondolatok következnek, én most nem törődöm önnel,
az ön társadalmi helyzetével, az ön szerelmével, semmivel. Ez háború,
kisasszony, a mi most kezdődik meg, ezzel a keserű levéllel és a mit én,
én végig fogok küzdeni tekintet nélkül, szánalom nélkül, a legvadabb
erőszakkal. Szinte örülök neki, hogy tele van az életem valamivel, hogy
minden perczemnek, minden gondolatomnak, minden lélekzetemnek van valami
czélja. És nem is utolsó czél: a magam életét akarom megmenteni.
«Mit jelent önnek Csáthi Miklós? Nem ismerem önt, de el tudom képzelni,
hogy milyen. Szőke vagy barna – jelentéktelen kis polgári leány, a kit a
papája meg a mamája szépen, gondosan nevelt arra, hogy valamikor férjhez
menjen és soha semmi vizet ne zavarjon ezen a világon, csöndesen élje
végig a maga kicsiny polgári életét, mert önök, tisztességes leányok és
tisztességes asszonyok arra büszkék, a mibe egy magamfajta asszonyi lény
belehalna: – hogy jelentéktelenek, hogy beszédre, pletykára nem adnak
alkalmat, hogy nem cselekszenek semmit, csak vitetik magukat oda, a hová
az uruk megy. Önnek tehát Csáthi Miklós a vőlegénye, a szó
leglangyosabb, legpolgáribb, legszomorúbb értelmében.
«De nekem, kisasszony, az én számomra, az én szememben más ez az ember!
Én rám nézve az eleven életet jelenti, a melyből most száműzve vagyok.
Ha én valami közönséges gonosztevő volnék, a ki egyszerűen csak azt
várnám Csáthi Miklóstól, hogy engem a börtönből kimentsen, akkor önnek
joga volna mosolyogni ezen a levélen és azt mondani: «Ez a leány nagyon
ravasznak akar látszani, de nagyon naivul hazudik.»
«Itt azonban másról van szó. Ez az én börtönöm csak egy állomás azon az
úton, a melyen én a csatatérre megyek, ezért az emberért megküzdeni.
Észrevétlenül, ön maga se tudja, ön is közeledik e felé a csatatér felé.
És egy napon mégis csak találkozni fogunk ott, szemben fogunk állani
egymással és a ki erősebb lesz, azé lesz a győzelem.
«Azért irtam ezt a levelet, hogy ezt a harczot bejelentsem önnek. Nem
törődöm semmivel, nem gondolok az ön nyugalmával és nem bánom, ha
családi katasztrófát okoz is ez az irásom. Sőt ez még jó is volna nekem.
Valami nagy kavarodás, a melyből én kiszakíthatnám magamnak Csáthi
Miklóst. Mert ha talán nyugodt és csöndes dolgokban nem tudunk is
versenyezni egymással, kisasszony, a zavarosban én vagyok az erősebb,
mert ez az én elemem. Viharban érzem jól magam, mikor hideg eső veri az
arczomat, éles szél lobogtatja a hajamat, mikor vadnak és bátornak kell
lenni, hogy az ember az életéért megverekedhessék.
«Az én erőm, kisasszony, az elkeseredettek ereje. Ez a legkeserűbb és
legborzasztóbb erő, a mi emberben lehetséges. A rabnak, az elnyomott
embernek, a züllött léleknek az ereje ez, kisasszony, a mivel az életben
nem veheti fel a versenyt az ártatlan becsület, mert ez csak a
könyvekben van így. Én a győzelem biztos érzésével megyek a harczba,
mert nekem most már minden mindegy, én senkivel és semmivel ezen a
világon nem törődöm. Úgy szokták mondani: «Isten neki – az én életem
úgyse élet!»
«Talán nagy bolondot irok most ide, de talán meglepően okos ez a tanács,
őszintén megvallom, nem tudom. Azt tanácsolom önnek, mondjon le erről az
emberről, mert úgyse lesz az öné. _Én elveszem öntől._ Ha lemond róla,
csöndes szomorúság lesz az osztályrésze. Ha nem mond le róla, el fog
esni a küzdelemben és talán olyan sebet kap, a melyből soha életében nem
gyógyul ki.
«Úgy hiszem, ez volt az első és az utolsó beszélgetésünk egymással,
kisasszony. Ebben is csak én beszéltem, mert ön nem fog erre felelni.
