Sebfi, a ki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az
éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan
mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé
fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok
aludni, doktor úr, nem tudok aludni». És szakadozottan, gyors beszéddel,
izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem
volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek
egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. A
mikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a
czukrászboltba, a hol volt hitele és már fél háromkor megitta a nagy
csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon
roszúl ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy
Sebfi gyökerekből él, mint az erdő mesebeli remetéi. Hát egy délután,
mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett s a mikor ő
volt az egyetlen vendég a czukrászboltban, beszédbe ereszkedett a
kisasszonynyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan
kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája
iránt, hogy szegény Sebfi, a ki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt,
majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony
jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és
olyanforma dologra tett czélzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy
nélkülözések közepette vergődnék, hát ő – már mint a csipkéskötényes
kisasszony – szivesen adna kölcsön neki – már mint a rongyos ifjúnak –
néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi
kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a
Kerepesi-úton czéltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen
szégyelte magát. De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a
szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa
villogást, a mire szerette azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély
belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen
megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló
rajongó lelkek meg szoktak bolondulni, szinte azt szeretném mondani:
minden emóczió nélkül. Kezdte rendbeszedni a haját, meg a nyakkendőjét.
Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Gyakran
borotválkozott, a mi nála igazán egy új élet kezdetének biztató jele
volt. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de
végre aztán – mint mondta – nem birt vele és engem választván ki
bizalmasának, a Dunaparton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult
hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem,
azt mondta: józan polgár vagyok, a kinek elég hideg az agyveleje ahhoz,
hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint
itélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt
mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi, azonnal vedd el» – mint a hogy ők
is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, a kik mélyebb
hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő
valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb
ember.
Most egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is.
A leány ezt mondta:
– És maga mit tanácsolt neki?
Az apja meg ezt:
– És mi volt a miskolczi válaszban?
Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek:
– Én – folytatta – bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, a mit
magam tettem volna az ő helyében.
– Miért?
– Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha
valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe… szóval, én rögtön azon
kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt _nem lehet_ feleségül
venni. Nálam az ilyennek a lehetősége volt kizárva. De mikor rajta végig
néztem, s az ő életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt
mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy
tisztességes fiú szerelmére és ha érdemes és valóban olyan nagyon
szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi
emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A
világnak úgy sem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó
hirét őrli, úgy is örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény,
amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan
dolgokra van tekintettel, a melyeket a társadalom a grófok és bárók, meg
a jobbmódú polgárok számára talált ki.
– Miskolcz, Miskolcz – sürgette az öreg úr.
– Igen… Miskolcz…
– Mi volt a levélben?
– A levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia.
– Tragédia?
– Az.
– Hát rosz volt a válasz?
– Nem. Még annál is roszabb. A válasz olyan rosz volt, a milyen rosz
csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város
úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben
alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s
hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be
akarták csukatni erényes apák, a kiknek a jogász fiuk adósságokba verte
magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember
sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy
Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét
bánatában és szokatlanul nagy összeget kinált Rizának, ha ott marad. De
Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet
kezdeni. Azt is megirta a kórista, hogy a főhadnagy, az a bizonyos
főhadnagy, a kit különösebben tüntetett ki a kisasszony, még a
pályaudvarról is vissza akarta vinni a városba és megigérte neki, hogy
ellátja, hogy kiveszi a kávéházból, a hová különben se való, de nem ment
semmire sem ezzel az ajánlatával. A kisasszony egyre azt hajtotta, hogy
a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem
bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt.
Az öreg urat elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván:
– Hisz ez nem is olyan rosz.
És Lenke szívből mondta:
– Ez nagyon jó. Ez nagyon szép.
Miklós pedig folytatta.
– Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény
Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és
azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az
elejét, a mi nagyon lesujtó volt Rizára nézve. Harmadnap, negyednap is
eljött hozzám, de akkor már nem kért tanácsot. Akkor már csak a lelkét
kiönteni járt hozzám. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a
kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások sohsem arra valók, hogy a szerelmes
ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy
kinozza magát velük, hogy mindent tudjon, hogy annál keservesebben,
annál jobban szeressen és szenvedjen…
A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek
tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér «lányom szobájába», a
fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes
elbeszélés, a melyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott
Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már
ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, a hogy emlékezetébe idézte
az ügy epizódjait.
