emberben azt a hitet kelti, hogy elpirult. De nem pirult el. Hanem a
szemébe nézett a lánynak, összeszedte, a mi szigorúság volt benne és
szinte rászólt:
– Ne beszéljen nekem így, kisasszony. Ezek komolytalan dolgok, a melyek
nem illenek sem az ön komoly helyzetéhez, sem az én komoly hivatásomhoz,
a mit e pillanatban betöltök…
Még tovább is mondta volna a szép tirádát, de Riza belemosolygott a
körmondat közepébe, ép oda, a hol a legridegebb résznek kellett volna
kezdődnie.
Ez megzavarta Miklóst. Elhallgatott. És ez mintha azt jelentette volna,
hogy ebben a nagyon rövid ideig tartó kis háborúságban, a mely most
köztük történt s a melyben gondolatfinom fegyverek: mosolyok,
pillantások, hanglejtések viaskodtak egymással, ő legyőzöttnek érzi
magát.
A leány pedig felülkerekedett. Igazi nőnemű teremtés volt. Más, mint
igazi asszony, nem is érzi meg ily villámgyorsan azt a pillanatot, a
mikor győzött. A férfi még ilyenkor is skrupulizál, habozik. Az igazi
asszonynak külön érzék súgja meg: «Ez az a pillanat, az a milliomodrésze
egy másodpercznek, a melyet nem szabad elszalasztanod, a mibe az egész
életeddel bele kell kapaszkodnod!»
És most hamar, forró hangon, közelebb húzódva Miklóshoz, beszélni
kezdett:
– Maga semmit sem tud. Maga ügyvéd és maga jogi dolgokon törte a fejét,
mikor rólam volt szó, a helyett, hogy megnézett volna, a hogy egyik
embernek meg kell néznie a másikat, a ki az útjába kerül. Maga engem,
ugyebár közönséges teremtésnek tart?
– Azt nem…
– Ne tagadja. Látom azon a módszeren, a melylyel velem el akar bánni.
Látom, hogy pózolja előttem a komoly ügyvédet, mikor attól fél, hogy
olyasmiről találok beszélni, a mi a lelkét fölkavarja…
Miklós felállott. Most őszintén mondta:
– Ezt nem tűröm.
De a lány most már biztos volt abban, hogy ez az ember legalább is végig
fogja hallgatni. Nevetett.
– Kérem, – mondta, – lássa be, hogy nem nagy kunszt így beszélni egy
szegény, elesett leánynyal, a ki a börtönben ad magának zsúrt. Üljön
szépen vissza a helyébe és szégyelje magát.
Ez már oly nyugalommal volt mondva, hogy más körülmények közt a
legjózanabb itélet is szemtelenségnek minősítette volna. De ezen a
helyen, egy nagy, négyemeletes börtönpalota félhomályos
pinczeszobájában, a háttérben a küszöbön álló fogházi őrrel, – vagy
nevetséges volt, vagy mélységesen megható. Csak egy fokkal mélyebbre
kell helyezni ezt a hangot s mindjárt látja az ember, milyen lehetett
itt e pillanatban a hangulat: – az akasztófa lépcsőjén álló elitéltre
kell gondolni, a ki onnan gorombáskodik az ügyészszel, a biróval, a
társadalmi renddel. Úgy-e, ez nem szemtelenség?
Ez járt Miklós fejében. Nagyon érezte a meleget a szive körül, azt a
meleget, a mit boldog, gond nélkül élő fiatalok, még meg nem savanyodott
emberek éreznek, mikor az élet elibük dobja az ilyen helyzetet.
Hát szépen visszaült a helyére s meghajtotta fejét ez előtt a szomorú
gorombaság előtt.
– Maga engem közönséges teremtésnek tart, – folytatta Riza, – pedig nem
vagyok az. Még ma, mielőtt innen elmegy, meg fogja érezni, hogy ki
vagyok és látni fog engem, mint a hogy most csak a külsőmet látja. Még
mielőtt elmegy innen, mindent fog tudni. És tudja, miért?