Nem is akarom. Sőt kérem, hogy ne feleljen. Talán, mint a hogy eddig nem
láttuk egymást még soha, ezentúl se fogjuk egymást látni. Kétségbeesett
erővel fogok viaskodni ezzel a láthatatlan és néma ellenséggel. Semmi
ettől nem riaszt vissza. És ezt a levelet is csak azért irtam, mert
tudom, hogy ez szükséges volt a harcz megindításához. Akarom, hogy ön
tudjon mindenről, akarom, hogy még akkor is viaskodjék velem, a mikor
úgy tesz, mintha még a létezésemmel se törődnék.
«Isten áldja meg kisasszony. _Nagy Riza._»
Miklós letette a levelet az asztalra. Lenke az ablaknál állott, háttal
Miklósnak.
A fiú csöndesen mondta:
– Ez borzasztó.
A lány megfordult. Hosszasan néztek maguk elé, egyik se nézett a
másiknak a szemébe.
A leány nem akart szólani, a fiú nem tudott. Némán állottak így egy
ideig. Rettenetes volt ez a néhány hosszúra nyúló, nehéz pillanat.
Ekkor – szerencsére – nyilott az ajtó. Az öreg Rimmer lépett be. A
szomorú helyzet kellő közepébe belevilágított egy boldog, mosolygós apai
arcz. Látta a két fiatal embert, de nem vett észre semmit. Az anyai
szemnek a specziálitása az, hogy ilyenkor egyenesen a szivekbe lát. Az
apák a felszinen siklanak végig a tekintetükkel s a mit ott látnak, az
nekik elég. Ezért van az, hogy még az apák is igen sokszor csak –
férjek. Olyan apáknál, a kiknek meghalt a feleségük s a kik maguk
viselik gondját egy felnőtt leánynak, gyakran lehet tapasztalni az
úgynevezett «férji vonást». A nagy leány úgy bánik velük bizonyos
dolgokban, mintha nem apák, hanem férjek volnának. Száz eset közül
kilenczvenszer az ilyen apa az, a ki utolsónak tudja meg, hogy kibe
szeretett bele a leánya. És az már évezredes tapasztalat, hogy az
értesülések dolgában az utolsó hely a férjé.
És így most ez a néhány pillanatig tartó látogatás is olyanformán
festett, mintha valami öreg férj toppant volna be a fiatal feleségéhez.
Nem vett észre semmit abból, a mi történt. A fiatalok kényszeredetten
mosolyogtak és az öreg őszinte boldogsággal szólt:
– Úgy látom, zavarlak benneteket… valami nagy titkotok van, mi?
Fürkésző pillantással nevetett rájuk és meg volt velük elégedve.
Kiment a szobából és szentül meg volt győződve arról, hogy valami nagyon
fontos dologról tárgyalnak, mint például arról, hogy melyik városrészben
fognak lakni, vagy milyen szinű bútort csináltatnak az ebédlőszobájukba…
És ez a jelentéktelen látogatás kiváltotta belőlük a beszédet. Miklós
szólalt meg:
– És maga beszélt azzal a hölgygyel, a ki ezt hozta?
– Igen.
– Szóba állott vele?
– Igen.
– És mit mondott az a dáma magának?
– Körülbelül újra elmondta azt, a mi a levélben meg van irva.
– Egyebet nem mondott?
A leány a földre nézett. Ezt a fontossággal nem biró kérdést ez a
földrenézés egyszeribe nagygyá, fontossá, érdekessé növesztette. Miklós
most már némi izgalommal ismételte meg:
– Egyebet nem mondott?
Most felnézett a leány s nagy, őszinte szemét elborította valami belső
tűznek a lobogása. Bátran, mintha valami komoly vallomást tenne,
mondotta:
– De mondott egyebet is!
– Micsodát?
– Azt mondta, hogy ha maga akarta volna, nem fejlődött volna idáig a
dolog, és…
– Ha akartam volna…
– Most már ne vágjon közbe – mondta Lenke, majdnem szigorú hangon – ha
már egyszer rászántam magam és összeszedtem az erőmet arra, hogy magával
erről beszéljek, legalább hallgasson meg türelmesen.
– De hát…
– Figyeljen jól. A hölgy azt mondta, hogy magának tudomása volt erről az
érzelemről, a melyet ennek a szegény, szánandó teremtésnek a lelkében –
megengedem – akaratlanul keltett életre. És abban a pillanatban, a mikor
maga ezt tudta és a mikor maga azonnal meg nem szakított minden néven
nevezendő ügyvédi és emberi összeköttetést ezzel a leánynyal, abban a
pillanatban maga velem szemben súlyos hibát követett el…
– De gondolja meg, Lenke, hogy elvállaltam a dolgát, hogy majdnem tőlem
függ a szabadsága, a becsülete, az élete!…