A napokban meglehetősen goromba levelet kaptam Lipcséből. A levéliró a
_Pester Lloyd_-ban olvasta, hogy a fővárosi közgyülésen a német szinház
ellen agitáltam és szavaztam, s ezért hálátlan Kossuth-kutyának nevez,
mert, – ugymond, – _ön a németeknek köszönheti európai hirnevét, mert
munkáit a német nyelv révén forditották le idegen nyelvekre, s igy
került bele a világirodalomba_. Hát ez ugyan nem igaz, mert Horn Emil
(francia), Schumacker (dán), Mayerhoffer (cseh) és Sarapov (orosz),
direkt magyarból forditottak le az illető nyelvre, de föltéve, hogy a
levélirónak van igaza, mi van akkor? Én legyek hálás azért, hogy a
munkáimat sziveskedtek leforditani, kiadni és belőlük esetleg pénzt
bevenni? Vagy jók voltak ezek a dolgok, vagy rosszak. Ha jók: az illető
lapoknak használtak, ha rosszak, ostobaság volt leforditani. Elösmerem,
hogy erkölcsi hasznom van belőle, de az anyagiakat a jó németek tisztán
maguknak tartották meg. Egy világhirü német cég is alkudozott velem egy
kötetre s e közben azon óhajának adott kifejezést, hogy legjobb
szeretné, ha ingyen odaadnám neki. A mire ezt feleltem: _Szegény és
kicsi hazám elég jól fizet, semmi okom sincs a nagy és gazdag
Németország számára ingyen dolgozni_. Erre aztán küldött – hetven
márkát. A magyar irodalmi cikkeknek óriási exportja van Ausztriába és
Németországba, de ez tisztán a forditók üzlete. Én csak egy korrekt
forditót ismerek: Binder Jenő késmárki tanárt, a ki mindig előre kikéri
az engedélyt, utólag pedig kéretlenül mindig megküldi a kapott
honorárium egyharmad részét. Hogy miért teszi, mikor ha nem tenné is, az
ördög se zaklatná érte? Nem tudom. Ugy látszik, gyógyithatatlan
becsületességben szenved.
Oscar von Krücken, a ki a magyarból németre való forditást valóságos
gyáriparrá fejlesztette (a munka egy részét, azt hiszem, gépekkel
végezteti) a megmondhatója, hogy én a forditásokért soha követelésekkel
nem léptem föl, legföljebb annyit engedtem meg magamnak, hogy ha Krücken
urral találkoztam, mint az Alföldön mondják, a _fenével etettem őt_. De
az ellen már élénken tiltakoznom kell, hogy ezen a cimen még én
viseltessem mély hálával Németország iránt és hozzájáruljak a német
import elősegitéséhez.
Ebben a kérdésben a németeket nem lehet a helyes álláspontra terelni.
Először nekik tudniok kellene, hogy velünk háromszáz év óta minden
gazságot a németek nevében követtek el. Az tehát természetes, hogy nem
kedveljük őket és félünk a befolyásuktól. De hát szereti őket a dán, a
francia, az orosz? Gyülöli. Pedig egyiknek se vétettek annyit, mint
nekünk, – ők vagy azok, a kik ránk uszitották őket, itt nem feszegetem.
Másodszor, ők azért is hálátlanoknak tartanak bennünket, hogy ő tőlük
vettük át a kulturát, s most szabadulni akarunk tőlük. Soh’se hallottam,
hogy az olaszok ilyesmit a németeknek a szemére lobbantottak volna.
Pedig volt idő, mikor a mai professzorok ősei félmeztelen barbárok
voltak, s csak lassan civilizálta őket át a római kultura. Köztünk és
köztük csak az a különbség, hogy mi később léptünk bele a civilizációba,
mint ők. De minket azért ugy leckéztetnek, mintha mi a turóscsuszát ma
is nyereg alatt puhitanók, az európai civilizáció pedig nem Kis-Ázsiából
és Egyiptomból, majd Hellaszból és Rómából indult volna ki, hanem
Ottakringben, Hernalsban vagy Oberhollabrunnban találták volna föl.
Egy elfogulatlan német emberrel találkoztam egész életemben. Diplomata
volt. Ez azt mondta, hogy Németország jól van lakva, Elzász-Lotharingia
volt az utolsó falat. Van még neki mit megemészteni Pózenben s ujabb
hóditásokra Európában nem gondol. Gyarmati politikát csinál, hogy
kivándorlóit elhelyezze, de a birodalom határán kivül lakó németekkel
nem foglalkozhatik. Legkevésbbé a magyarországi németekkel. A
legrövidlátóbb politika volna a magyarországi németekkel német faji
politikát csinálni, _nekik egész erejükkel a magyar hegemóniát kell
támogatniok_, mert ha ez meggyengül, akkor a szlávok kerekednek ott
felül s akkor jaj a németeknek. De csapás ez Németországra nézve is,
mert a mely pillanatban nem a magyar elem vezet, Szent István országa
megszünik _a német birodalomra nézve megbizható politikai szövetségesnek
lenni_. A magyar németek s a magyarok fogjanak össze és csináljanak
magyar nemzeti politikát, magyar faji politikát, hogy igy az egységes
államot örökre biztositsák s a nyugalmat, a békés fejlődés föltételeit
utódaiknak biztositsák. S akkor az ország Európa bármely államára nézve
mindig becses és keresett szövetséges lesz.
A mit itt irtam, ez évek óta szóról-szóra le van irva a berlini _Hotel
Kaiserhof_ levélpapirosán. Eltettem akkor, melegiben leirva, hogy majd
egyszer, ha szükség lesz rá, előveszem.
Mi következik ebből?
Az, hogy nekünk a német érdekek szempontjából is itthon soviniszta
magyar politikát kell folytatnunk s a nemzeti államot az egész vonalon
kiépitenünk. De ezt mi csak szóval teszszük, szóval se mind. Hogy a
hazai németek nagy része pedig hogyan gondolkozik a dologról: arról se
beszéljünk. Elég az erdélyi szászok példájára hivatkozni, a kik
lapjaikban és gyüléseiken kétségbeesett harcot folytatnak a magyarositás
ellen, e mellett szakadatlanul _oláhosodnak_. Nem egyszer jártam köztük.
A hol az oláh kőházban lakik és kőtemplomban imádkozik: az mind szász
pusztulást jelent. Oláhul minden szász tud, magyarul legföljebb ha
tiz-huszezer a száznyolcvanezerből. De azért ők mi ellenünk izgatnak, s
nagynémet tendenciákban nevelik ifjuságukat. Amszterdamban láttam egy
szindarabot, melyben a normannok egy cölöphöz kötött kelta harcost
földdel lassanként eltemetnek. A kelta ég felé emelt szemmel, vad
dalokban bucsuzik el pogány isteneitől. Ez a szász politika.
Németországra szegzett tekintettel harsogják a _Deutschland, Deutschland
über alles_-t, az oláh föld pedig lassan-lassan betemeti őket. Ma-holnap
már csak a fejük, az intelligencia áll ki a földből.
*
A mi városatyáinkat nem penetrálja az a fölséges gondolat: nemzeti
főváros, egy millió lakossal. Ez a magyar nemzet örökkévalóságát
jelenti, még az esetre is, ha Gurko tábornok parancsol a budai várban.
Hol állunk mi ettől az ideáltól?
Az elemi iskolákban németül tanitanak, a templomainkban németül
prédikálnak, a kereskedők nagy része németül vezeti az üzletét, minden
hordár, kocsis, de különösen minden kaputos ember tud németül s a
pestiek nagy többségére nézve magyar nyelv – német nyelv, magyar könyv –
német könyv, magyar szinház – német szinház teljesen mindegy.
Most a magyar és német kultura egyensulyban tartják egymást. De hátha ez
az egyensuly a német javára fölbillen? Akkor vajjon nem az is mindegy
lesz a lakosságnak: Magyarország-e vagy Németország?
Mi a magyar nyelv korlátlan, kizárólagos uralmát akarjuk diadalra
juttatni.