Kérdőleg nézett rá Miklós.
– Azért, – felelt a lány, – mert addig nem eresztem innen el. Érti? Nem
eresztem innen el, a míg be nem fészkelem magam a lelkébe, a míg bele
nem kapaszkodom az emlékezetébe úgy, hogy onnan egyhamar ki ne vehessen
senki és semmi. És most hallgasson végig. Mikor én vidékről feljöttem
Pestre, azért jöttem, hogy nekivágjak az életnek. Arról ne beszéljünk
hogy én már egynéhányszor elrontottam az életemet. Én ezt nagyon jól
tudom. De nem vagyok hajlandó belemenni abba, a mit az emberek
követelnek tőlem. Az emberek az ilyen leánytól azt követelik, ha egyszer
lopott, hogy azontúl vegye komolyan őket: húzódjék félre, ne ártsa magát
semmibe, vesse alá magát annak a megvetésnek, a mivel rája néznek és
menjen, nyugodjék bele abba a száműzetésbe, a mibe maguk, polgári
erkölcsmesterek az ilyen teremtést küldik. Hogyan? Akkor kezdjem
magukat, a maguk rongy aprólékoskodásait, a rosszakaratú
kicsinyeskedéseiket komolyan venni, mikor az életemről van szó? Hogyan,
kérem? Abba belenyugosznak maguk, hogy felrúgjam _egyszer_ a polgári
erkölcsöket, akkor, a mikor semmivé lettem a maguk szemében és azt nem
akarják eltűrni, hogy azontúl is ott rúgjak egyet a maguk erkölcsein, a
hol tudok, hogy azontúl ne úgy viselkedjem, mint a hogy ellenfélhez
illik? Csak maguk akarnak az én ellenségeim lenni, és én ne legyek a
maguk ellensége? Mi?
Most égett az arcza. Látszott rajta, hogy sokat gondolkozik a
czellájában, hogy külön filozófiát csinál a maga igazolására, – látszott
rajta, hogy négy vastag fallal el van különözve az élettől, mely a
renitenseket maga alá töri s a mely nem tűri, hogy az ő sablonjai ellen
valaki diadalmas gondolatokkal harczoljon.
Miklós hidegen szólt:
– Mit akar? Végeredményben mit akar?
A leány kapkodott:
– Nem tudom, mit akarok. De ez a lelkemet nyomta, hát elmondtam. El
kellett mondanom. Főleg azonban azért beszélek, hogy valamibe belevigyem
magamat.
Sötéten nézett Miklósra. Künn, az életben nem lett volna komoly ez a
pillantás. Szinpadias lett volna, vagy legalább is meg lett volna
gyanusítható azzal, hogy rosszhiszemű. De itt mindennek valami szomorú
őszinteséget adott az az unatkozó, kékruhás, katonaformájú ember, a ki a
küszöbön állongott s türelmesen várta, hogy a fogoly a védőjével
kidiskurálja magát.
– Az Istenre kérem – mondta – engedje meg nekem, hogy őszinte legyek.
Megengedi?
– Hogyne. De…
– Tudom. De «arról» ne beszéljek.
– Körülbelül eltalálta.
– Pedig minden e körül fordul meg. Ha arról nem beszélnénk, minden
hazugság volna, a mit itt most hallana tőlem. Minden, a mit tettem, a
mit teszek és a mit tenni fogok, abban olvad fel, hogy én magát
szeretem.
És megismételte, erősen, majdnem oly hangosan, hogy a fogházőr is
hallotta:
– Hogy én magát szeretem.
Most csönd lett. Miklós nagyon komolyan nézett maga elé. Valamit mondott
most ez a leány, a mi a lelke mélyéig szaladt.
– Azt mondta – szólt – minden ebben olvad fel.
– Azt.
