Van nekünk egy söröző társaságunk, mely akkor keletkezett, mikor a
filloxéra aggasztó terjedése következtében valószinüvé kezdett válni,
hogy egy iparág: a hamis bor gyártása, erősen föl fog lendülni
hazánkban.
A következmények bebizonyitották, hogy igazunk volt, mikor a borivásról
áttértünk a sörivás gyakorlására, mert sok élelmes férfiu adta arra a
problémára a fejét: hogyan lehet a bortermelést függetleniteni az
időjárás szeszélyeitől.
Én csak azt sajnálom, hogy ezek a borhamisitó urak nem Amerikában
kisérleteztek, mert ott egy se fejezte volna be életét ágyban, párnák
közt, hanem csüngtek volna, mint a gyümölcs a fán. Mert az olyan ember,
a ki millió szőlőmunkásnak a kenyerére tör, csakugyan nem érdemel
egyebet.
Azt tartja a mondás, hogy a rossz bortól a bicska kinyilik az ember
zsebében. Nohát, a hamisitott bortól is kinyilik, de csak azért, hogy az
ember beledöfje a hamisitóba.
De most veszem észre, hogy nem erről akarok én irni. A mi söröző
társaságunkat akarom a nagyérdemü közönségnek bemutatni.
Ebben a társaságban mi meglehetősen hangosan szoktunk diskurálni és
itélni elevenek és holtak fölött. A kivel valami történt, azt széles
mederben szokta előadni s apró kávéházi kalandok Don Juan-féle szerelmi
regényekké dagadva szoktak, sörrel vegyest, asztalunkon
végighömpölyögni.
Csak az elnökünk, a kiváló fogteknikus hallgatott mindig makacsul és
konokul. Csak akkor hallottuk a hangját, mikor _snittet_ rendelt. Igaz,
hogy ezt gyakran hallottuk.
Egy izben előadtam a Keleti-tengeren torpedónaszádon tett utazásomat,
német tengerészek társaságában s persze fantáziám négy tüzes lova közé
odahajitottam a gyeplőt: hadd ragadjanak el.
Előadásom egyik legszenzációsabb pontja az volt, hogy a vihartól egy
hétig nem tudván partraszállni, éléskamránk kifogyott s összes élelmünk
keleti-tengeri heringekből állt.
Ez ellen semmi ellenvetés se volt. Akkor azonban áttértem a torpedóval
folytatott lövő-gyakorlatokra, s azt állitottam, hogy a kilőtt torpedó
negyvenöt méter kezdő sebességgel halad.
– Ötvenegy, – szólt egy hang.
Általános szenzáció: az elnök tette ezt a megjegyzést.
– Negyvenöt, – szóltam türelmetlenül.
– Ötvenegy, – viszonzá az elnök hidegen.
– Lehet, hogy a Józsefvárosban ötvenegy, – szóltam maró gunynyal, – de
nem a tengeren.
– A tengeren, – felelt az elnök ridegen.
– Ugyan kérem, elnök ur, mit szól bele a torpedók dolgába.
Az elnök zavarba jött.
– Igaz, hogy vakmerőség tőlem, mert bizony már régen nem is láttam
torpedót…
– Látott? Még szép, hogy látott. Tán a kiállitáson tetszett azokat a kis
mustra-torpedókat látni…
– Nem kérem, Pólában…
– Pólában?
– Igen, mikor a _San Sego_-n szolgáltam.
– Mi az a _San Sego_?
– A _San Sego_ az osztrák-magyar hadi flotta legelső torpedónaszádja…
– Maga tengerész volt?
– Három évig.
Nagyot ütöttem az asztalra.
– Uraim! Rá vagyok szedve, be vagyok csapva, föl vagyok ültetve. Elnök
ur, ez közönséges merénylet. Engedi, hogy én itt a vén tengeri farkast
játszszam, sőt olyan képet vág, mintha soha Soroksárnál messzebb nem
járt volna. Ez perfidia! Ez a barátság? Aztán látott is valamit?
Az elnök ur egy darabig vonogatta a vállát.
– Nem érdemes róla beszélni. A dulcignói flottademonstrációban vettem
csak részt.
– És utazott is?
– Ebben nem volt nagy szerencsém. Kis-Ázsián, Észak-Afrikán és
Dél-Amerikán kivül nem láttam semmit.
Itt már a guta környékezett. És ő hágy itt minket évek óta nagy
előadásokat tartani. Megfoszt minket a legérdekesebb kalandok
hallásától. Csináltam is rá mérgemben egy irtóztató viccet. Ha tengerész
volt, lehetett _sorhajóhadnagy_; de mivel fogteknikus, most nem lehet
más, mint _fogsorhajóhadnagy_; de mivel sok sört iszik, jogosan csakis
_fogsörhajóhadnagynak_ nevezhető.
Ez volt rajta a boszum.
Azóta nagyon óvatos vagyok külföldi kalandjaim regélésében. És
megtanultam azt, hogy a tengerrel való közeli ösmeretség nagyon
hallgataggá teszi az embereket.
Ezt a mult héten is tapasztaltam.
Egy jóbarátom vacsorát rendezett, melyen részint hires emberek, részint
érdekes személyiségek voltak jelen. Vacsora előtt jóbarátom félre hí s
egy napbarnitotta szálas fiatalemberre mutat, a ki civilruhában volt.
– Nézd azt a legényt. Tengerésztiszt, most jött haza Kinából. A mellett
fogsz ülni. Barátkozzál meg vele, sok érdekes dolgot megtudhatsz.
A nevét is megmondta, de nem voltam képes megjegyezni, mert inkarnátus
cseh hangzása volt. Ilyenforma: _Krancsenkruncsek_. Tessék ebből
kiszedni a magánhangzókat s megkapják a nevet. Ugy hangzik, mint távoli
puskaropogás.
Nohát, én is kiszedtem belőle, nem ugyan a magánhangzókat, hanem
mindent, a mit ő a messze Keleten látott. Nehezen ment, néha harapófogót
alkalmaztam, de ment.
Ő a _Zenta_ hajón szolgált, mely a japán partokon cirkált, mikor a
boxermozgalom lángra gyulladt. Azonnal Taku alá rendelték őket.
Az egész hajó személyzetét fölvillanyozta a hir, hogy egy kis verekedés
lesz Kinában. Egypár bombát vetnek valami városba, néhány copfos alakot
főbelőnek, rá nagy ebédet esznek valami főmandarinnál s azzal vége.
Senkise álmodott arról, hogy ebből milyen nagy európai összeröffenés
lesz.
Pár hét alatt aztán rájöttek, hogy ez Kina hadüzenete Európának.
Az én Krancsenkruncsek barátom, mint kapitányának az adjutánsa, részt
vett a haditanácsban is, mely azt tárgyalta, hogy előnyomuljanak-e
azonnal Peking felé, vagy még ujabb csapaterősitéseket várjanak.
Ez már azután volt, hogy Seymour admirális, az első segitőcsapattal,
kénytelen volt pekingi utját abbahagyni és folyton verekedve
visszatérni.
A második segitőcsapat még csak tizenötezer főből állott. Köröskörül égő
városok lángjai vörösitették az éjszakát s menekülő kinai keresztények
és hittéritők rémitették a vezéreket. A felkelők számát száz meg
százezerre tették s az európai tábornokok és tengernagyok közt az a
nézet kezdett tulnyomóvá válni, hogy legalább harmincezer ember kell
ahhoz, hogy e rettentő birodalom belsejébe nyomuljanak s a követségeket
fölmentsék.
Órák hosszu során át folyt a tanácskozás. Minden parancsnok beszélt,
csak a japáni tábornok hallgatott. A kis kiszáradt majom, cifra franciás
uniformisban, fölfelé metszett szemeivel, türelmesen végighallgatta a
szépen borotvált, jól táplált, termetes európaiakat. Végre ő rá
fordultak kérdőleg a tekintetek. Ekkor a kicsike fölállt s korrekt
angolsággal igy szólt:
– Elvégezték az urak? Jó. Akkor hallgassanak meg engem. Kémeim azt
jelentik, s tudják, hogy az én kémeim kitünők, hogy minden percnyi
késedelem a követek biztos fölkoncolását jelenti. Másrészt ösmerem a
kinait, eleget verekedtem velük. Egy erélyes előrenyomulás elől
szétszóródnak s mi könnyü szerrel Pekingbe juthatunk. Én tehát
inditványozom, hogy vágjunk neki. Ha pedig önök erre nem hajlandók: én
magam is neki vágok a hatezer emberemmel, még pedig azonnal.
Ezzel szalutált és adjutánsaival eltávozott. Az európaiak meglepetve
néztek egymásra. Pár perc mulva hallották, hogy a japáni táborban fujják
a riadót.
– Ezek az ördöngős fickók nem tréfálnak, – mormogá az angol parancsnok.
– Igazuk van, – szólt a francia parancsnok, – uraim, csatlakozom a
japánokhoz.
– Én is, – szólt az orosz.
Az angol gyorsan fölkelt.
– Nos, uraim, – szólt, – kimondom az egyhangu határozatot: azonnal
megkezdjük az előnyomulást Peking ellen. A beosztást, haditervet mind
ösmerik; előre, Isten nevében.
Mindenki helyeslőleg biccentett, az urak némán kezet fogtak és elváltak.
Negyedóra mulva az összes táborokban verték a riadót s a fölmentő sereg
elindult.
Azt már Rosthornnak a jelentéséből is tudom, hogy annak a kis japáninak,
az ő elhatározottságának és energiájának köszönhetik a követségek a
megmenekülésüket. Ha csak három nappal később indulnak el, már későn
érkeztek volna.
– És önnek volt valami érdekesebb kalandja? – kérdém Krancsenkruncseket.
– Nem. Semmi. Csan-Ting megrohanásában ugyan résztvettünk, de a
továbbiakban nekem csekély részem volt…
– Miért?
– Mert három napot a pincében töltöttem s igy elmaradtam és az
utócsapathoz osztottak be.
– Mit csinált a pincében?
– Unatkoztam.
– Hát miért nem jött ki?
– Nem lehetett.
– A bombák elől menekült oda?
– Oh, dehogy, – felelt a tiszt olyan arccal, mint a kit a kérdések
untatnak s boszankodik, hogy ennek a szárazföldi patkánynak elejétől
kezdve el kell mondani a dolgot.
– Hát, hogy volt?
– Ugy, hogy mikor a csan-tingi erődöt elfoglaltuk s benne voltunk már, a
kinaiak fölrobbantották… Én csapatommal éppen a kazematákban szedtem
össze a fegyvereket. Ez volt a szerencsénk. A romok ugyan eltemettek
bennünket, de kiástak mindannyiunkat…
A vér elhült bennem.
– Senkinek se történt semmi baja?
– De igen. Két ember megsiketült, egy pedig megőrült az élve eltemetés
iszonyuságától…
– Köszönöm.
Fölkeltem és a másik szobába mentem. A gazda utánam jött.
– Nos, ott hagytad a csehet?
– Ott. Barátom, én félek az olyan embertől, a kit fölrobbantanak egy
várral, a kit élve eltemetnek a föld alá s _mindezzel nem dicsekszik_.
Ilyenek a tengerészek.