Elhelyezkedett a kanapé sarkában és tovább mondta:
– Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset.
Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arczczal, púderes állal megjelent
a czukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a
ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolczra a süteményeket és komoly
arczczal szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna
kisasszonynyal.» Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szóról-szóra
tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről
tárgyaltunk a kisasszonynyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is,
a ki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. – A
nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a czukorport a
keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg
Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti s hogy
feleségül akarja venni. A kisasszony – mint meg van állapítva – egyre
csak mosolygott és hagyta beszélni Sebfit. Nem felelt neki. Sőt még
akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most
pedig várom feleletét, kisasszony». Nem felelt és Sebfi már akkor látta,
hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen
pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a
hogy a világító tornyok forgó lámpása végig villantja sugarát a tenger
sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy
nem is akart rögtön feleletet hallani.
Hamar azt mondta: «Hát jó, kisasszony, hát jó, ne feleljen most.
Gondolkozzék a dolog felett néhány napig, aludjon rá egyet-kettőt és
csak aztán feleljen.» De szegény ezt sem azért mondta, a miért szokták
az ilyet mondani. Ő a legnagyobb bizonysággal tudta, hogy Rizának esze
ágában sincs őt szeretni, vagy a mi ennél kevesebb, de neki talán mégis
elég lett volna: hozzá menni feleségül. De a mig ezt a kisasszony
szájából nem hallotta, addig még volt némi igen kis remény. Csakhogy
Riza rögtön felelt. Azt mondta: «Hagyjuk ezt, Sebfi úr.» Viszont Sebfi
úr nem «hagyta ezt.» És akkor Riza szépen, okosan megmagyarázta neki,
hogy a dolog lehetetlen, mert Sebfi fiatal, majdnem gyerek még, hogy nem
keres egy árva krajczárt sem, hogy az egész ügy végtelenül komikus és ő
csak azért nem nevet rajta, mert tiszteli Sebfi úr érzelmeit és mert ő
jó leány és soha életében nem nevetett ki senkit, a ki azt mondta neki,
hogy szereti. Ezt gazdag és jól nevelt úrilányok szokták tenni, – mondta
– szegény és egyszerű teremtések soha. Valóban meg is volt hatva, mint a
hogy nem lehetett nem elérzékenyedni, ha az ember hallotta Sebfit erről
beszélni. De bármily szép formában történt is, visszautasításnak
visszautasítás volt, még pedig a javából, igazi, komoly, végérvényes
kosár, a mely után hónapokig nem szól ujra az olyan ember, a kiben csak
némi önérzet van. Sebfi pedig csupa önérzet volt, mint mondani szokta.
Tehát vette a kalapját, illedelmesen köszönt és kiment a boltból azzal a
mozdulattal, a hogy a növendék-előadásokon a visszautasított szerelmest
szokta játszani. Nem pózolt, csak elegáns akart lenni a nő előtt, a kit
szeretett. És ez volt a legnagyobb eleganczia, a mit Sebfi úr az
életben, mint a szinpadon ki tudott fejteni.
Lenke összekuporodva ült egy kis puffon és sürgette a bonyodalom
kifejlését:
– Mi lett a vége?
– Ez.
– Hogyan… ez? Mit csinált Sebfi?
– Semmit.
– Nem ment vissza még egyszer?
– Dehogy nem.
– Újra megkérte a kezét?