– Az, a mit tesz és a mit tenni fog. Ezt, ha akarom, hiszem. Ha nem
akarom, nem hiszem. De egyebet is mondott. Azt mondta: «a mit tettem».
Mi ez?
Daczosan mondta a leány:
– A mit tettem.
– Hogyan… a mit tett, az az, a miért most itt van…
– Igen.
– És a miért most itt van… azt… azt azért tette… mert…
Várt. Várta, hogy a leány egészítse ki a mondatot. De a leány nem ment
bele ebbe a diskurzusba, mely a sorok közt csengett. Kimondta:
– Ne kerülgessük. Azért tettem, mert magát szerettem.
– Azért… azért…
– Megint fél a szótól. Azért loptam. Loptam. Ez a neve, magyarul. Azért
loptam, mert szeretem.
Most elmosolyodott Miklós. Valami nyugalmas érzése támadt. Olyan érzés
ez, mint a mikor az ember rosszat álmodik, kinosat s az álom vége felé,
mikor már lassan átmegy az ébrenlétbe, ezt érzi: «Oh, én bolond, miért
félek, hisz én ezt csak álmodom!» Úgy érezte most ezt: «Oh, én bolond,
miért aggódom, hisz ezt nekem csak hazudják!»
Nyugalmat adott ez neki. Elégedetten mosolygott a leányra. Az pedig
hamarosan szólt:
– Maga ezen mosolyog?
– Természetesen.
– Azt hiszi, ez az egész csak arra való hogy én magát bolonddá tartsam?
Miklós habozott.
– Ne féljen – sürgette Riza – nem sért meg vele. Mondja csak ki, bátran!
Hogy is sérthetne meg? Hát lehet engem megsérteni? Azt hiszi, ugy-e,
hogy hazudom.
– Azt.
Most a leány arcza lett olyanná, mint a minő az izgatott és aztán
hirtelen megnyugodott ember arcza.
– Lássa – mondta – még jó, hogy így rögtön, nyiltan bevallotta. Mert így
legalább nem lesz köztünk félreértés. Most tiszta munka az egész. Hát én
magának – be fogom bizonyítani azt, a mit mondtam:
– No, erre igazán kiváncsi vagyok.
A leány odahajolt hozzá:
– Ismeri maga Bella kisasszonyt?
– A koristaleányt?
– Azt. A ki a czukrászdába szokott járni.
– Ismerem.
– Tudja, ugy-e bár, hogy azzal némileg barátságban voltam.
– Láttam, hogy gyakran beszéltek.
– Ugy-e bár, azt is tudja, hogy mikor a detektivek értem jöttek, nem
találták meg nálam azt a pénzt, a mit loptam.
– Tudom.
– Hallotta, hogy egy drága, nagyon drága báli ruhát vettem rajta a
Bécsi-utczában. Gyönyörű halványkék ruha volt, teleszórva ezüst
csillámokkal.
– Hallottam.
– Azt is hallotta, hogy a pénz egy részét Bella kisasszonynak adtam.
– Igen.
– Hát most majd előbb azt mondom meg magának, hogy miért vettem azt a
ruhát. Érdekli?
– Igen.
– Azért vettem, hogy magának tessem benne. Láttam, hogy a czukrászboltba
rám se néz. Láttam, hogy nem törődik velem, mint a többi, pedig én
egyebet se tettem, mint a pillantásomba gyűjtögettem a lelkem egész
melegét s a hányszor csak véletlenül találkozott a pillantásunk, magába
iparkodtam önteni mind ezt a nagy forróságot…
– Kérem…
– Hagyja, hadd mondom el. Éjszakákon át kinlódtam. Fetrengtem odahaza,
álmatlanul. És közben, nappal, délelőtt, mikor üres volt a bolt és nem
volt ott más, mint Kóré úr meg én, hallgatnom kellett az öreg ember
félreérthetetlen czélzásait arra, hogy tetszem neki, hogy szeret és
rajtam áll, hogy elvegyen feleségül.
