– Azt is megmondta.
– Nos?
– Az volt a terve, hogy azzal a háromszáz forinttal Bécsbe utazik. Két
bécsi ismerősére számított. Az egyik egy magyar leány, a ki évekkel
ezelőtt kiment Bécsbe s ott balletet tánczol egy nagy szinházban, a
másik pedig egy katonatiszt, a kivel Aradon ismerkedett meg. A pénzzel
élni akart egyideig, a mig a katonatisztet megtalálta, s mint mondja,
azt meg akarta kérni, hogy küldje vissza helyette a pénzt Kóré úrnak. A
leány segítségével pedig ő is be akart jutni valami szinházhoz, nem
azért, hogy művésznő legyen belőle, hanem, hogy ismeretségeket kössön és
onnan induljon el arra a hódító útjára, a melyről annyit álmodozott.
– No – mondta az öreg – ez nagyon naiv ravaszság volt.
– Nem volt naiv. Csak pechje volt szegénynek. Az előtt ő kezelte a
pénzt, ő vezette a könyvet és tizszer is megszökhetett volna ezzel az
összeggel, a nélkül, hogy a czukrász rájött volna. De most azt törte ki
a nyakát, hogy Kóré úr a pénzt másnap a bankba akarta vinni. Öt percz
leforgása alatt minden kisült és jöttek a detektivek.
– A pénz már nem volt meg?
– Nem.
– Mit csinált vele?
– Azzal is pontosan elszámolt nekem. Húsz forintot kölcsönadott Bella
kisasszonynak, kétszázharmincz forintért pedig megvett egy nagyszerű
ruhát, a mit a Bécsi-utczában látott meg egy kirakatban. Egypár forintot
elköltött fiakkerre, a többi pedig megvolt nála. Valami harminczöt
forintja maradt. Ezzel akart elutazni.
– De hát… a ruháért talán vissza lehetne kapni a pénzt?
Miklós mosolygott:
– Annak már vége. Mikor a detektivek elfogták, arra kérte őket, engedjék
meg neki, hogy holmiját rendbe hozza. Azzal fogta a drága ruhát és ezer
darabra tépte. Mikor ezzel elkészült, tiz forint borravalót adott a
cselédnek, tiz forintot küldött a viczeházmesternének, a maradék pénzét
kidobta az ablakon és azt mondta a detektiveknek: «Most mehetünk,
uraim!»
– Érdekes lány, – suttogta Lenke.
Miklós folytatta:
– Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette ezt, vállat vont. Azt
mondta: «Nem tudom. Bolond voltam». Magyaráztam neki, hogy ha ezt nem
tette volna, vissza lehetett volna az összeg nagy részét fizetni Kóré
úrnak, a többi keveset majd csak megszereztük volna hozzá, s ő most
kiszabadulna. Erre nevetni kezdett. Azt mondta:
– Akkor már mindegy volt minden. Nem sikerült, hát nem sikerült. Sokszor
próbáltam magamat kivágni ebből az ilyenfajta életből, egypárszor bűnös
módon, sokkal többször szorgalommal és okosággal, de egyszer sem
sikerült. Nagyon el voltam keseredve. Azt mondtam magamban: «Az élet nem
engedi, hogy felrúgjam magamat a fenékről a víz szinére. Az élet
visszanyomja a fejemet a vizbe, a hányszor csak fel akarok jutni. Hát
úgy látszik, az a sorsom, hogy megfulladjak!» Ezt mondta. És daczosan,
szinte ellenségesen nézett rám, mintha én is egy része, egy tagja, egy
atomja volnék annak az életnek, a mely folyton visszalöki őt a
mélységekbe. Ebben a pillanatban nagyon sajnáltam.
Elhallgatott egy kicsit Miklós. És most már nem volt egykedvű az arcza,
mint az imént, mint délben, mikor még az ügyvéd érdeklődése volt az
egyetlen izgalom, a mely a történet elbeszélése közben lelkét
melegítette. Most olyan volt az arcza, mintha ő is szereplő személy
volna ebben a történetben.
Hallgatott, és a hallgatása mintha jelentett volna valamit. Valami el
nem mondott részlet volt e hallgatás mögött. Néhány pillanatig idegesen
babrált a feketekávés csészéjével, mintha haboznék, hogy elmondja-e a
többit. Aztán találkozott a pillantása a Lenkéével.
