Egyizben elhatároztam, hogy hosszuéletü leszek e földön. E végből
tiszteltem atyámat és anyámat, de még más oldalról is biztositottam
magamat. Felültem ugyanis Fiuméban az Adria-társulat _Kemény Gábor_ nevü
gőzhajójára s igy utaztam, Olaszországot körülevezve, Marseillebe. Ez a
világ leghosszadalmasabb utja, s ez uton sikerült nekem tisztes
életkorra szert tennem. Brindisiben már mutatkoztak legelső ősz
hajszálaim. Maltában fogaim hullani kezdtek, Nápolyban ugy szaggatott a
köszvény, mint a szakácsné a csipkedettet. Palermóban (s ez az öregedés
legaggasztóbb jele) már nősülésen gondolkoztam, s Marseilleben kerekes
széken guritottak ki a szárazföldre. Ugy éreztem, mintha százéves volnék
s utamról olyan impresszióim voltak, mintha Ulyssesnél hosszabb ideig
bolyongtam volna a tengereken.
Igy kerültem én Marseillebe.
Egy este a kapitányom elvitt a _Zöld tehén_-hez cimzett
tengerész-mulatóba, melynek fővonzóereje a birkozás volt. Még pedig nem
professzionátusok, hanem amatőrök verekedtek egymással. Még pedig
leginkább matrózok. A kocsma tulajdonosa dijakat tüzött ki s a fiuk
azokért dulakodtak. Láttam ott nemcsak európai, hanem hindu, maláji,
néger és arab birkozókat is, kik a nagy óceánjáró hajókon mint matrózok,
vagy még inkább mint fütők szolgáltak. A birkozók öltözete csak egy
uszónadrág volt s az exotikus népek bajvivói megkenték olajjal a
felsőtestüket, hogy lecsuszszék róla az ellenfél marka. Az európai
birkozók ezt nem tették, sőt trikóinget is vettek föl.
Érdekes volt a publikum magatartása. A feketék és szinesek akárhogy
birkoztak, nem törődött vele senki. Sőt egyenesen brutalitásokra
biztatták őket. Hasbarugás, pof, harapás, körmölés, gáncsolás, minden
meg volt engedve s a szerencsétlenek véresre verve hagyták el a
porondot, a mi a fehérbőrü publikumot végtelenül izgatta és mulattatta.
Egészen más alakot öltött a fehérek birkozása. Itt a hajó és a nemzet,
melyhez a birkozó tartozott, természetesen pártját fogta neki és
semmiféle szabályellenes dolgot nem engedett meg. Biztatták, kiabáltak,
tomboltak, s embereiket a végső erőfeszitésre serkentették. Ebből
gyakran véres verekedések keletkeztek s különösen olaszok és franciák
sokszor késelték egymást.
Azóta sok birkozást láttam már, de ilyenkor mindig előttem állt a
marseillei kis aréna vadul üvöltöző tömegével, egyéni és nemzeti
versengésével s konstatálom, hogy az érdekesebb, mert őszintébb s
komolyabb, mint a professzionátus viadorok mérkőzése.
Az utóbbi már komédia, cirkusz, a hol a győző és az elbukott a küzdelem
után együtt vacsorálnak, mint a dráma után a megölt Duncan és gyilkosa,
Macbeth, sőt Duncan néha kifizeti a Macbeth által elfogyasztott
székely-gulyást – a mi nekem, mint jó publikumnak rosszul esik, mert én
meg akarom őrizni naiv hitemet és illuziómat, a mi nélkül nincs igazi
szinházi élvezet.
A professzionátusok mérkőzése azért mégis érdekes és komoly, mert ők
ezzel keresik a mindennapi kenyerüket. Ez az igazi küzdelem a létért.
Csak én azt találom komikusnak, hogy valakinek attól függjön az évi
jövedelme, hogy hányszor érintette mind a két vállával a földet.
Én is azt mondom, a mit jó Pálffy Albert szokott irni regényeiben,
egy-egy uj fejezet élén: Vessünk egy pillantást a közelmult eseményeire.
A nemzetközi birokversenyben Hakkenschmidt, a balti tartományokból való
orosz, legyőzte Kara Ahmedet, a brusszai hamalt.
Ez a fiatal, alig huszonhárom éves Hakkenschmidt a mérnöki pályára
készült s pár évi tehnikát el is végzett, de rettentő izomereje más
pályára csalta. Mikor észrevette, hogy micsoda tehetséggel áldotta meg
az Isten, elkezdett trenirozni. Uszott, futott, tornázott, sulyokat
emelt s nemsokára csudaszámba ment ismerősei közt. Épp egy épitőmester
irodájában dolgozott egy rubel napidijért, mikor a cirkusz birokversenyt
hirdetett. Első dij ötszáz, második háromszáz, harmadik kétszáz,
negyedik száz rubel. Hakkenschmidt egyet gondolt és jelentkezett,
földhöz vágta az összes birkozókat és elvitte vitte az első dijat. Két
hét alatt többet keresett, mint a mennyi egész évi fizetése volt. A
mesterségét tehát szegre akasztotta s elvei föntartásával (mondanák
politikusaink) belépett a professzionátus birkozók közé. Ha okosan él,
elbirkozhatik negyven éves koráig s szép vagyont szerezhet. Tovább nem
igen viheti, mert akkorra minden birkozó megroskad. Látjuk a hatalmas
Robinettin, a ki egykor Massont leverte s most már csak szánalmas rom.