Miklós mosolygott:
– Ezt tudtam – mondta csöndesen.
– Kitalálta.
– Körülbelül.
– No, lássa. Alig vártam az ozsonna idejét, mikor maga szokott jönni. És
maga jöt, és megint nem nézett rám. És én tovább kinlódtam. Egyre
szenvedélyesebben ástam magam bele ebbe a szerencsétlen érzésbe. De nem
beszélek, mert megint azt fogja hinni, hogy hazugság. Látom, hogy a
szemem nézése, az arczom tüze, a hangom reszketése nem elég magának
ahhoz, hogy higyjen nekem. Maga most is ügyvéd. Magának ténybeli
bizonyítékok is kellenek. Ne féljen ügyvéd úr, olyan is van. Én erről az
érzésről naplót vezettem. Minden napon, minden este hiven beleirtam abba
a naplóba minden gondolatomat. Ebben a naplóban benne van a ruha
története. Azt mondtam magamban egy napon: «nem birom tovább». Éreztem,
hogy elfogyott alólam a föld, hogy nem vagyok olyan nő, a ki a rendes
eszközökkel hódíthat meg egy férfit. Mert mi voltam? Hogyan próbáljam a
maga tisztes polgári lelkét megzavarni? Bolond gondolatom támadt. Végig
mentem a városon és megláttam ezt a ruhát egy kirakatban. Akkor
elfutotta a fejemet a vér. Egy pillanat alatt átrohant az agyamon az a
gondolat, hogy meg fogom venni ezt a ruhát, felöltözöm, szépen
megfésülöm, beillatozom a hajamat, virágot tűzök a keblemre, a hajamba,
s egyszer este, mikor maga el fog jönni a boltba, ott fogok állani a
szoba közepén, ragyogó szépen, piros arczczal, égő szemmel és még
mielőtt maga magához térhetne a meglepetéstől, megfogom a fejét és
megcsókolom az ajkát és nem bocsátom el addig, a míg meg nem tudja, hogy
az őrűlésig szeretem, hogy imádom és hogy meg tudnék halni magáért…
(«Nem», – gondolta Miklós, – «hazugságnak ez nagyon czifra volna!»)
A lány nagyot lélegzett és akadozva, fojtott hangon mondta tovább:
– Rohantam, vágtattam vissza a czukrászboltba. Még aznap este elloptam a
pénzt. És másnap megvettem a ruhát. És nem vehettem magamra, mert
megfogtak. És azért említettem Bella kisasszonyt, mert ő mindezt tudja.
A mi ebből az elfogatásom előtti estéig történt, az benne van a
naplómban. És a naplóm Bella kisasszonynál van. Ha tetszik, menjen el
hozzá és kérje el tőle.
Elhallgatott. Miklós úgy érezte, mintha ebben a pillanatban valaki
megfogta volna a torkát. Nem tudott mást mondani, hát ezt mondta:
– Kisasszony… az Istenért… de hisz nekem menyasszonyom van… én ezt mind,
mind szóról-szóról el fogom neki mondani…
Most diadallal állt fel a leány. Szinte gőgösen mondta:
– Ez most már fölösleges.
A fiú rábámult.
– Fölösleges, – ismételte Riza. – Mert ezt, a mit most itt elmondtam,
szóról-szóra megirtam a menyasszonyának!
– Mikor?
– Tegnap. És most ment el innen Bella kisasszony, a kinek a kezébe
tudtam csúsztatni ezt a levelet. És ebben a pillanatban már olvasta is
ezt a menyasszonya…
Miklós felugrott ültéből. Nagyra nyitott szemmel nézte Rizát.
– Nem igaz! – kiáltotta.
De Riza most már mozdulatlanul, szinte hidegen ült a helyén és nem
felelt. Nem felelt, de a hogy Miklósra nézett, abban a tekintetben benn
volt az a felelet, a mely a legroszabb volt Miklósra nézve.
– Nem igaz! – kiáltotta Miklós. – Hiába hallgat, még sem igaz.