– Azt nem tette. Ő csupa önérzet volt és erről a szerelemről többet nem
beszélt. De viszont csupa szerelem is volt, tehát továbbra is eljárt a
czukrászboltba, de akkor már többet sóhajtott mint kávézott és többet
nézte a kisasszonyt, mint a süteményeket. Az egész társaság tudott
mindent, a legapróbb részletekig, csakhogy azontúl már nem én voltam
bizalmasa, hanem az a Bella nevű hölgy, a kit már említettem egyszer s a
ki kóristalány volt a Népszinházban. Hogy miért? Mert most már nem
«józan polgár» kellett az ő szegény szivének, hanem valaki, a ki úgy
gondolkozott, mint ő. Az ember ahhoz megy tanácsért, a kiről fel lehet
tenni, hogy jóleső tanácsot ad. És most már úgy fordult a dolog, hogy
nem kellett a józan, polgári vélemény. Ezzel a Bella kisasszonynyal
sétálgatott a kerepesi-úton és ennek mondta el búját-baját. Az aranyhajú
Bella pedig hűségesen referált Riza kisasszonynak, a ki még mindig
tisztelte Sebfi érzelmeit, de ennél többet a legjobb akarattal sem
tudott cselekedni az érdekében. S ekkor történt az, hogy egy éjszaka,
mikor jóizűen aludtam odahaza, fölvertek. Valaki becsöngetett a lakásba
éjfél után fél kettőkor, úgy, hogy a lakásadó asszonyom halálra ijedt.
Nem is merte kinyitni az ajtót. Csak kikukucskált a függöny mögül. Sebfi
állott künn és hogy igazolja magát, mert a hangjáról nem ismerte meg az
asszony, gyufát gyujtott. Az asszonyom még ma is rémülettel beszél róla.
Sebfi olyan volt, mint valami őrült. A gyujtó világánál is látszott,
hogy halálosan sápadt. Az asszony ijedten jött be hozzám, felköltött és
azt mondta, hogy itt van a művész, de úgy látszik, meg van bolondulva,
mert nincs rajta kalap és olyan fehér, mint a fal. Bebocsátottuk Sebfit,
a ki térdre rogyot az ágyam előtt és keservesen sírt. Akkor aztán
egyszerre fölemelte a fejét, kiütött belőle a szinész és valami roppant
fájdalmas hangon, lassan, keserűen ezt mondta: «Doktor úr… a Rizát ma
este elvitték a rendőrök…» Erre aztán én is megijedtem. «Jöjjön azonnal,
– mondta Sebfi, – ő küldött a lakásomra, ő izente, hogy menjek önért,
hogy legyen az ügyvédje…» Felöltöztem és azonnal kocsiba ültünk. Előbb
hazavittem Sebfit a kalapjáért. Aztán a főkapitányságra hajtattunk. Az
úton eldadogta Sebfi, hogy háromszáz forintról van szó, a mit a
kisasszony ellopott a kasszából. Meg akart szökni, már meg is volt a
jegye Bécsig. A pénzt nem találták meg nála. Aztán két detektiv jött és
elvitte a lakásáról…
Miklós felállott. A szép déli verőfény már bágyadtabban mosolygott.
Télen egy-két óráig van csak öröme belőle az embernek. Már nagyon sok
volt mára a történetből. És Miklósnak el kellett menni.
– Vacsorázzék itt – mondta Lenke. Az apjára nézett.
Az öreg úr boldogan mosolygott:
– Jőjjön el, Miklós. Legfeljebb ide rendel egy konflist tizenegy órára…
mert innen ugyan bajos hazagyalogolni éjszaka…
Miklós meghajolt:
– Köszönöm.
– És folytatni fogja? – kérdezte Lenke.
– Igen.
– Hát… hát jőjjön korán…
– Jó. Hét órára itt leszek.
Az öreg Rimmer most tapintatosan kiment a szobából. Mindig kiment, mikor
Miklós jött, vagy búcsúzott. Ez már az apák boldogsága. Hadd csókolják
meg egymást a gyerekek. És magukra maradtak ketten a kis fehér szobában.
Miklós gyöngéden megölelte a kis leányt és a szemébe nézett. Lenke pedig
komolyan szólt:
– Te – mondta – de neked… úgy-e neked soha semmi közöd nem volt… ehhez a
Riza kisasszonyhoz?
Miklós elbámult:
– Nekem?
– Igen, neked. Tudod, mikor azt mesélted, hogy az a Sebfi elhivott téged
a Duna partra sétálni, megállott a szivem verése. Azt hittem, hogy
gyanakodott rád… hogy azt hitte: te szereted ezt a leányt… mert, tudod,
ha ő azt hitte volna, akkor én most… akkor most én is azt hinném…
Elpirult, elkomolyodott, rettenetesen megbánta azt, a mit most mondott.