Ha a kis lány e pillanatban derűsen, nyugodtan, a mit sem sejtés
pillantásával nézett volna rá, talán örökre elhallgatta volna a történet
folytatását. De a Lenke szemén valami furcsa kifejezés ült: a fokozott
kiváncsiság volt ez, de valami ijedtséggel keverve. Mintha azt mondta
volna a szeme: «Te most el akarsz hallgatni valamit.»
És akkor csöndesen, szinte mogorva szólt a fiú:
– Aztán valami olyat mondott… de hisz gyerekség az egész… talán nem is
érdemes arra, hogy megemlítsem… tudniillik…
Lenke nem szólt. Csak nézte mereven, most már tisztán látható félelemmel
nagy, ártatlan szemében.
Az öreg mindebből nem érzett semmit. Hát nyugodtan kérdezte:
– Mit mondott?
– Nagyon meglepett… badarságokat beszélt…
Most megszólalt Lenke, nyugodtan, szinte hidegen:
– De hát mit mondott?
– Azt mondta… hogy szeret.
Lenke lehunyta a szemét. Ezt ő az első pillanattól fogva érezte. Tudta.
Rimmer kedélyesen nevetett:
– Téged szeret?
– Engem.
– Hogyan? Már úgy, hogy szerelmes beléd?
– Úgy.
– És te mit mondtál neki?
– Zavarban voltam. Azt mondtam, hogy ez szamárság… és hogy… hogy ennek
semmi köze ehhez a dologhoz, hogy ezt nem veszem tudomásul… és hogy meg
fogom kérni egy barátomat, hogy inkább ő vállalja el a védelmét, ha ez
így van…
– És ő?
– Erre sirni kezdett és megesküdött, hogy soha többé nem tesz erről
említést, hogy soha többé nem mondja se nekem, se másnak, csak vállaljam
el a védelmét, csak szabadítsam ki innen…
– És te?
– És én… nagyon megsajnáltam… és mert nagyon könyörgött és mert
megigérte, hogy örökre elfelejti a dolgot, hát én… elvállaltam a
védelmét.
Hozzátette, mintha restelte volna, hogy most itt egy pillanatra
megzavarodott:
– Elvégre is nekem semmi közöm hozzá!
Rimmer nyugodtan mondta:
– Úgy van.
– És máskülönben is – mondta most már nekibátorodva Miklós, – ismerem én
ezt a metódust. Ezt szokták ügyvédeknek mondani. Csupa ravaszság ez a
lány. Azért mondta, mert azt hitte, jobban megfog vele. Vannak fiatal
kollégák, a kik beugranak az ilyesminek. De én!…
Visszatért a nyugalma. Vidáman intett a levegőben a kezével:
– Nekem beszélhet!
Későre járt az idő. Miklós felállott és búcsúzott. Az öreg Rimmer
köszörülte a torkát.
– Várj csak, – mondta, – majd leküldök valakit, hogy itt van-e már a
kocsid.
Azzal kiment. Általában nagy ötletességet fejtett ki a körül, hogy
hogyan kell a gyerekeket magukra hagyni a búcsúzás pillanatában.
Magukra maradtak. Miklós odament a lányhoz és megölelte. A lány nem
szólt semmit. Ölelés közben is némán, szomorúan nézte a fiút.
– No? – mondta vidáman a fiú. – Mi ez?
Nem felelt.
– Haragszol?
– Nem.
– Hát?
Ráhajolt a vállára. Sóhajtott s ebbe a sóhajtásba olvadt bele az a
csöndes szó, a mivel mindent elárult, a mi tiszta gyereklelkében e
pillanatban történt:
– Félek, – mondta.
Az ajtó előtt megint a torkát köszörülte az öreg. Mintha mondta volna:
«Jövök gyerekek.»
Aztán koczogni kezdett a fagyos téli éjszakában egy szerény konflis a
város felé. Miklós szivarozott a kocsiban és lehúnyta a szemét. Ugy
érezte, hogy valami bántó hangulat maradt ott a nagy sárga házban. És
most ő is nyugtalan volt. Csöndesen, magában mondta:
– Le fogok mondani a védelméről.
Ment, döczögött vele a kocsi. A serfőző előtt nagy fény áradt. Két
villamos lámpa szórta ragyogó világosságát a fehér útra. Itt visszatért
a bátorsága, érezte maga körül a várost, az embereket, az életet.