Várt valami beszédet, de hiába. A lány csak nézte. Valami furcsa,
kesernyés mosoly járt az ajka körül, mintha ezt gondolta volna:
«Látszik, hogy te még nem ismersz engem.»
Harmadszor is mondta a fiú:
– Nem igaz!
Aztán észrevette, hogy figyeli az őr. Hát leült a kis karosszékbe, oda
húzta közvetlenül a leány lába elé és gyorsan, szinte hadarva beszélt,
mintha azt akarta volna, hogy hamar, nagyon hamar legyen vége ennek a
rémítő helyzetnek s hogy ha ez hazugság, akkor egy másodperczczel se
kinlódjék tovább, mint a mennyi kinlódást egy ilyen rosz tréfa megér.
Ezt mondta:
– Ez ép úgy hazugság, mint az a rémhistória, a mit a ruháról talált ki.
Nagyon jól tudom, hogy az is szemenszedett hazugság. Rám akar ijeszteni,
meg akar fogni, fél, hogy nem csinálom ambiczióval a dolgát, hát ilyen
történeteket tálal fel s még elég izléstelen ahhoz is, hogy ebbe a
piszkos ügybe belekeverje a menyasszonyomat. Szégyelheti magát,
kisasszony – nem azért, mert tapintatlan és rosz izlésű, hanem azért,
mert ilyen ügyetlen! Hát… hát mondja, hogy csak tréfál!
– Nem.
– Csökönyösködik?
– Nem én. De nem hazudom. A mit mondtam, igaz.
– Irt a menyasszonyomnak?
– Irtam.
Most oly komolyan mondta, hogy el lehetett hinni. Miklósnak elakadt a
lélegzete. Aztán, hogy összeszedte magát, még egy utolsó reménye támadt:
– De nem küldte el.
– Elküldtem.
– Hova?
– A régi fogházba. Ki, messze ki, a régi fogházba. A hol az apja
igazgató. Bella kisasszony fiakkert vett, ha ugyan el nem sikkasztotta
azt az öt forintot, a mit erre a czélra kapott.
Miklós felugrott és szedte a kalapját, botját. A leány szeliden állt
elébe:
– Ne menjen el, ügyvéd úr!
– Dehogy nem megyek!
És indult, izgatottan, sápadtan.
– Ne menjen el, kedves ügyvéd úr – mondta szeliden, mosolyogva Riza –
nem tanácsolom, hogy most elmenjen. Van rá okom.
Miklós megállott. Érezte, hogy olyan hangon beszél hozzá ez a leány,
hogy mindig felül neki.
– Miért ne menjek?
– Mert ha elindul és látom, hogy itt akar hagyni, akkor ez a csöndes
«vizsgálati fogoly», a ki most maga előtt áll, egyszerre meg fogja magát
ölelni, birkózni fog magával, kiáltani, ordítani fog, fölveri ezt a
csöndes irodát és erőszakkal, erőnek erejével, az összeszedett utolsó
erejével itt fogja tartani ügyvéd urat, még ha az lesz is a vége, hogy
ügyvéd úrnak darabokra szakad a ruhája, összetörik a kalapja, és még ha
az lesz is a vége, hogy két fogházőr jön kiszabadítani ügyvéd urat az én
kezem közül!
De a végét már oly hangosan, oly reszkető sirásra álló hangon mondta,
hogy Miklós megijedt tőle. A szomszéd irodából egy hivatalnok nézett be
a nyitott ajtón. Az őr megmozdult a küszöbön.
– Az Istenért – mondta Miklós – beszéljen csöndesebben!
Riza hátranézett és meglátta a hivatalnok kiváncsi arczát. Az őr is
beljebb jött egy lépéssel a szobába. Elhallgatott. Visszaült a helyére
és a kezébe temette az arczát.
Sokáig hallgatott így.