– Menj, menj, – mondta Miklósnak, – menj, most szégyellem magam.
V.
Itt künn csöndes volt az este.
Itt nem robognak kocsik, ide nem hallatszik fel még az a csöndessé
szűrődött kis utczai lárma sem, a mely legvastagabb függönyökkel elzárt
lakásba is beduruzsol a pesti utczáról. Itt halálosan nyugodt
szántóföldek aludtak a hólepel alatt s a nagy ház velük hallgatott. A
nagy ház nem aludt, mint a földek. A nagy házon érezni lehetett, hogy
ébren van és csak hallgat. Minden kis ablak mögött nyitott szemű emberek
voltak – így érezte, a ki megállott a hóborította udvaron – minden
czellában emberi sóhajtások szállottak s ez volt az, a mi ennek a nagy
háznak a látszólagos nyugalmát valójában elfojtott nyugtalansággá tette.
Olyan érzés ez, hogy az ember azt hiszi: még egy percz és egyszerre csak
fellázad itt minden, recsegve törnek fel az ajtók, ordítástól
visszhangzik a sok hosszú folyosó s mint valami fojtás mögül
előszabaduló nagy erő, úgy tör ki, árad szét az épületben a megszabadult
emberek viharozó csoportja… A ki járt este fogházban, az ismeri ezt az
érzést. Furcsa, nyugtalanító gondolat.
De most, a csöndes vacsora mellett senki sem gondolt erre. Az öreg
Rimmer azért, mert már megszokta, a leánya azért, mert nem tudott
semmiről semmit, a mi körülötte volt s talán Miklós volt az egyetlen, a
kiről fel lehetett volna tételezni, hogy érez valamit ebből a nyomasztó
gondolatból, de ő meg szerelmes volt.
Ez tette, hogy kedélyesen, nyugalmasan tudtak itt vacsorázni, halk
csöndesen diskurálni, mint a hogy hosszú téli estéken valami nyugalmas
falusi kurián diskurálnak az emberek. A forróságot, mely ennek a nagy
háznak a levegőjében volt, nem érezték. A sóhajtásokat nem hallották, –
igaz, hogy ezt nem is a fülével, hanem a szivével hallja az ember… és
nagy elégedettségükben, nyugalmukban nem érezték meg maguk körül ezt a
sok véghetetlenül szerencsétlen emberi szivet, ezt a sok elgyötrött
lelket, a mi mind úgy kinlódott itt körülöttük: alattuk egy emelettel,
felettük egy emelettel, jobbról-balról, mindenfelől, mint valami nagy,
hideg pokol, mely telve van elkárhozottakkal. Ennek a hidegnek látszó és
mégis lázas világnak a közepébe ékelve ült három boldog és ezuttal nem
gondolkodó ember. Barátságos fényű lámpa világította meg az arczokat és
a szemekben boldog derű fénylett.
Miklós beszélt, halkan, kényelmesen, mint a kinek nincs oka sietni s
mint a kit nem nagyon izgat a történet, melyet elbeszél.
– Ott hagytam el – mondta – mikor éjjel kocsiba ültünk és felkerestük
Rizát a főkapitányságnál, a hol ép folyt a kihallgatása. Jegyzőkönyvbe
vették a vallomását, aztán beszélhettem vele. De hiába igyekeztem belőle
kivenni valamit. Sötéten nézett rám és azt mondta, hogy most nagyon
fáradt, hagyjam békén. Hiába magyaráztam neki, hogy minél előbb kezdjük
meg a munkát az érdekében, annál hamarább szabadul meg, ha ugyan
megszabadul – nem is állott velem szóba. A szó szoros értelmében
kidobott s csak annyit tudtam elérni nála, hogy védőjéül nevezett meg s
nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy másnap fölkeressem. Néhány nap
telt el, a nélkül, hogy valami érdemleges történt volna az ügyében.
Akkor aztán átszállították az ügyészség fogházába s ott beszéltem vele.
