A minap a mi rendes társaságunk együtt ült a rendes kis kocsmában,
melyben minden este eszméket és kabátokat szoktunk cserélni.
A társaságnak egyik legérdekesebb tagja a _bur báró_, Luzsénszky Félix,
kinek hatalmas, hosszu, száraz, az erőteljes bajusz által is
jellegzetessé tett alakját nemcsak a fővárosban, de a vidéken is jól
ismerik, fölolvasásai révén.
Mikor kitört az angol-bur háboru, a báró otthagyta nyugalmas hivatalát
és lement Afrikába verekedni. Ősei mind jó verekedő, vitéz lovagok
voltak, a kiknek éles kardcsapásai alatt sok német és török harapott a
fübe, a régi rossz időkben. Ő benne is megvan ez a nyughatatlan vér. S a
mint az első alkalom kinálkozott, azonnal megragadta, hogy behunyt
szemmel a harci kalandokba rohanjon.
Abbahagyni a tespedést, érdekesen, változatosan élni, s ha ugy van
megirva, szépen meghalni: ez vezette az öreg burt, a ki már tul volt a
negyven éven, mikor fegyvert ragadott a bur szabadságért.
Mi mindnyájan szeretettel nézünk az öreg burra, a ki áldott jó ember,
önfeláldozó, hős s a mai enervált világban a régi magyar energiának, s
az életet, vagyont, mindent kockára tenni képes magyar urnak egyik
legutolsó példánya.
Csakhogy az ilyen karakter nem érvényesül a békében; a hol sokszor a
szemtelenséget veszik bátorságnak, a gyávaságot pedig az elvek
köpenyegébe burkolják.
Tehát Félix báró megjelenik a mi kocsmánkban, s rendel magának egy
porció gulyást.
Lajos pincér, a ki néma rajongással viseltetik a báró iránt, igy susog:
– Nem ajánlom.
– Miért?
– Mert három vendég visszaküldte, kemény.
– Hát mit ajánl?
– Tokányt.
A báró elmosolyodik.
– Tokány? Hozza. S jegyezze meg, a hányszor tokány lesz, mindig hozzon.
Lajos elhozta a tokányt, a báró belekóstolt.
– Vigye el magát az ördög. Ez is kemény.
– Ej, de válogatós vagy, – szólt bele egy másik bur harcos, – neked már
csak akkor izlik a tokány, ha az angolok golyózápora közt eszed?
A báró nagyot sóhajtott.
– Sohse ettem életemben olyan jó tokányt, mint Dalmanuta előtt.
Sürgetésükre elbeszélte.
Már az angolok benyomultak Transzválba, sőt Pretóriát is elfoglalták. A
bur csapatok és az idegen kommandók pedig a Pretória-Lorenzo-Markezi
vasutvonal mentén hátráltak Dalmanuta felé.
Egymás mellett hátrált Simon Vilmos magyar katonatiszt németekből álló
kommandója és Luzsénszky Félix magyar csapatja.
Augusztus hónap, vagyis tél közepe volt. Nappal forróság, éjjel olyan
hidegség, hogy a dér fehérré tette a mezőket s ropogott a lábuk alatt.
Este mindig tábort ütöttek és sátrak alatt háltak, miután a szekereken
magukkal vitt elemózsiából falatoztak. Szeszes italuk nem volt, de a
forró kávé eléggé fölmelegitette őket.
Egy este valamelyik kommandótól egy magyar vetődik Luzsénszkyhez s
valami olyat jelent neki, hogy a báró örömében a földhöz vágja a
sipkáját és nagyokat kurjant. Társai odasietnek.
– Mi az?
– Csatát nyertünk valahol?
– Annál is több. Ide hallgassatok, fiuk. Ennek a becsületes embernek egy
pakli magyar kártya van a zsebében. Ma ferblizünk.
A legnagyobb sátorból kidobtak mindent, asztalt rögtönöztek s gyér
lámpavilágnál megindult a csöndes, melyben többek közt résztvettek:
Luzsénszky báró, Goldeck, Jansen, Simon Vilmos, Fleischer Pali,
Goldecket kivéve mind magyarok. Goldeck osztrák tiszt volt, a ki egy
galiciai garnizonban a huszároktól tanult meg ferblizni.
Oly nyugodtan játszottak, mintha csak odahaza lettek volna valamelyik
kaszinóban.
Éjfél után bejön egy bur, s jelent valamit Luzsénszkynak. A báró éppen
gusztált és nem felelt. A guszta véget ért, a báró hátranézett.
– A fene egye meg az álló kibicet. Mi kell?
– Az angolok mozognak. Ugy látszik, elénk akarnak kerülni, hogy a
visszavonulásunkat elvágják.
– Ötöt vissza! – felelt a báró, – a kocsik azonnal fogjanak be.
– Még tizet rá! – szólt Jansen.
Simon és a többiek eldobták. Luzsénszky megretirált, a bur hirnök állva
kibicelését rossz ómennek véve, s igy Jansen huszonegy zöldre a báró
háromszora ellen kihuzta a kasszát. Ujra osztottak volna, de a távolból
puskalövések hallatszottak, s igy kénytelen-kelletlen ők is lóra kaptak.