Miklós pedig tanácstalanul állott előtte. Nagyon furcsa érzése volt
most. Tisztán látta, hogy nem a véletlenek lánczolata sodorta őt ebbe a
helyzetbe. Konstatálta magán, hogy e pillanatban, ha kevesebb
őszinteséggel gondolkodnék, azt mondhatná: «ejnye, hogyan kerültem én
bele ennek a drámának a kellő közepébe?» De őszintén gondolkozott, s
megvolt az a ritka jó tulajdonsága, a melynek hiánya oly sokszor dönti
szomorúságba a mi szegény, gyönge emberszivünket – megvolt az a józan
tisztánlátás benne, a mely csak olyan embereknek a tulajdonsága, a kik
hideg fiatalságot éltek, eget nem ostromoltak, légvárak építésével
hivatásszerűen nem foglalkoztak soha. Látta, hogy neki magának is nagy
része van abban, hogy most itt áll a fogház irodájában, egy siró leány
előtt, a ki – most már elhitte neki – szerelmes belé. És azt is tudta,
miért van neki ebben része. Érdekelte a leány. Többet foglalkozott vele,
mintsem kellett volna. Sőt: többet foglalkozott vele, mintsem illett
volna. Most Lenkére gondolt, a fehér leányszobára, a csöndes öreg úrra,
a ki oly ügyesen tudott a szobából kimenni, ha azt akarta, hogy a
fiatalok magukra maradjanak…
Nézte a leányt és észrevette, hogy csöndesen sír. Most látszott, hogy
igaza volt, mikor az utolsó erejéről beszélt. Az imént még vadul égő
szemmel, büszkén fölemelt fővel vágta az arczába, hogy nem ereszti el
innen s akkor ez a leány maga volt a harczos élet, a fölényesség, az
erő. Mintha valami hatalma is lett volna… Úgy eltűnt körüle a fogház, a
szabadság-hiánynak minden szimboluma, mikor beszélt. Az őr egy
közönséges, unatkozó, várakozó inassá homályosult s az iroda nem volt
fogháziroda, hanem a Riza szobája, a mely tele volt vele a mely az övé
volt.
És most itt ült, a kezébe temetett arczczal, csöndesen sírva, megtörve.
Szegény nyomorult leány volt ebben a perczben, a kiben megtörött a dacz,
a kiből elfogyott a harczos erő. És az őr megint fogházőrré lett és a
szoba falai megint megnőttek körülötte, az ablakok vasrácsai jelentősen
rajzolódtak a kék égre: megint nem volt egyéb Riza, mint az a szegény
vizsgálati fogoly, a kinek itt ismerték.
Miklós megijedt magamagától. Érezte, hogy most jobban fogja őt ez a
lány, mint az imént, mikor azzal fenyegette, hogy birkózni fog vele és
nem ereszti ki az ajtón. Szerette volna tudni: vajjon tudja-e ezt Riza?
Úgy gondolta: ha tudja, hát akkor – azért sír. Érezte, hogy mondania
kell valamit. Piszkálta botjával a kopott szőnyeget, mely az asztal
alatt volt és csöndesen csak ennyit mondott:
– Hát…
Többet nem tudott. És erre várta a feleletet. De a felelet csak az volt,
hogy összerándult a leánynak a válla. Sírt, egyre sírt.
Megint szólt a fiú:
– Hát nézze kérem…
A minthogy az igazi drámának ilyen egyszerű szavaik vannak. Nem «jaj» –
nem «halál» – nem «szenvedés». A mi életünk nagyon szomorú és nagyon
komoly, megsiratni való jelenetei csupa «hát»-ból meg «nézze kérem»-ből
állanak.
– Eh – mondta hirtelen Riza és a kezefejével végigtörölte a szemét.
Mintha nem csak a könnyeit, hanem az egész sirását akarta volna egy
mozdulattal eltűntetni. Daczos mozdulat volt ez, benne volt, hogy
nemcsak szégyenli, de utálja is azt, hogy ennyire ellágyult. Lassan,
csöndesen elmosolyodott.
Miklós halkan szólt:
– Hát most mondja kérem, mit akar?
– Semmit.
– Nem akarom megbántani. Látom, hogy nyugtalan, de azt hiszem, hogy maga
sem tudja, mit akar.
A leány ránézett:
– Igaza lehet.
Egy kicsit nézte, aztán súgva szólt:
– Ha akar, menjen el.
És hozzá tette:
– Nem így képzeltem a dolgot, de elhagyott az erőm, mielőtt még a végére
értem volna annak, a mit elhatároztam. Ezt a csatát én vesztettem el.
Most menjen el, csináljon a mit akar… menjen a menyasszonyához… én le
vagyok győzve és itt maradtam a csatatéren, megsebesülve…
Vigasztalta Miklós:
– Na… ne legyen olyan szomorú.
De aztán érezte, hogy ez a mondása szinte ostobán hangzott. Hát jobbnak
látta fölvenni az ügyvédi hangot:
– Szedje össze magát. Gondolkozzék a helyzetén. Én majd megteszek
mindent, hogy helyrehozhassa még az életét.
A leány fölállott:
– Menjen el, – mondta – most már én kérem, hogy menjen el. Most
szükségem van arra, hogy egész nap egymagamban legyek és gondolkodjam.
De azért nem kell féltenie engemet. Alszom rá egyet és holnap reggel
megint friss, erős és bátor leszek. Tudom, hogy nem szabad elhagynom
magamat, mert akkor végem. Hanem…
Itt elhallgatott. És Miklós hiába várta a folytatást. Hát megkérdezte:
– Hanem?
– Hanem megkérem valamire.
– Mire?
– Nagyon gyerekes dolog. Ne vegye rosz néven.
– Nos?
– Nézze… igazán gyerekes dolog… de most olyan nagyon, olyan
nagyon-nagyon esnék nekem…
Nem mert előhozakodni vele.
– Mi az?
Lesütötte a szemét, mint a regények és szindarabok naivái. Nem is illett
hozzá ez a póz. De talán ép ezért volt őszinte ennél az öntudatos
leánynál. Halkan mondta:
– Fogjon velem kezet… és…
– És?
– És… simítsa végig egyszer a fejemet.
Miklós megijedt. De tele volt a szive szánalommal és emberséggel. Lassan
nyujtotta a kezét a leány felé. Riza keze forró volt. Sőt reszketett is,
mikor a férfi kezébe tette. És akkor igazán elfogta a részvét Miklóst ez
iránt a teremtés iránt. Valami jóságos lehellet szállott a lelkére,
érezte, hogy most szivesen simogatja meg ezt a gyereket. Hát esetlenül,
szinte komikusan ügyetlen mozdulattal, mialatt a jobbkezével a leány
reszkető kezét fogta, a baljával elsimította a hajat a leány homlokából.
És egy pillanatra otthagyta a kezét a puha fekete haján…
A pinczefolyosóra vezető ajtó csöndesen nyilott. Egy szuronyos ember
nyitotta ki. És egy másik ember dugta be rajta a fejét.
Sebfi volt. A türelmetlen Sebfi.
Most ez volt egy pillanatra a kép: az egyik ajtóban az egyik őr, a másik
ajtóban a másik őr. Benn a szobában a lány s Miklós, a mint a haján
nyugtatta a kezét. És az ajtó nyilásában egy meglepett, bámuló fej, egy
zavartan néző szempár, mely egy rendetlen, kuszált arczból villogott ki.
Riza látta meg először Sebfit, mert ő állott szemben vele. És
elmosolyodott. Diadalmas mosolygás volt ez. Miklós hátranézett. És Sebfi
csak bámúlt, aztán lassan visszahúzta a fejét az ajtóból. Az ajtó pedig
becsukódott utána.
A képnek vége volt.
– Hát ez mi volt? – kérdezte meglepetten Miklós.
A lány még mindig mosolygott:
– Sebfi volt.