Sebfi ezalatt szaladgált a városban, mint valami bolond. Össze akarta
szedni a háromszáz forintot, a mivel meg lehetett volna menteni Nagy
Rizát. De minden futkosásának csak az lett az eredménye, hogy a
legnagyobb uzsorakamatok árán, a hitelképessége teljes kimerítésével meg
tudott szerezni húsz forintot, összesen húsz keserves forintot, a mi
ugyan abban a pilanatban, hogy meg volt, már negyven forintjába került,
hála egy-két uzsorás pinczérnek és vállalkozóbb szellemű hordárnak, de a
mely a czélra még sem volt elég. A húsz forintot átadtuk a
fogházfelügyelőnek, hogy fordítsa Riza élelmezésére s aztán szerdán,
mikor Lenkét a kocsiba ültettem a vasútnál, elmentem a Kóréba, hogy
beszéljek az öreggel a bűnös leány érdekében. De hallani sem akart róla.
Hiába volt minden. Mikor Sebfinek elbeszéltem, hogy miket mondott,
szegény fiú keserves sirásra fakadt. Most már hiába volt minden, most
már bele kellett nyugodni abba, hogy a kisasszony börtönbe kerül rongyos
háromszáz forint miatt, a mit senki se tudott előkeríteni egész Pesten.
Megvallom, magam is megpróbáltam, nem a leány miatt, hanem szegény Sebfi
kedvéért, de én is hiába operáltam. Talán ha nekem lett volna rá oly
rettenetesen nagy szükségem, mint Sebfinek, meg tudtam volna szerezni.
De így nem ment. És másnap beszéltem Rizával a fogházban.
Most először kezdett feszengeni Miklós két főből álló hallgatósága a
széken. Tudniilik e pillanatban vonult be a történetbe Nagy Riza, mint
szereplő személy. Eddig csak némán szerepelt és _róla_ volt szó. Ez volt
az ismerkedés pillanata.
– Fogadta? – kérdezte Lenke.
– Fogadott.
– Most már nem volt dühös?
– Nem.
– És mit mondott?
Miklós hallgatott egy pillanatig. Aztán úgy tett, mint a ki nekidurálja
magát valamihez:
– Borzasztókat mondott.
S ezzel valami hideg lehellet csapott le a szobába, a hol együtt ültek,
s melynek barátságos esti csöndjében eddig majdnem unalmas
egykedvűséggel hangzott a Nagy Riza története.
– Azon kezdte – mondta Miklós – hogy ő már egyszer szivta a
börtönlevegőt hasonló dologért. Elmondta, hogy Kolozsvárott is megtette.
De ott sok bőkezű barátja volt és egy fiatal erdélyi mágnás egy summában
kifizette érte a pénzt, úgy hogy ezuttal elvitte szárazon. Még egy
furcsa kifejezést is használt a mostani esetére. Azt mondta: «most
megakadtam». De roppant furcsa volt a leány, roppant különösen
viselkedett, úgy hogy rá se ismertem. Megszoktam, hogy a czukrászboltban
kedves firma volt. Megszoktam rajta a tiszta fehér köténykét és a
hófehér csipkegallért, a mi ép úgy hozzátartozott a lényéhez s ép úgy
jellemezte ezt a különös teremtést, mint az ő állandó, kedves, szinte
hizelgő mosolygása, a melyet itt a fogházban a fehér köténynyel együtt
levetett.
A kis leány megint beleszólt.
– Szomorú volt?
– … Nem.
– Haragos volt?
– Azt se mondhatnám.
– Hát miben állott a furcsasága?
– Tudja Isten. El se tudnám azt így, egy mondatba szorítva mondani. Majd
hogy szigorúan nem nézett rám. A pillantásában elszántság volt, a szeme,
a szép nagy fekete szeme vadul csillogott s talán az is adott valami
vadságot az arczának, hogy fekete haja, mely azelőtt apró fürtöcskékké
göndörítve engedelmes koszorúként vette körül a homlokát, most nagy
hullámban omlott a szeme fölé, gondozatlanul. És ekkor azt a rettenetes
fölfedezést tettem, hogy csalódtam ebben a teremtésben. Nem az volt az
igazi Nagy Riza, a kit a boltban láttam édesen mosolyogni a habos
sütemények között, hanem ez, ez a vad, fekete kis teremtés, a kinek most
minden pillantásából dacz és akarat sugárzott s a kinek minden
mozdulatából áradt az elszántság és a mindenre készség. Bevallom,
megijedtem tőle egy kicsit. De aztán arra gondoltam, hogy én e
pillanatban hivatalos személy vagyok, az ő védője, a kinek nincs ideje
arra, hogy lélektani megfigyeléseket tegyen, ellágyuljon ezen a gyors
változáson. Hát áttértem az ügyvédi kötelességemre. Elmondtam neki, hogy
beszéltem érdekében az öreg czukrászszal. Szúrósan nézett a szemembe és
ezt mondta:
– Miért tette ezt?