– Dehogy! – mondta csöndesen. – Dehogy fogok lemondani! Mi közöm hozzá?
Ügyvéd vagyok és pont.
A lakása előtt leszállt és kifizette a kocsit. Magára maradt. De nem
csöngetett be a kapun.
– Érzem, – gondolta – hogy most nem tudok aludni.
A tulsó oldalon kávéház ragyogott. Átment a kocsiúton s megállt az
izzadt tükörablakok előtt.
– Mégis hazamegyek, – mondta.
Aztán felelt magának:
– Nem. Megiszom egy konyakot.
És benyitott a meleg, füstös kávéházba.
Nyugtalan volt.
VI.
Mikor Miklós másnap reggel fölébredt, egyszeribe kiment az álom a
szeméből. Máskor szeretett ébredés után egy kicsit lustálkodni az
ágyában, de most nem volt erre kedve. Vannak reggelek, – a cselekvés
napjainak reggelei – mikor az ember az öntudatlanságból egyszerre ugrik
át az életbe. Miklós is érezte, mikor kinyitotta a szemét, hogy a mai
nap a cselekvés napja, ma _tenni_ kell. Gyorsan öltözött fel s lesietett
az utczára.
A kapu előtt egy zilált figura sétált fel-alá. Sebfi volt. Miklós
meglepetten nézett rá:
– Hogyan?…
– Igen, én vagyok.
– Mit keres errefelé korán reggel?
– Magát várom.
– Hát miért nem jött fel?
– Nem akartam zavarni. Itt sétálok már másfél órája. Korán keltem, de
tudja, mostanában ez nem határoz nálam, mert úgysem alszom éjszaka. Néha
a villamoson elnyom az álom, ha már nagyon fáradt vagyok. Tegnap is
elaludtam és még hozzá az volt a pechem, hogy körforgalmi kocsin.
Aludtam egy sarokban és a kocsi körülszaladgálta velem a várost. De ez
nem fontos. Beszélni akarok magával.
Miklós a kávéházra mutatott, melyben az éjszaka oly sokáig ült
egymagában egy csésze tea mellett:
– Gyerünk reggelizni.
Bementek. Sebfi le se vette szárnyas kabátját, odatelepedett az asztal
mellé s beszélt:
– Tudja, az éjszaka mindenféle elhatározások jutottak eszembe. Azért
jöttem, hogy ezeket magának elmondjam. Az egyszer szent és ennek kell a
kiinduló pontnak lenni, hogy ezt a leányt meg kell menteni. Hosszas
megfontolás után arra az elhatározásra jutottam – és ezen az
elhatározásomon most már nem változtathat semmiféle égi vagy földi
hatalom – hogy Riza kisasszonyt feleségül veszem, akár kiszabadul most a
börtönből, akár azután, miután már kitöltötte büntetését. Tehát maga
okosabban teszi, ha a helyett, hogy erről engem lebeszélne, vagy bármely
módon megvigasztalni próbálna, vagy módokat ajánlana, a melyek arra
vezethetnek, hogy én elfelejtsem Riza kisasszonyt és ezt az egész
szerelmet egyszerű kalandnak, vagy ha önnek ez jobban tetszik, őrült
kirándulásnak tekintsem, mondom, jobban teszi, ha mindezek helyett arra
törekszik, hogy ezen a leányon segítsen.
Miklós czukrot rakott a kávéjába. Nem tudta, mit feleljen erre, tehát
nagy szeretettel adta rá magát a kávéval való foglalkozásnak. De Sebfi
most már benne volt a beszédben. Kérdezett és felelt ő Miklós helyett
is. Azt mondta:
– Tudja, mi vitt engem erre?
– Micsoda?
– A logika, doktor úr. Én egy roppant különös fölfedezést tettem.
– Mit?
– Megmondom, de ehhez aztán az ön legnagyobb diskrécziója szükséges.
Feltétlen titoktartás.
Miklós bólintott, hogy ez meglesz. Sebfi odahajolt hozzá:
– Megmondom, doktor úr, de még arra is figyelmeztetem, hogy ezt az
adatot még akkor sem szabad felhasználnia, ha esetleg törvényszéki
tárgyalásra kerül a dolog.
– De hát mi az?
Sebfi boldogan mosolygott.
– Doktor úr – mondta alig hallható, csöndes hangon – az a leány szeret
engem.