Kara Ahmed teherhordó volt Brusszában. Lovakat és zongorákat vitt a
hátán. Egyszer egy lóháton ülő göröggel összeveszett s dühében Pausanias
derék utódját lovastól a levegőbe emelte. A görög lefordult, de azonnal
fölkelt s Ahmedhez lépve, megveregette a vállát és szóla:
– Te az én emberem vagy. Gyere velem és gazdagok leszünk mind a ketten.
Ő volt Ahmed első imprezáriója. A török sohse volt ügyes viaskodó, ma se
az. Az európai birkozók fogásai közül nem sajátitott el semmit; izmai
nincsenek is kidolgozva, de iszonyu őserejével lebirt mindenkit. Ha
egyszer derékon kapott valakit, annak vége volt. Hakkenschmidt csak
ravaszságával és akrobata ügyességével tudta őt legyőzni. Mikor az orosz
a földön hasalt s a török fölötte térdelve, tünődött, hogy miképp
fordithatná meg, akkor az orosz hirtelen egy hatalmas lökéssel hanyatt
taszitotta, ráugrott s mielőtt Ahmed magához térhetett volna
meglepetéséből, a két válla a földhöz volt nyomva.
Én sajnáltam a szegény Kara Ahmedet, mert mint turáni rokonomhoz, hozzá
szitottam az árja Hakkenechmidt ellenében. Különösen sajnáltam, mikor
láttam, hogy a düh és a szégyen könnyeket sajtol ki a szemeiből.
Tartozom azzal a kijelentéssel (a rossz nyelvek azt állitják, hogy
nemcsak kijelentéssel tartozom), hogy a közönség közt Karának is volt
pártja, de mikor három órai sikertelen dulakodása a legényt dühbe hozta
és pofozni s karmolni kezdte a muszkát, a hivek kisded csapatja elnémult
s csak én, Kozma Andor, a Kisfaludy-Társaság titkára, egy ismeretlen
tüzérfőhadnagy és Mardili Ábrahám köruti datolyaüzér mertünk még
kifejezést adni Kara-párti érzelmeinknek. Az indogermánok vezére
Vampetics kocsmáros, az indo-sváb volt; ő rohant be legelől a porondra,
az orosznak gratulálni, ő adott jelt, hogy föl a vállra a győztessel,
mialatt mi Kara Ahmed nejét, a párisi születésü Fatmát, a ki elájult,
közrevettük és kivonultunk.
Magyar csak egy volt a birkozók közt. Egy vékony, de izmos fickó, a
kinek csak az eleje volt magyar, a hátulja pedig német, mert hivták vala
őt Sándorfi Mayernek. Mely különös név nekünk sovinisztáknak igen nagy
szolgálatot tett. Mert ha dupla vezetéknevü honfitársunk győzött, a nép
tombolva üvöltötte Sándorfi nevét és diadalát. Ellenben mikor földhöz
vágták (s én mint objektiv magyar, nem tagadom, hogy ez gyakrabban
megtörtént), mindnyájan szidtuk a nyavalyás Mayert, nem habozván őt az
egységes Németország szégyenfoltjának tekinteni. Szóval a derék birkozót
bifurkáltuk s igy kikerültük azt, hogy Hunnia nyögjön letiporva és két
vállával érintve a földet.
A birkozásért a magyar egyáltalán csak mint néző lelkesül. A daliás
időkből Toldi Miklós erejének emléke maradt fönn; de ezt Arany lezárta,
folytatása nem lett.
Néha fölmerül a vidéki cirkuszokban egy-egy birkozó, a ki magát Toldi
Jánosnak nevezi, de nemzetközileg nem tud érvényesülni. Az én
diákkoromban volt a Józsefvárosban egy Markules nevü birkozó, a ki ugy
vagdalta a földhöz a mészároslegényeket, mint pajzán gyermek a labdáját.
Tudok egy Nagy Sándor nevü ceglédi mészároslegényről is, a ki
szülővárosában minden cirkuszi bajnokot levert. De ambiciói nem
terjednek messze, s Nagy-Kőrösön meg Alberti-Irsán már nem birkoznék a
világért se. Otthon megteszi, mert szülővárosának becsületéről van szó.
Nálunk, azt hiszem, a parasztlegény is lealázó kenyérkeresetnek tekinti
a rendes birkózást.
Az egész birkózás alatt legnagyobb gyönyörüséget mégis Kreindl,
_Ausztria bajnoka_ szerzett nekem, egy sörtől fölpuffadt pentzingi alak.
Kreindl ur azonnal a defenzivába ment át s folyton hason csuszkált a
földön. Nem adok igazat annak a barátomnak, a ki ebből azt
következtette, hogy Kreindl bácsi miniszteri pályára készül s a spanyol
etikett szabályai szerint birkozik; ellenben igazat adok mindazoknak, a
kik óriási humort találtak abban, hogy valaki _Ausztria bajnoka_ büszke
cimmel legyen fölruházva s e mellett vagy a hasával, vagy a két vállával
érintse folyton a földet. Adjon a magyarok Istene sok ilyen bajnokot
Ausztriának.
Végül nem állhatom meg, hogy ne emlitsem föl az éles különbséget a
gentleman-kódex és a birkozó-kódex közt. Ha az egyik gentleman a másikat
pofonüti, mindenesetre az utóbbit diszkvalifikálják, ha ez nem kér és
vesz elégtételt. A birkozóknál épp ellenkezőleg azt diszkvalifikálják, a
ki pofonütötte a másikat. S beáll ezáltal az a különös helyzet, hogy
uriember csak a diszkvalifikált birkozóval verekedhetik meg…