Szinte mentegetőztem:
– Ez volt az egyetlen dolog, a mit megpróbálhattam a maga érdekében.
– És mit mondott az öreg?
Vállat vontam:
– Nem akar hallani se a dologról.
– No lássa! – mondta diadallal, mintha örült volna annak, hogy jobban
ismeri Kórét, mint én.
Hogy némikép vigasztaljam, elmeséltem neki, hogy Sebfi mindenütt
megpróbált pénzt szerezni neki, de nem tudott. Legnagyobb meglepetésemre
ezt felelte:
– Utálom azt a Sebfit.
– Hogyan? – mondtam – hiszen imádja magát, hiszen feleségül akarta
venni, hiszen még tegnap is azt mondta, hogy nincs más czélja, mint hogy
magát innen kiszabadítsa, a feleségévé tegye és megmentse az élet
számára!
– Utálom – mondta még egyszer – épen ezért utálom! Ne is jőjjön ide.
Elbámultam.
És akkor egy kicsit mintha megszelidült volna, kezdte mentegetni magát.
Azt mondta:
– Tudja, ne itéljen meg szigorúan ezért. De semmi közöm hozzá, nem
szeretem… És kapaszkodik belém, jár utánam, meg akar menteni, rám
tukmálja magát, mikor tudja, hogy nem kell. És nekem nem kell az ő
élete, nekem nem kell egy szegény bolond, csak azért, mert el akar
venni. Kedves ügyvéd úr, engem nem lehet elvenni. Nem azért, mert kósza
és rossz életet éltem eddig, hanem mert nem vagyok abból a fából, a
miből a feleségeket faragják. Én magam akartam valami lenni. Ne higyje,
hogy művészi ambiczióim vannak. Szó sincs róla. Csak élni akartam,
akárhogy, akárkinek az oldala mellett, de igazán élni, beleavatkozni a
dolgokba, olyan nővé lenni, a kinek a kegyétől nagy urak függenek, a ki
diktál, a ki parancsol!
Lenke most feszülten figyelt. A kis leányok amaz égő pillantásával
hallgatta Miklóst, mely felragyog az ártatlan szemekben, mikor valami
érdekes nőről van szó, a ki nem akart úgy élni, mint ők: lenn, a föld
szinén, enyhe boldogságok közepette, hanem kikivánkozott a világba
küzdeni és daczolni, hódítani és uralkodni.
– Érdekes leány – suttogta csöndesen.
Miklós ráhagyta:
– Érdekes…
– És aztán?
Tovább mondta:
– És aztán… engem nagyon meglepett ez. És valami fájó érzés bujkált a
lelkemben, mikor konstatáltam, hogy ime ezt nekem a fogházban kell
megtudnom Rizáról, akkor, mikor majdnem lehetetlennek látszik, hogy
kiszabadíthatom valaha innen. Nagy hatással volt rám ez a pillanat.
Mikor elmondta, hogy mi akart lenni, fölegyenesedett s látszott az
arczán, hogy tudott volna azzá lenni, a mi akart, ha most nem törött
volna bele a bicskája. Sőt… többet mondok: akkor úgy éreztem, hogy még
mindig ki tudja magát vágni a bajból. Én ugyan semmi módját nem tudtam a
rajta való segítésnek, de a hogy beszélt, a hogy rám nézett, az azt az
impressziót tette rám, hogy ez a leány meg fogja találni az utat, a mely
a fogházból visszavezet az élet kellő közepébe.
Most az öreg Rimmer szólt: