Azok, a kik a Nemzeti Szinház előadásán Gárdonyi Gézát kitapsolták, nem
is sejtik, hogy milyen különös ember jelent meg előttük.
Magas, sovány, szenvedő, szürke alak. Első pillanatra látszik rajta,
hogy az életnek legkeservesebb iskoláján ment keresztül. Éhezett,
fázott, csetlett-botlott, tanult, gondolkozott és most itt áll előttünk,
mint kész iró. Mint nagy iró, mint minden porcikájában igazi nagy magyar
iró.
Az emberekkel való érintkezésben ügyetlen, a lázasan dolgozó, előre
törekvő társadalomtól szinte fél. Azért is huzódott félre, a vidékre s
csak néha jön le Budapestre, hogy barátaival egy kicsit kibeszélgesse
magát.
Lelke roppant érzékeny. És tele van müvészi hajlamokkal. Képet fest,
igaz, hogy rosszat, de neki ez a foglalkozás is gyönyörüséget szerez.
Szobrot farag s ugyancsak fájna neki, ha Fadrusz kinevetné, – pedig
kinevetné. Zongorázik, hegedül s természettudományi problémákkal
foglalkozik. Néha megunja az irást s akkor a müvészetnek itt fölsorolt
ágaival szórakozik. Még a pipáját is maga rajzolta meg, azután kigyurta
agyagból s ugy csináltatta meg valami pipagyárossal.
Az apja is ezermester volt. Az öregnek a nyughatatlan vérét és
sokoldaluságát a fia is örökölte. Az öreg gépészféle ember volt és hogy
a mesterségét jól kitanulja, fölment Bécsbe. Itt érte az 1848-iki
forradalom, a mikor ő is beállt a halálfejes diáklégióba, résztvett Bécs
védelmében a császári csapatok ellen, majd a diákokkal együtt lejött
Magyarországra. Itt azonban őt fegyvergyárba tették, hadnagyi ranggal és
fizetéssel. Mikor a kormány Debrecenbe vonult, a fegyvergyárat Lahner
Nagyváradon állitotta föl s azt már ő vezette. Aradig követte a
kormányt, ott aztán, zsebében száz forinttal, oláh kocsisnak öltözve
menekült ki a halál hálóiból, a melyeket ott fontak-kötöttek a világosi
katasztrófa után. Visszament Bécsbe, a hol egy gyáros barátja
bizonyitványt adott neki, hogy a szabadságharc éveit ott töltötte. Talán
ott is marad, ha a Jankovicsok le nem hozatják Szőllős-Györökre, Somogy
vármegyébe, hogy egy gőzmalom terveit készitse el s a gépezetet állitsa
be. Itt érte az apát egész életében a legnagyobb baj: egy ujfajta
malomkereket talált fel, mely a rajta lezudult vizet megint visszaviszi
oda, a honnan ujra a kerékre folyhatik. Erre a találmányra, mely
geniális volt, zörgött és forgott mint a fene, csak éppen a vizet nem
akarta visszavinni oda, a honnan jött, az öreg minden pénzét ráköltötte
s ezért megmaradt szegény embernek.
Gárdonyi Géza Agárdon, Fejérmegyében született. Elvégezett három
gimnáziumot, aztán a tanitóképző-intézetbe adták Egerbe, – mert apja már
akkor Borsodban lakott.
Tizenöt éves volt, mikor apját elvesztette s ekkor szakadt rá a
nyomoruság. Csuda, hogy keresztülgázolt rajta, mert ifjukorában semmit
se árult el a benne lakozó nagy tehetségből. A tanitóképző-intézetben
együgyü fiunak tartották s csak az irodalom tanára vigasztalgatta néha,
nem azzal, hogy lesz belőle valami, hanem azzal, hogy ne busuljon, meg
fogja tudni keresni a kenyerét.
A mit itt emlitettem, ez volt az összes iskolája: a többit mind magától
tanulta. Elsajátitotta az angol, francia, német nyelvet s többféle
müvészetben tett szert annyi jártasságra, hogy kellemesen töltheti velük
az időt.
A Dunántul több vármegyéjében tanitóskodott s élt a parasztemberek közt,
fönnhatóságuk alatt. A Göre Gábor alakját a Somogy-vármegyei Karádról
hozta.
Itt, mikor tanitónak megválasztották, a lakásának az ablakai mind be
voltak törve. Mig a nyár melege tartott, rendben volt a dolog, de mikor
a hüvös őszi szelek kezdtek fujni: elment a nevezetes biróhoz.
– Biró uram, csináltassa meg a lakásom ablakait, hidegre fordult az idő.
– Nem lehet, tanitó uram, nincs egy krajcár se a község ládájában.
– De igy nem állom ki.
– Dehogy nem, ha muszáj, – vigasztalta a biró, – de mivel vasárnap van s
ha már nálam van: maradjon itt tanitó ur ebédre.
Gárdonyi persze szivesen vette a marasztalást. Akkor tiz forint havi
fizetése volt, mint segédtanitónak. Az ebéd tárkonyos bárányfejlevessel
kezdődött, malacpecsenyével folytatódott és pogácsán végződött. Hozzá
jó, finom vörösbor.
– Lássa, biró uram, – szólt Gárdonyi, – ennek az ebédnek a költségén
nemcsak a tanitólak, de az iskola összes ablakait is ujra meg lehetne
csináltatni.
Mire a biró büszkén:
– Hisz nem azt mondtam, hogy a biró szegény, hanem hogy a község
szegény. Nekem, hál’ isten, van mit apritani a tejbe.
De a tanitói lak ablakai csinálatlanok maradtak.
Gárdonyit roppant tudományszomj bántotta, de ehhez könyv kellett volna.
A könyv pedig olyan luxustárgy, melyet egy tanitó csak a legritkább
esetekben engedhet meg magának. Elhatározta tehát, hogy meggazdagszik.
Miből lehet legkönnyebben meggazdagodni? Természetesen abból, ha az
ember a tanitóknak egy naptárat csinál. Ezt minden tanitó megveszi s dől
a pénz, mint a parancsolat. Ezt a nagy tervet főzve agyában, kis
falujából fölment Győrbe, hogy ott kiadót keres az eszmére, a mit ő ugy
értett, hogy még egy halandót boldoggá tesz. Elment ahhoz a laphoz,
melybe irogatni szokott (mert mint tanitó kezdte már a tollat forgatni).
Ez aztán azt az ajánlatot tette neki, hogy maradjon ott munkatársnak,
hárman vannak a laphoz, mindegyikre esik ezerháromszáz forint fejenként
és évenként.
Ezerháromszáz forint! Gárdonyi elszédült, mikor ezt a summát hallotta.
Ime, a szerencse egyszerre üstökön ragadta. A _Tanitók Naptára_ az egyik
főnyeremény. Ez az ajánlat a másik főnyeremény. Természetesen azonnal
fölcsapott s a tanitóságnak örökre hátat forditott.
Jó ideig dolgozott ott potom pénzért, végre türelmét vesztette s
megszólitotta a szerkesztőt:
– Mikor osztozunk?
– Miben akar osztozni?
– Azt tetszett mondani, hogy rám ezerháromszáz forint esik…
– Esik, esik, majd ha a lap letörlesztette az adósságát.
– Mennyi adóssága van?
– Hatezer forint.
– És törlődik?
– Erősen. Két éve még csak négyezer forint volt.
Gárdonyi vállat vont és továbbra is ott maradt. Nem történt semmi, csak
az egyik főnyeremény esett a kutba.
A tanitók naptárát is megcsinálta, de a százasok nem nagyon tódultak be
hozzá. Maradt az, a mivé őt a végzet predestinálta: szegény ember. Most
már szegény iró.
De a meggazdagodás vágya nem hagyta őt nyugodni. Két nagy eszmét sütött
ki e végből: az egyik volt az Öröknaptár, a másik a Pokol.
Az Öröknaptár állt egy fali kalendáriumból, a melyből nemcsak előre, de
hátra is ki lehetett számitani az időt. Meg lehetett belőle mondani,
hogy a mohácsi csata mely napra esett, viszont azt is mutatta, hogy
1920-ban mikor lesz husvét.