Miklós szép csöndesen letette a tálczára a kanalat és rábámult Sebfire:
– Micsoda?
– Igen! – mondta Sebfi.
– Szereti magát?
– Szeret.
Ezt oly biztonsággal, oly nyugalommal mondta Sebfi, hogy Miklós elámult.
A történtek után ez legalább is különösen hangzott. És Sebfi hozzátette:
– Igen, doktor úr, szeret. És ez érlelte meg bennem éjszaka ezt az
elhatározást Most már ismét van erőm a küzdelemhez. Ez a tudat
megaczéloz!
Ha ezt két-három nappal előbb mondta volna Sebfi, Miklós szó nélkül
készpénznek vette volna ezt a rá nézve közömbös kijelentést. De most
egyszerűen nem értette. Habozott egy pillanatig, hogy foglalkozzék-e
ezzel az ellentmondással, mely a Sebfi szavai és az ő tapasztalata közt
volt, s aztán győzött benne a kiváncsiság. Ugy tett – először életében
nem volt őszinte ehhez a szegény rongyos emberhez – úgy tett, mintha
épenséggel nem érdekelné a dolog, próbált komoly, közömbös ügyvédi
hangon beszélni, mikor ezt kérdezte tőle:
– Honnan tudja ezt, kedves Sebfi?
Gyorsan jött a válasz:
– Tőle.
Most már érdekes volt az ügy. Miklós csodálkozott:
– Tőle magától?
– Igenis.
De Sebfi most már megrendült egy kicsit. Félénken szólt, miközben
ártatlan kiváncsisággal nézett Miklós szemébe:
– Talán… talán önnek valami mást mondott?
– Mondott… mindenfélét. Ilyen helyzetben azonban… különben, meglehet.
Sebfi gyorsan, hadarva adta elő az okoskodását:
– Tudja – mondta – nem közvetlenül tudom tőle, de azért mégis teljes
bizonyossággal tudom. Ez a leány épenséggel nem közönséges teremtés. Én
ezt a leányt képesnek tartom arra, hogy az érzését büszkeségből
mindhalálig eltitkolja.
Most már sejtette Miklós, miről van szó. A szemébe nézett Sebfinek s
látta, hogy szinte kérdőleg néz rá, szinte várja, hogy megnyugtassa,
hogy igazat adjon neki. Látta: a szerelmes ember örök bízása,
halhatatlan reménykedése ez, mely nem ismer lehetetlen kombinácziót. Nem
tudta, mit mondjon. Az ő nyugalmas, zavartalan filiszter-élete eddig nem
állított elébe soha rébuszokat. Súlyos vagy könnyű, de mindig érthető
helyzeteken kellett eddig keresztülvágnia magát. Szeretném azt mondani:
gyalogsági helyzetek voltak ezek. Sohse került sor huszáros attakra,
vagy fedett helyről való bombázásra. Menni kellett, fáradni kellett,
néha egy kicsit verekedni is – de mindig síkságokon, nyilt ellenséggel,
egyszerűen ősi módon. Ez volt az első bonyodalmasabb szituáczió, a
melybe belesodródott.
Tehát – nem tudta, mit mondjon.
Sebfi aggódva nézett rá:
– Miért hallgat?
Zavartan felelt:
– Nem hallgatok.
– Hát?
– Csak nem szólok.
És hogy véget vessen ennek a rossz percznek, csöngetett a poháron:
– Fizetni.
Az ajtóban megállottak.
– Maga hova megy, Sebfi?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most mennem kell valahova, cselekednem
kell valamit. Ez a szaladgálás, bármily czéltalan is, ez tartja bennem a
lelket. Érzem, hogy abban a pillanatban, a mikor megszünök szaladgálni,
összetörik bennem minden. Olyan vagyok, mint a villamos kocsi: most
rohanni, szikrázni, ölni tudnék. És ha eljön az este, mikor kikapcsolják
a lelkemből az áramot, hidegen, halottan, mozdulatlanul fogok pihenni.
– Semmi közelebbi czélja nincs?
– Ha nagyon gondolkodom, az is van. Minden napra akad egy-két bolond
ötletem, a miért érdemes huszonnégy órát élni.
– Hát mit akar?
– El akarok menni a Kóréhoz.
Miklós szomorúan intett:
– Oda hiába megy.
– Miért?
– Mert én már egyszer odamentem hiába.