– És…
– És látta, hogy maga fogta a kezemet és megsimogatta a fejemet. És
nemcsak látta, hanem nézte is. És nemcsak nézte, hanem – nem tudta
nézni.
– És maga ennek örül?
– Nagyon!
– Ugyan miért?
– Mert örülök neki. Nem tudom az okát, de ezt nagyon nagy örömnek érzem.
Tudja Isten, talán azért, mert most már majd lesz valaki, a ki rá fogja
magát birni, hogy foglalkozzék velem… Ez az ember faggatni fogja,
vallatni fogja…
Örült neki valóban. Látszott az arczán. Most már egészen felvidult.
– Szerencsés napom van ma mégis! – mondta bátran, kedvesen. – Menjen,
ügyvéd úr!
Miklós most elindult az ajtó felé. Rossz érzés volt tudni, hogy Sebfi
künn várja. De mindegy volt, alapjában véve.
– Menjen, ügyvéd úr! – mondta Riza. – Ne féljen!
Visszafordult:
– Nem félek, – szólt szinte sértődötten. És kiment. Még köszönni is
elfelejtett.
VIII.
Lenn a pinczefolyosón nem találta Sebfit. A nyirkos lépcsőn fölsietett
és végigszaladt a hosszú folyosón. Fiatal ügyvédbojtárokba ütődött, a
kik vigan kiáltottak rá:
– Hova siet, Csáthi?
Nem is felelt nekik. Kiért az utczára és föllélegzett. Gyönyörű nap
volt, hóolvadás napja. A hideg pinczében még a tél nyirkossága érzett.
De itt fönn langyos szél járt az utczán s a szegény városi tüdő úgy
érezte, hogy már jön valahonnan Buda felől az ibolyák lehellete, meg az
a kedves tavaszi fűszag, a mely a földből árad, a mint a hó eltakarodik
a hátáról.
Nem látta Sebfit. Belenyugodott, hogy elszaladt előle, s rögtön azután
belenyugodott abba is, hogy még a mai napon lesz hozzá szerencséje.
A konfortábli-állomás felé ment. Most ki kellett menni Lenkéhez. Még
pedig gyorsan.
De a túlsó oldalon meg kellett állnia. Meglátta Sebfit, a ki némán,
sápadtan támaszkodott a falnak. Mintha ez az egész város csak azért
épült volna, hogy szegény Sebfi nekitámaszkodhassék a falaknak… Ilyen
volt az ő élete. Minden nap történt szegény fejével valami, a miért
érdemes volt világos nappal, nyilt utcza során nekidőlni a falnak.
Miklós odament hozzá:
– Megvárakoztattam, úgy-e?
Nem felelt.
– Most pedig itt kell hagynom, kedves Sebfi, mert borzasztóan sietek. Ki
kell mennem a menyasszonyomhoz!
Ezt szándékosan hangsúlyozta. Sajnálta ezt az embert. Az orra alá akarta
dörgölni ezzel a mondattal azt, hogy: «no ne félj, te szamár, hiszen
énnekem menyasszonyom van, én nem vehetem el tőled azt a leányt!»
De nem mehetett tovább, mert Sebfi nem felelt. Most türelmetlenné lett
Miklós:
– Mit áll itt? Mit bámul?
Egy hangot se szólt.
– Mi baja?
És miután látta, hogy csökönyösen, programmszerűleg hallgat, hát vállat
vont:
– Tudja… Én itthagyom ám magát…
És hozzátette:
– Maga, úgy látszik, bolond.
Erre keserű kaczaj következett. Az, a mit úgy írnak be utasításból a
szindarabokba a szerzők, hogy:
… _(Keserűen kaczag.)_
– Haha! – «kaczagott» Sebfi. – Haha! Bolond vagyok? Hahaha!
Miklós boszankodott:
– Mondom, most sietek. De jőjjön el hozzám délután háromkor, majd
beszélünk.
– Tehát… szökik előlem?