A mult éjjel szobámban ültem csendesen és nézegettem Dayot nagy
képeskönyvét, mely a porosz-francia háboruról, Páris ostromáról s a
kommün rémuralmáról fönnmaradt művészi illusztrációkat közli. Éppen a
kommün rémuralmát forgattam, a köztársasági kormány harcának történetét
a lázadó párisi községtanács ellen. A Mont-Valérien-erődben lábhoz tett
fegyverrel és kárörvendő arccal áll a német, lent pedig az égő Párisban,
melynek lángjai az egekig csapnak, a franciák gyilkolják egymást oly vad
dühvel, a minőt a poroszok ellen sohse fejtettek ki. A mészárlást, az
óriási tüzet ábrázoló képek mintegy megelevenednek előttem s borzadva
forgatom a lapokat… S ekkor lámpásom elhalaványodik, ablakomon pedig
biborpiros világosság ömlik be.
Mi ez?
Tűz van!
Még előttem állottak a párisi városházának, a Tuilleriáknak, a
hadügyminisztériumnak égését ábrázoló, szinte pörzsölő hűségü képek, – s
most itt áll előttem igazában egy égő város képe.
Kirohanok az utcára s kocsiba vágom magam.
Késő éjjel van, fantasztikus, rózsaszinü fényben usznak az elhagyott
utcák.
De már kezdenek elevenedni. A tömérdek kávéházból tódul ki a mulató nép,
egy percig kábultan néz a fénybe, s aztán elkezd feléje rohanni.
S nekem eszembe jutottak a sötét óceán fölött a new-yorki világitó
torony felé meredt szemekkel, szinte hipnotizálva repülő éjjeli madarak.
És eszembe jut a sok nyári bogár, mely láthatatlanul lappang a sötétben,
de mikor a lámpást meggyujtom, százával rohannak oda, s a fény bűvös
körétől nem tudnak megmenekülni.
Mint a mágnes a vasat, ugy vonzza a világosság az embert és az állatot.
Az éjszaka a bánat, a betegség, a halál.
A nappal az öröm, az egészség, az élet.
A beteg éjjel kétszeresen szenved, s a hajnalt ugy lesi, mint a mely
megváltja őt a szenvedésektől. Az éjjeltől pedig ugy remeg, mintha a
homályban a halál leselkednék rá.
Fussunk a világosság felé! Fussunk, emberek! Ti koldusok, kik
rongyaitokban dideregve alusztok a sétaterek padjain, a Dunaparton, a
ligetben, a vasuti hid alatt: gyertek melegedni.
Ti komiszok, kiknek csak más kára okoz örömet: gyertek örvendezni.
Ti álmodozók, kiknek a világosság, egyenesség az ideálotok: gyertek,
hadd ittasodjék meg lelketek, mialatt szemetek iszsza a tűz irtóztató
fényét, mely elüzi az éjszakát.
Ott állunk az égő gőzmalom előtt.
Mintha a napnak egy izzó darabja esett volna le a földre.
Már az egész tető lángban áll, s az emeletek (hat van!) egymás után
szakadnak le, nagy robajjal.
A mint egy terem meggyulad, a tüz ereje megolvasztja az ablakot, s
egyszerre mintha ágyuból lőnék ki, iszonyu lángoszlop tör ki sisteregve
a nyiláson. A lángoszlop nyomán, mint egy ujonnan támadt kráterből a
láva, folyik ki az olvadt liszt.
Ezer meg ezer ember áll ott a világosság körében, s rémülettel vagy
csodálattal tekint a félelmes elembe.
Most jönnek a kötelesség emberei. A rendőr és a tüzoltó. Mig a rendőr
helyet csinál, a fekete sisakos alakok leugrálnak kocsijaikról s
óvatosan munkához látnak. Mint olyan emberek, a kik óriást készülnek
megtámadni.
Futólépésben jön a katonaság, pár perc mulva feltüzött szuronyok villogó
sora szoritja vissza a néptömeget.
S ekkor látom az apró, fekete alakokat megjelenni és mozogni a tüz
közvetetlen közelében.
Nekünk száz lépés távolságra ég az arcunk s fáj a szemünk, ők pedig
odakusznak tizenöt lépés távolságra, magukkal hurcolván egy óriás
kigyót, a vizvezető csövet.
Egy, kettő, három tüzoltó fényes szillhuettje jelenik meg. S
megdobbannak a szivek: ezeknek talán otthon feleségük, gyermekük alszik,
mitsem sejtve, a fönntartójuk pedig lépésről-lépésre közeledik a
halálhoz.
Néha az, a ki legközelebb van a tüzhöz, fölemelkedik, ilyenkor
végiglocsolják egy távolabbi csőből; a pára csak ugy dől ki belőle.
Most az egész tető ingadozik. A vészsíp megszólal. A ki tüzoltó
meghallja, hátrál. Egyszerre a tető beomlik. Mind a hat emelet végig, le
a földig beszakad. A lángtenger ugy vág föl egyszerre az égre, mintha a
malomból egy lángszárnyu óriási tüzes sárkány röpült volna föl,
lebegtetve vörös testét. Mindenki rémülettel tekint rá, tán a tüzisten
táncol, tombol ott vad jókedvében. Szikramilliárdok usznak a levegőben.
Most már egy tüz az egész malombelső.
S a tüzisten mulat. Megmutatja, hogy ő mennyi szinből van összerakva.
Itt vörös, ott narancssárga, amott tiszta fehér a láng. Közbül zöld és
kék csillagok, pettyek jelennek meg. Mindenféle sávokra van hasitva a
tűz. Vagy talán csak a szemünk káprázik?
Mint egy tele zsák, hull le előttünk egy elájult tüzoltó az alacsony
gépház tetejéről. A mentők odasietnek. Minden oldalról vezetik elő a
sebesülteket. Összeégett ruhában, lepörzsölt hajjal, megégett arccal,
kézzel tántorognak elő a halálra fáradt, elcsigázott tüzoltók, a
kötelesség áldozatai. Meglocsolt, forró ruhájukból csak ugy dől ki a
pára; szinte kapkodnak a friss levegő után.
A parancsnoknak jelentik: két bajtárs eltünt.
– Hol álltak?
– A beszakadt tetőn.
Dermedtség futott végig mindenkinek a tagjain. A vad tüzisten ime
halálos áldozatokat követelt. Egy perc: s az egész, ezrekre menő tömeg
tudta a hirt. A megdöbbenés moraja futott át az embereken, aztán mély
csönd lett s irtózattal néztek a sisteregve, pattogva, búgva táncoló
lángtengerre.
A tűz, a tűz!
Bemelegiti, bevilágitja családi otthonunkat.
Tisztitó erejével kiolvasztja a nemes ércet a salakból.
Megsüti a királyok lakomáját és a szegény ember krumpliját.
Az emberiség haladását, a civilizációt szolgálja, hajtván a gépeket.
Mindezt megteszi, ha az ember megfékezi, megszeliditi és igájába hajtja.
De jaj az embernek, ha egy pillanatra kiszabadul és urrá lesz. Rombolja,
pusztitja urait.
Ime, itt előttünk megöltél két erős férfit, agyonfojtottad őket tüzes
karjaiddal. Ennek a két férfinak az élet szegényes jelent, bizonytalan
jövőt adott; de mégis megvolt bennük az, hogy habozás nélkül mentek be a
halál torkába, mikor a kötelesség ugy parancsolta.
Le a kalappal emlékük előtt! Itt, a hol oly kevesen teljesitik
kötelességüket és mindenki a más ajtaja előtt söpör!
Keressétek meg hamvaikat, szedjétek össze, s temessétek el pompával. De
kérünk a temetésére egy minisztert és egy polgármestert is, mert ez épp
ugy dukál ezeknek a névtelen halottaknak, mint a neves semmiségeknek.
… Azt mondják, nincs baj, mert a gőzmalom biztositva van. De én azt
mondom, baj van, mert az özvegy és az árva nincs biztositva.