Nézzétek, milyen félénken kerülgeti a főváros a német nyelvnek
iskoláinkból való kiküszöbölését. Mikor minden okos ember belátja, hogy
az elemi iskolák tanulóit, kik tizféle nemzetiséghez tartoznak, ott kell
kezdeni magyarrá gyurni s ugy megtanitani magyarul, a hogy a jász-kun
gyerekek beszélnek. Mert ez a _pesti_ magyar nyelv, a mit nemcsak az
iskolákban, hanem már a felnőttek is beszélnek, utálatos, magyartalan,
inkorrekt, tele zsidó és német forditásokkal. A főváros elemi, polgári
és ipariskoláiban a fősulyt a magyar nyelv (nem a nyelvtan) kitünő
tanitására kell fektetni s erre kell a legtöbb időt szentelni.
Ha Budapesten minden ember magyarul beszél, imádkozik, számol,
kereskedik és kaláberez, ha a német müveltség olyan szerepet fog nálunk
játszani, mint Németországban, Olaszországban, vagy nálunk a francia
müveltség: akkor épp oly tárt karokkal fogadom a német szinészetet, mint
most a franciát.
A müvelt német és olasz ember megért és élvez egy francia előadást vagy
könyvet, de azért minden porcikájában, minden leheletében német,
illetőleg olasz. Nálunk a müvelt ember kétnyelvüvé válik. A német
müveltség lefogva tartja bennünk a magyar müveltséget. Hát nincs jogunk
nekünk minden eszközzel a magyar kultura kizárólagosságán dolgozni?
Olyan viszonyokat kell Budapesten teremtenünk, hogy a ki magyarul nem
tud, egy falat kenyeret ne tudjon itt kapni. Akkor nem hoz ránk
veszedelmet semmiféle idegen invázió. Mert akkor csak szórványosan jöhet
s nem mételyez meg bennünket.
A multkor két villámos fölszerelő dolgozott a házban s mivel németül
beszéltek, megszólitottam őket. Kisült, hogy vesztfáliak s tiz év óta
vannak Budapesten.
– Miért nem beszélnek magyarul? – kérdém.
– Ugyan kérem, nincs arra itt semmi szükség.
Ez volt a felelet.
Most erre egy másik példa. Egy felsővidéki vármegyében meglátogattam egy
főszolgabiró barátomat, a ki elvitt egy tót gyülésre. A mint a tótok
látták, hogy ott a főszolgabiró, _angolul folytatták a tanácskozást_, a
miből az én kedves barátom egy kukkot se értett.
Ime, ezek a tótok Magyarországon születtek, itt éltek 25, 30, 35, 40
esztendeig, sok volt közülök, a ki évekig dolgozott Budapesten, de
magyarul egy se tudott. Három-négy évi Amerika azonban megtanitotta őket
angolul. Mert ott érzi, hogy muszáj neki angolul tudni, érzi, hogy
haszna van belőle, ha tud.
Érzi-e a magyarul tudás szükségességét a mi országunkban vagy
fővárosunkban? Nem, mert mi gyáva, lágy, megalkuvó, gyönge önérzetü,
idegen kulturák által dezorganizált nemzet lettünk, mely hatalmával nem
él és kétségtelen jogait nem érvényesiti.
A magyar érzék hiányának és a nem-gondolkozásnak égbekiáltó példája az,
hogy a budapesti ügyvédek, a hires magyar ügyvédi kar, még ha képviselők
is, a táblájukra szükségesnek látják kiirni: _Landes- und
Wechselgerichtsadvocat_. A mire csakugyan nincs semmi szükség. Hát akkor
mit mondjunk a kereskedők kétnyelvü cégtábláiról? Nézzék meg Zágrábot:
az egész városban tisztán horvát minden fölirat.
Szóval egy fényes, pompás levantei város vagyunk mi. Szaloniki,
Drinápoly. Valamint ott, ugy nemsokára nálunk is mindig lesz egy francia
operett-társulat, német dráma, orfeum vagy piszok zengeráj (ez a
legutóbbi az ő tömeges és utálatos grasszálásával már is európai
specialitássá teszi Budapestet), olasz cirkusz stb. Husz év alatt aztán
a cseh, német, morva, olasz, tót elem folytonos beözönlése révén
undoritó kis Bábeltoronyi gyülekezet lesz itt, melyben magyart csak
akkor látunk, ha Barnum elhoz egyet Amerikából mutogatni.