A visszavonulás nem ment éppen gyorsan, mert az angolok az üldözésben,
előnyomulásban, különösen éjszaka, nagyon óvatosak voltak. Véres iskolán
mentek már keresztül, az angol hadsereg ott Afrikában alakult át
lassankint jó katonasággá. A különböző kommandók ráértek szép tempósan
befogni a szamarakat az óriási szekerekbe, s aztán elindultak a hideg
éjben. A báró élénken mérgelődött a párti megzavarásán s különösen azon,
hogy Jansen a két zölddel elkergette.
Haladtak egész éjjel, egész nap, s szerencsésen megelőzték az angol
bekeritő csapatokat.
Másnap este ujra tábort ütöttek. Legkésőbben érkezett be pár emberrel
Luzsénszky, s jelentette, hogy ma pompás vacsorájuk lesz, mert ő egy
farmban szerzett egy jókora darab marhahust, egy egész malacot, egy
csomó hagymát, s ő ebből most tokányt fog csinálni, melyre a csendes
kompániát ezennel ünnepélyesen meghivja.
A kompániában volt három parancsnok: Goldeck, Luzsénszky, Simon, azután
Fleischer Pali, Jansen és még két magyar. Persze, nagy volt az öröm a
fiuk között. Luzsénszky hires tokányfőző, valóságos tokányzseni volt,
egy izben már volt alkalmuk részesülni benne. Azért nem többször, mert
hát a tokányfőzésre nem jutott mindig idő. Azonnal mind hozzáláttak
részben a hagymatisztitáshoz, részben a malacnak és a marhának
összeapritásához. Összekeverték és az üstben a tüzre tették. A
legfiatalabb a báró parancsára a puskatisztitóvesszővel keverte. A
fölgerjedt étvágytól kidülledt szemekkel állták körül valamennyien s
gusztusuk csak fokozódott, mikor Luzsénszky még paprikát is tett bele a
hagymán kivül. Az illatos gőzt elégedetten szivták be, s várták a
lakomát.
Ekkor megint beállit egy bur, s a kommandánsokat Viljoen tábornokhoz
tanácskozásra hivja. Simon, Goldeck és Luzsénszky odasiettek; az utóbbi
előbb pár utasitással látta el az ott maradtakat a tokány kezelésére
vonatkozólag.
Félóra mulva visszatértek.
– Nos, mi lesz? – kérdék.
– Az angolok azonnal támadni fognak.
– És mi? Hátrálunk?
– Nem. Helytállunk.
– Szamárság ilyen helyen ütközetet elfogadni.
– Persze, hogy az. Viljoen is azt mondta, de mi rábeszéltük, hogy nem
lehet másképp.
– Miért?
– Miért? – förmedt föl a báró, – azért, mert a tokányt csak nem fogjuk
itt hagyni az angoloknak?
Kiszurt egy darabot s megkóstolta.
– Legalább egy óráig kell még főlnie. Előre fiuk, a sziklás gerincre,
majd én itt maradok s ha készen lesz a vacsora, utánatok küldöm a
kaffert.
A kommandók, a táborban hagyva a lovakat, a sziklás hegygerincre mentek.
Luzsénszky pedig jól megrakta a tüzet, befödte az üstöt és figyelt. Az
angolok, a kik pihent csapataikkal most éjjel-nappal hajszolták a
búrokat, nagy puskaropogtatást vittek véghez, a burok azonban nem
feleltek. De mikor egy rekognoszcirozó angol lovas csapat fölbukkant,
egyszerre százan lőttek, különböző pontokról, a mi az angolokat még
óvatosabbá tette.
Jó félóra mulva üzent Luzsénszky a fiuknak, s azok futva jöttek a
tokányra.
A hideg éjszakában mohón ették a marcona, torzonborz alakok a forró,
paprikás, hagymás hust, a kaffer szolga mindenkinek egy csésze fekete
kávéval szolgált, s mind ugy ugrottak föl a lakoma után, mintha
ujjászülettek volna.
Egy Dalmanuta felől jövő farmer vágtatott el mellettük.
– Hol a tábornok? – ezt kiabálta. Valami fontos hirt hozhatott.
Luzsénszky utána sietett.
Viljoen azzal fogadta a bárót:
– De jó volt, hogy helytálltunk.
– Miért?
– Most kapom a hirt, hogy a middleburgi völgy, a merre retirálnunk
kellett volna, meg van rakva angolokkal. Ha azonnal visszavonultunk
volna, azóta már kelepcében volnánk. Igy most Wounderfontein felé
megyünk.
Luzsénszky elgondolkodva tért vissza társaihoz.
– Fiuk, ez a tokány az életünket mentette meg. Majd elmondom. Kiki
szedje össze az embereit, kafferek, pakkoljatok!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Felolvasta a szerző a nagykárolyi Petőfi-ünnepen 1899
szeptember 24-én.]