Megint csak Dankó Pistáról szól az ének, a ki most keresztül-kasul
barangolja az országot, hogy magyar daltársulatával előadásokat
rendezzen. Az is az ő különös szerencsétlensége, hogy mindenütt Barnum
után jár s igy az ő vállalata csak annyit ér, mint mikor valakinek az
orra előtt learatják a termést és neki csak a tarlózás jut.
Dankó Pistát néhány iró-barátjának a szeretete és pártfogása
hozzájuttatta ahhoz, hogy megtámadott tüdejét télire San-Remóba vihette,
az áldott lelkü Cirfusz magyar doktor kezelése alá. Furcsább betege
Cirfusznak még nem igen volt, mint Pista barátunk, a ki először is nem
hitte, hogy neki tüdőbaja van, tehát folyton cigarettázott. A szó szoros
értelmében elrágott ötven-hatvan cigarettát egy nap, s nemcsak a füstöt,
de a dohányt is lenyelte. Végre aztán Cirfusz megmondta neki, hogy San
Remo-ország kizárólag a külföldi mellbetegek gyógyitására van
berendezve, abból él, s azért a szabályok megsértését államellenes
kihágásnak tekintik és szigoruan büntetik. Erre Dankó abbahagyta a
füstölést, igaz, hogy a komponálást is. Csakhogy akkor már tiz szép dala
készen volt.
Mikor meggyógyulva hazajött, erre a tiz dalra társulatot szerzett s
megkezdte első országos körutját. A vállalkozást fényes siker koronázta.
Nyár közepére már négyezer forint tiszta vagyona volt. Ekkor
megszüntette a körutat és hazajött. Augusztus havában, rekkenő melegben,
gyönyörü prémes bundában állitott be közénk. Mert hát telt. A pincér
alázatosan hajlongva akasztotta a fogasra s megrendelés nélkül hozott
Dankónak egy Chateaubriand-sültet, mert ez az étlap legdrágább tétele.
Vacsora után Dankó három feketét ivott, mert a vagyon kötelez s a
kávésoknak is csak kell élni.
Ösmertem egy embert, a ki ötezer forintot örökölvén, beült a kocsmába s
addig ivott, mig a pénznek a nyakára nem hágott. Különben szerencsés
fickó volt, mert mikor az utolsó forintra került a sor, megütötte a guta
s igy nem érhette meg az elszegényedés keservét. A hálás kocsmáros
megfestette az arcképét és emlékkövet állitott a sirjára.
Dankó nem tett ilyen bolondot. Neki nem a szerencse szerezte a pénzt,
hanem szorgalma és tehetsége. Tehát meg kell becsülni.
Mit tesz az ember a pénzével, ha megbecsüli? Ingatlanba fekteti. Mert a
pénz elröpül, de az ingatlan nem röpül el. Dankó elhatározta, hogy
birtokot vesz. Mert csak az az ur, a kinek birtoka van. A ki reggel a
tornácról pipaszárral dirigálja – nem a daltársulat kóristáit, hanem a
négyökrös béreseket, a mint szántani indulnak. A ki tizenegy órakor
befogatja a két sárgát és kimegy megnézni, hogy halad a munka. A ki este
belátogat a szomszéd kis városba vacsorálni s miután egy-két nótát
elhuzat, öt pengőt ád a cigánynak. Ez izgatta őt különösen. Az
ingatlanok ura, mikor néhai kollégáit támogatja.
Eleinte ugy számitott, hogy valami szegény mágnástól megveszi a
birtokát, s beül grófnak. De hát ez nehéz volt, mert a legszegényebb
gróf se akarta a birtokát ötven-hatvanezer forintot alul odaadni.
Egy este azonban nagy diskusszió volt a vacsoraasztalunknál. Szőlőpártra
és buzapártra oszoltunk. A szőlőpárt a mellett vitatkozott, hogy sokkal
jövedelmezőbb a szőlővel való bibelődés s a népnek hibája az, hogy csak
a buzatermelést tartja hozzá méltó foglalkozásnak.
Dankónak ez szeget ütött a fejébe s másnap már szőlőszeti könyveket
vett, hogy ezt a foglalkozást egy kissé tanulmányozza. Rapszódikus elme
lévén, a könyveket hamar elhajitotta, hogy a kivitelhez lásson.
Magánértesülések nyomán Kis-Kőrösre vitték léptei, hol egy nyolcholdas,
szőlőnek való homokbuckaterületet kináltak neki.
Dankó finom, érzékeny poétalélek s igy nem csuda, hogy Kis-Kőrösön első
dolga volt Petőfi szülőházát megtekinteni. Sokáig elmerengett imádott
költője szülei háza előtt, azután kiballagott Csengődre, mely puszta
onnan valami fertály órányira van.
Elmerengett az utca porán, melyben a gyermek Petőfi játszott;
elandalgott az öreg fákon, melyek a kis szoknyás Petőfit szaladgálni
látták, s szinte restelte, hogy ő ilyen jó módban van, földet készül
venni, mikor a nagy költő egész életében nyomorgott.
A mint halad a sikon, a széltől ingatott vadvirágok közt, észreveszi,
hogy az ut mellett egy öreg juhász hever és könyvet olvas. Dankó megáll.
– Mit olvas, barátom?
– Petőfi Sándor verseit.
Dankó nagyot nézett.
– Kitől kapta?
– A fiamtól, a ki tavaly nyerte az exámenen.
– Hogy hivják?
– Gyurik Pálnak.
– Ért-e maga szőlőhöz?
– Ahhoz se értenék?
– Azért kérdem, mert látom, hogy birkával foglalkozik.
– Szegény ember azzal foglalkozik, a mi akad.
– De eljönne vincellérnek Csengődre?
– El én.
– Hát majd holnap fölkeresem. Hol lakik?
– Itt, meg innen öt mérföldnyire, meg onnan két mérföldnyire.
– De én nem szaladgálhatok maga után legelőről-legelőre.
– Birkausztatás után megtalál a tekintetes ur Kis-Kőrösön a Bozsik Pál
kocsmája mellett, a zöld keritésen tul.
– Jól van, Isten áldja meg!
Dankó tovább haladt. A vincellérje már megvolt. Ehhez az emberhez most
már muszáj volt szőlőt venni. Egy vincellér, a ki Petőfit olvassa: ez is
unikum a maga nemében.
Ilyen hangulatok után természetes, hogy Dankó megvette a nyolc hold
buckát, melynek nagyrészén csak kutyatej és rokonai termettek. A kisebb
része már kész szőlő volt, egy kis présházzal. Egy elhagyott szögletben
vadrózsabokor virágzott.
Ki is fizette rögtön a gazdának készpénzzel. A gazda nagyot bámult.
Mekkora ur lehet, a ki rátákban is törleszthetné, mégis egyszerre fizet.
Le is vette rögtön a süvegét, aztán fölhuzta a csizmáját, de csak azért,
hogy a pipáját belesülyeszthesse. Tudja ő, mi az illendőség.
Aztán ügetett be a városba borért s üzent a pusztai szomszédoknak, hogy
jőjjenek áldomásra.
Dankó pedig kéjes érzéssel végigsétált a birtokán. Minden bólongató
virágszálnak külön visszaintegetett, mintha mondaná: _Bizony változás
történt, uj gazdát kaptatok. Hát csak igyekezzetek!_
Végignézett a napfényes sikon. A maga földjéről nézett végig. S hálát
adott az Istennek, hogy ennyire megsegitette őt. Ugy érezte, mintha
kótára nem szedhető dalok százai fakadnának lelkéből és repülnének az ég
végtelensége felé. Csodálatos harmónia fogta el egész lényét. Boldog
volt.
Valami szomszéd fán elkezdett csicseregni egy madár, mintha az uj gazdát
üdvözölte volna. A présház eresze alatt a fecskék csevegtek. Talán a
nagy eseményt, a vételt tárgyalták.
Dankó lassu léptekkel bement a házba, a lócára feküdt és fáradtan
elaludt. Érzései, benyomásai leverték lábáról, összetörték gyöngéd
lelkét.
Mire fölébredt, már ott voltak a szomszédok és egy hordó bor körül
csoportosultak. Várták a nábob ébredését.
Az áldomásivás megkezdődött.
Az ötödik pohárnál megszólalt a régi gazda:
– Nagyságos ur, nem azért szólok, mintha jussom volna. Kifizette,
megittuk az áldomást, vége van, semmi közöm hozzá. De lássa, a nagyságos
ur gazdag, én meg szegény ember vagyok… Kérnék valamit.
– Csak ki vele.
– Ezt a diófát itt a présház előtt az apám ültette. Alatta is halt meg.
Adjon nekem a terméséből minden esztendőben egy zsákkal…
Dankó hallgatott.
– Mondom, nincs nincs jussom hozzá. Csak ha sziveskednék.
Miért hallgatott Dankó? Azon járt az esze, hogy ha neki olyan öröm volt
az, hogy szerzett, milyen bánat lehet ennek a parasztnak, hogy veszit,
hogy kénytelen ott hagyni apái kis földjét, melyet munkájuknak
verejtékével öntöztek…
– Jó, ennek a diófának egész termése a magáé. Minden esztendőben.
A gazda megörült és vigan ivott és itatott tovább. Mikor már jól be volt
borozva, megint Dankó elé járult.
– Nagyságos ur, még egy kérésem van.
Dankó a fejét csóválta.
– Ne tessék haragudni. A felső részbe, a hol a vadrózsabokor van, egy
kis fiam van eltemetve. Ne tessék kidobni onnan…
A parasztnak elakadt a szava. Majd halkabban folytatta:
– Ne tudja meg, szegény, hogy a csengődi földünk idegen kézre került.
Dankó megindultan hallgatott.
– Ne féljen, barátom, körülkerittetem és keresztet is állitok rá.
Ezzel elfordult. Ha a paraszt egy kicsit kéri, rögtön visszaadja neki az
egész birtokot. Mi lesz ebből a barna arcu földmivelőből, ha elszakad a
földtől, melyben apja diófája áll s melyben gyermeke porlad? Elzüllik.
Esteledett. Dankó Kis-Kőrös felé indult. A nép elbucsuzott tőle, de
elkisérte.
És akkor rágyujtottak a nótázásra… és Dankónak nagyot dobbant a szive…
az ő nótáit énekelték. És ő magába mormogott:
– Nem, én nem vádolhatom magam. Én nem fosztogatom őket. Pénzt is adtam
nekik, dalt is. Testi jót, lelki jót adtam nekik.
S ujra visszatért lelkébe a harmónia. Lassan haladt tova a félhomályu
pusztán s már csak messziről szállt felé a dal, mely egykor szivéből
fakadt s ime, a nép ajkán örök életet él.
Könny gördült végig az arcán.