De ezt csak Gárdonyi tudta belőle kimutatni. Kivüle nem találtam még egy
embert, a ki eligazodott volna rajta.
A _Pokol_, Dante Poklának körképileg való bemutatása, jó eszme volt, de
csekély anyagi eszközökkel, kontármódra valósitották meg ezt az eszmét.
Gárdonyi az előkészületek alatt boldog volt: nemcsak müvészi föladatot
végez, hanem egy világraszóló vállalatot is megvalósit.
Ez se sikerült. Sőt a vállalat adósságainak egy része az ő nyakába
szakadt. Akkor menekült el végképp a fővárosból s kifáradva, megtépve az
élet küzdelmeitől, letelepedett Egerben.
Fönt a hegyen, a legfélreesőbb helyen, csupa szegény ember közt, vett
egy kis parasztházat, s azt lassankint kicsinositotta, fölépitette
magának.
A szomszédjai nagyot néztek, mikor odajött.
Ki lehet ez? Urnak látszik, de nem lehet az, mert akkor lent laknék a
városban a porban, a sárban, nem itt a parasztok közt fönn az egészséges
jó levegőn, a zöld pázsit közt.
Mit keres itt, a hol régente a bünösöket akasztották? A hol hajdan a
hóhér is lakott?
Nézték, hogy mit csinál. Pipál a kertben, nagy könyvekből olvas, egyebet
nem tesz egész istenadta nap. Egyszer aztán valaki kisütötte, hogy _iró_
és a város dolgait irja, a miért kap havonkint huszonöt forintokat.
Gárdonyi a kapu elé hársfákat ültetett s leste, hogyan nőnek. Egerben
nem ismerkedett meg senkivel és senki se sejtette, hogy ki az a magányos
alak, a ki az akasztott ember dombjáról csendesen pipázgatva néz le Dobó
régi városára.
Egy éjjel aztán Gárdonyi arra ébredt, hogy a háza előtt levő padon egy
ember ül és énekel. Azt énekli, hogy:
… Kossuth Ferenc magyar gyerek,
Magyarországon született,
Illik a kard oldalára
A koszoru homlokára.
Aztán a hangos ismeretlen abbahagyja a nótát és elkezd zsörtölődni a
zsidóval, a ki tizenkét krajcárért adott neki pálinkát s mikor többet
akart inni, hitelbe, kidobta a kocsmából. Mikor az ügyét
elmonologizálta, ujra kezdte a nótázást igy:
Szabadságom be van zárva
Ferenc József ládájába,
Elveszett a láda kulcsa,
Nem szabadulok ki soha!
Aztán ujra a kocsmáros lelketlen eljárásának ecsetelése következett,
prózában. Ekkor már Gárdonyi felöltözködött és kiment.
– Hallja, barátom, miért énekel az én ablakom alatt? Nem tudok aludni.
– Én se.
– De én sohase énekelek a maga ablaka alatt, hát maga se énekeljen.
– Már, kérem, ez itt köztér, itt tehetek, a mit akarok, az ur ebbe nekem
nem parancsol.
– De már az a pad, a kin ül, az enyém, abba én parancsolok.
A paraszt rögtön fölkelt.
– Énekelhetek én állva is.
És rögtön rágyujtott egy ujabb nótára.
Ez az eset, meg az a körülmény, hogy hársfáit a tehenek leették,
kitördelték, arra birta Gárdonyit, hogy a várostól megvásárolja és
bekerittesse a háza elejét.
Ekkor jöttek csak rá, hogy ki az a Robinzon ott fönt a szegény emberek
során: a város odaadta neki a ház elejét ajándékképpen.
Azóta dolgozik ott vigan és zavartalanul. Milyen eredménynyel, mutatja
_A bor_ és a török világból vett nagy történeti regénye: _Az egri
csillagok_.
Abból az alacsony, nádfödeles parasztházból a magyar irodalomnak még
számos gyöngyszeme fog kiperegni.