Úgy mosolygott erre Sebfi, mint Napoleon mosolygott volna, ha valaki azt
merészelte volna mondani neki: «Ugyan, Bonaparte úr, hagyja ön a
hadseregét, úgy is hiába próbálkozik vele.»
– Hiába? – mondta. – Tudja mit jelent ez?
– Mit?
– Azt jelenti, hogy maga egyszer ott volt hiába. Vagy azt jelenti, hogy
én most hiába megyek oda. De addig megyek és annyit megyek, a mig térdig
kopik a lábam és ennek a sok hiábavaló odamenésnek a legfenekén mégis
csak marad valami és ha már egyszer voltam ott hiába, az annyi, mintha
egyszer eredménynyel lettem volna ott.
Tűzbe jött a saját lelki nagyságától szegény. Hévvel folytatta.
Hadonászott azután, szinte szavalt, úgy hogy egy-két járókelő meg is
állott, meg is bámulta. Azt mondta:
– Mi van egy pohár vízben? Víz, ugy-e bár? Tiszta víz. Semmi egyéb. A
legtisztább forrásvíz, az abszolut semmi, ízetlen, szintelen, szagtalan
folyadék. És ha kiszárad a pohárból, a pohár fenekén mégis marad valami
nagyon halvány, alig látható kis homály. De ha ezerszer öntök frisset a
kiszáradt helyébe, ezer kis homály marad és ez már réteg. És millió
pohár víz után már harapni is lehet az üledéket. És százmilliószor öntöm
utána. És ha ez sem elég, ezermilliószor öntöm utána. De egyszer mégis
csak megtelik a pohár lerakodott kővel.
Ez volt Sebfi. Ezek voltak az ő számai. Százmillió és ezermillió. Ezeket
ő így mondta, mint más azt, hogy: négy vagy: hat. Sebfi nem spórolt a
milliókkal soha, ezt leggonoszabb ellenségei sem foghatták rá.
Büszkén nézett Miklósra, mikor vége volt a hasonlatnak. Úgy érezte, hogy
a csökönyösség nagy nótáját fújta el, vagy a hogy ő mondta volna:
«eldalolta az akarat hatalmának himnuszát…»
Az ilyesmit nem jó filisztereknek eldalolni. A józan ember dühbe jön az
ilyesmitől. A ki nyugodtan nézi az életet, a ki ahhoz van szokva, hogy
megmászsza, vagy megkerüli az akadályokat, az dühbe jön, mikor olyanokat
hall szavalni, a kik részegen járnak ebben a világban és az akadályokat
feldöntik, vagy legalább is átrepüléséről pokoli nyugalommal beszélnek.
Talán az is egyik gyökérszála annak a nagy ellenszenvnek, mely örök idők
óta megvan a filiszter és a bohém között.
Miklós majdhogy megvetőleg nem nézett rá. De aztán feltámadt benne a
szánalom. És elébe meredt megint a helyzet, melybe került. Érezte, hogy
el kell fogadnia vezetőül ezt az álmadozó részeget, mert különben ő maga
gyanusíthatná meg önmagát azzal, hogy nem járt a szerelmes ember kezére.
Talán, ha a kisasszony nem mondta volna neki azt, a mit mondott, most
így szólt volna: «Menjen, öregem, hagyjon nekem békét, elég volt ebből a
históriából!» De most már nem lehetett hátrálni.
Meg aztán – tudja Isten, hisz ő az, a ki a mi szivünk kamráiba is
belelát – minden férfi szivének a mélyén van valami hála az iránt a nő
iránt, a ki azt mondja neki, hogy szereti. Mondhatnám azt is, hogy ez
hiuság. De miért szidjuk egymást mindig? Nem, nem hiuság ez. Hálás
vagyok az iránt, a ki meleg tekintetet vetett rám, még ha én nem is
tudok visszanézni a szemébe. Valaki nem tartozott nekem, és mégis adott.
Derék ember, jó ember. És épen engem szeret? Mily jóizlésű nő!
– Gyerünk! – mondta Miklós.
VII.
A kit sorsa ezen a napon délelőtt fél tizkor a Kóré-féle czukrászbolt
elé vitt, az a következő kis jelenetnek lehetett tanuja.
Előbb kinyilott az ajtó és nyitva maradt egyideig. Aztán kijött rajta
egy jól öltözött fiatalember s megállott a bolt előtt, a nélkül, hogy az
ajtót becsukta volna maga után. Aztán bekiáltott valamit a boltba,
mintha hivott volna onnan valakit. S mivel ez a valaki nem jött, hát
visszament. Aztán megint kijött, de akkor már a kabátjánál fogva húzott
kifele egy rosszúl öltözött ifjút, a ki a képéből kikelve ordítozott
vissza a boltba. Mikor pedig mind a ketten kiértek az utczára, akkor a
rosszúl öltözött, sőt képéből kikelt ifjú a zsebébe nyúlt s a mi pénzt
ott talált, azt a nyitott ajtón át bevagdosta a boltba, neki az
üvegszekrénynek, a sütemény-máglyáknak, a czukros-skatulyáknak. És mikor
már minden aprópénzét – mert nagy pénze nem volt – ily módon beszórta a
boltba, nagyot lélegzett, félre csapta a kalapját és valami rettenetesen
keserű vidámsággal ezt kiáltotta:
– De legalább megmondtam neki a magamét!
Azzal megint csönd lett a napfényes kis utczában és a két alak lassan
ballagni kezdett a Kerepesi-út felé.
Sebfi a karjába kapaszkodott Miklósnak:
– Engedje meg, hogy kapaszkodjam, – mondta, – mert szédülök. Mikor így
kijövök a sodromból, mindig elgyöngülök…
Valóban, sápadt volt s egész testében remegett. Meg kellett állaniok és
a falhoz támaszkodott. Mosolyogva mondta:
– Nem érdekes ez, doktor úr?
A doktor szomorúan ingatta a fejét.
– Nem érdekes ez, – mondta sóhajtva a hosszúhajú, – hogy most reális
hasznom volt abból, hogy nincs pénzem?
Megmagyarázta:
– Nézze csak. Ha csak egyetlen forint is lett volna nálam… ötkoronás
tallérról nem is beszélek… ha csak egyetlen forint lett volna is a pénz
között, a mit bevágtam az üzletébe, összetörtem volna vele valamit. De a
hatos meg a krajczár nem töri be az üveget. Úgy meg kellett volna
fizetni a kárt. Így meg nincs baj.
Miklós szomorúan nézett rá.
– Nem lehet így boldogulni, Sebfi, – mondta a fejét rázva. – Nem ez a
módja. Ha még lett volna remény arra, hogy ezt a vén gazembert
meglágyítsuk, maga most még azt is tönkretette volna.
Sebfi daczosan emelte föl a fejét:
– Nem bánom!
– Hát én őszinte leszek, – szólt Miklós csöndes szemrehányással. – Én
bánom.
– Nem bánom! – kiáltott a másik. – Én ismerem az embereket. Maguk
józanok, maguk következtetnek, okoskodnak, kombinálnak, tapasztalnak és
azt hiszik, hogy ez a módja az emberek megismerésének. Tudja, mim van
nekem? Nekem blikkem van! Tudja, mi az a «blikk»? Szem. Gyors szem. Én
egy pillanat alatt meglátom, érdemes-e tovább kínlódni ezzel az
emberrel, vagy sem. A második mondatánál láttam, hogy ez nem fog engedni
soha. És tudja, miért nem enged? Mert szerelmes.
Hozzátette szinészi páthoszszal:
– Mert gyűlöl…
Nincs annál szomorúbb dolog, mint szinészt bajban látni. Még a kis baj
megjárja. Akkor még természetesen beszél. De Isten őrizzen attól, hogy
nagy baja legyen. Mert akkor szaval szegény. Úgy látszik az izgalom
legnagyobb foka kiváltja belőlük az előadó-képességüket. Nagyon
izgatottnak kell lennie, hogy teljes lélekkel játszszék a színpadon. És
mikor ugyanezt az izgalmat másvalami okozza nála, nem a szerepe, akkor
azért ugyanaz az eredménye az izgalmának: szaval. Olyan, mint a bábu, a
mely azt mondja: «mama, mama». Mikor a gyerek játszik vele és megnyomja
a hátát, nyekeregve szól: «mama, mama». És ha leég a ház és tűzoltók
rohannak fel-le a lépcsőkön, bútorok zuhannak az udvarra és a sok bútor
közt lepotyog a bábú is és ráhág valami kúszált arczú menekülő ember,
akkor is, még akkor is, a halálordításba, jajveszékelésbe vesző egykedvű
hangon szól: «mama, mama». Hogy milyen körülmények közt nyomják meg a
hátát, mindegy neki.
Effélére gondolt most Miklós, mikor végignézett Sebfin. A szinész
összeszorította az öklét, széthúzta a száját és a fogai közt mondta:
– Össze fogom törni!…
Majd lehanyatlott a feje, a keze s búsan rezgő hangon tette hozzá:
– Pedig koldusabb vagyok a koldusnál.
Prózai hangon szakította végét ennek Miklós:
– Jöjjön, jöjjön, mondta. – Lássa, nem sikerült a százmillió pohár víz
példája. Már az első poharat feldöntötte, öregem. Jöjjön.
– Hova?
– A fogházba. Az alkotmány-utczába.
Még egy utolsó szinészi mozdulat következett: Sebfi kifelé fordította a
tenyerét. mintha el akarna magától hárítani valamit:
– Nem, – szólt – nem megyek hozzá. Nem akarom látni. Tisztelem a
hallgatását és megbecsülöm benne azt, hogy némán szeret. Nagyon
szégyellené magát előttem.
Megegyeztek abban, hogy Miklós lemegy a fogházba és Sebfi azalatt várni
fogja künn az utczán.
A fogház kis pinczelépcsőjén azonban megállott Miklós. Most úgy érezte,
hogy valami felelősség felé megy. Nem, nem lett volna szabad tovább
foglalkoznia ezzel az ügygyel. Eszébe jutott Lenke. Látta a komoly
gyerekpillantást, a melyet rávetett, mikor a Nagy Riza történetének a
végét mesélte. Érezte, tudta, hogy ez semmi. És most neki jutott eszébe
az a példa, a melylyel Sebfi oly csúfosan megbukott az imént.
A százmillió pohár víz. Az ezermillió semmi, a miből végül leüllepedik
valami _valami_.
Az ember életét a legkeservesebben kicsiny dolgok kormányozzák. Talán ha
_felfelé_ kellett volna menni a fogház-irodába, nem ment volna tovább.
De _lefelé_ kell menni a pinczébe. És a teste súlya vitte, az tette
könnyűvé, hogy folytassa a megkezdett utat. Gondolkodott és közben szép
lassan ment lefelé…
Öt percz mulva az ügyvédek szobájában szemben állott vele Nagy Riza. A
kezét nyujtotta Miklós felé és Miklós érezte, hogy a finom, munkátlan,
fehér kis kéz forrón simul a tenyerébe. És a sok mindenen
keresztülvergődött kis kalandorleány daczos, szinte gyerekes hangon
mondta neki:
– Valaki vagy vőlegény, vagy ügyvéd. Már hivatni akartam.
És ránézett, fájdalmasan, nagyon komolyan. Miklós összeszedte magát és
valami olyat mondott, hogy őt nem kell figyelmeztetni a kötelességére.
És akkor a leány, mintha ebben a nagy házban ő lett volna a
házikisasszony, helyet mutatott Miklósnak, hogy üljön le. Ő is leült, az
ölébe tette a kezét és emelt fővel mondta:
– Nagyon fontos dolgokat akarok magának mondani. Jól figyeljen ide és ne
szóljon közbe. Csak a végén beszéljen. Sőt még ez is fölösleges, mert én
nem kérdezek magától semmit, én nem kérek magától semmit, én csak majd
mondok magának valamit.
És a szemébe nézett mélyen, nagyon asszonyosan, azzal az ellenséges
indulattal, a melylyel a szerelmes nők néznek valakire, ha érzik, hogy
bármint akarják, nem tudják nem-szeretni.
Az ügyvéd lehajtotta a fejét, mert nem állta ezt a tekintetet. Sebfire
gondolt, a ki most künn vár az utczán.
A leány elkezdett beszélni. Valahogy úgy kezdte, mint a hogy a gyerekek
szoktak beszélni, ha érzik, hogy rossz fát tettek a tűzre: bátortalanul,
majdnem hebegve. Ezt mondta:
– Maga nem tud még mindent… ügyvéd úr. Szinte szeretném azt mondani,
hogy semmit sem tud.
Miklós ránézett. Úgy érezte, hogy mondania kell valamit, a mi bátorítja
a lányt.
Csöndesen szólt:
– Hát mondja el.
– Nem tudom.
Ez daczosan csengett, ez a «nem tudom».
– Miért?
– Mert nem néz rám.