A Gouyon-utcát kora reggel fölseperték. Gondosan, lelkiismeretesen föl
is locsolták, mint akkor, a mikor a minden oroszok cárja vonult be
Párisba. Egy talpalattnyi föld nem maradt szárazon. Dühöngött is
érte Bertrand, mikor biciklijére kapva, az asztalosműhelybe ment.
Persze, itt ma arisztokrata mulatság lesz. A papok és mágnások
rendezik, az apáca-kolostorok javára, s hiába választottak be annyi
radikális-forradalmi embert a községtanácsba, azért az arisztokratáknak
mindig kész szolgája. Nem ütötték le nagyapáink elég fejét. Rosszul
végezték a munkájukat. Majd mi jobban fogjuk csinálni a dolgot. Csak
minél előbb el lehetne már kezdeni.
Igy dohogott Bertrand, miközben vigan mozgatta a lábait, s a mint
szélsebesen röpült végig Párison, kis fapipájából egész füstfelhők
maradoztak el utána.
A felesége lelkére kötötte, hogy pont tizenkét órakor otthon legyen a
dejeuner-re, s ő a nélkül, hogy szokott _aperitif_-jét, étvágycsináló
pálinkáját megitta volna, lábolt haza. A dejeuner már az asztalon volt.
A gyermekek is ott ültek már s türelmetlenül várták az apjukat.
– Ej ha, de sietünk, máskor ilyenkor titeket az utcáról kell fölhozni.
Hová készültök?
Az asszony intett a gyerekeknek, hogy ne szóljanak, de Paul nem állhatta
meg.
– A fölvonulást nézzük meg, papa.
– Micsoda fölvonulást?
– A jótékony bazárba.
Bertrand ránézett a feleségére. Az asszony zavartan mosolygott.
– Ugyan ne vedd rossz néven Joseph, a gyerekeknek meg kell mutatni az
ilyesmit. Látni fogják a török követet, a pápai követet, az elnök ur
feleségét és az összes hercegnőket. Nagyon érdekes az.
– Nem fogják látni! Nem engedem! Nem nekik való! Ne örüljenek neki az
arisztokraták, hogy milyen publikumuk van nekik az utcán. Nekünk nem
imponálnak, mi nem veszünk róluk tudomást… Majd csak akkor, ha ujra
eljön a napja, de akkor nem fognak örülni neki, – kiabált Bertrand
Joseph és ütögette öklével az asztalt.
A gyerekek, Paul és Marie, félve néztek rá. Az asszony lefogta férje
hadonázó öklét.
– Ugyan Joseph, legyen eszed, nem erről van szó, de az ilyesmi, a cifra
fogatok, az inasok, a szép lovak és ruhák, fölérnek a gyermekeknek egy
szinházi előadással, s mivel nem kerül pénzbe, hát megmutatom nekik.
– Nem mutatod meg! Ne felejtsd, hogy én a kerület radikális-forradalmi
végrehajtó bizottságának a tagja vagyok. S nem türöm, hogy a családom a
dologtalan utcai szájtátók közé keveredjék, a kik megtapsolják Alençon
hercegné uj kalapját.
– Jó, jó, csak együnk már.
Az ebéd szó nélkül folyt le. Az asszony dühös volt, Bertrand dühösnek
látszott, a gyerekek pedig félig elpityeredve, hallgatagon ültek ott.
Mikor vége volt, Bertrand fölállt, s a kalapjáért nyult. Föltette és
gondolkozott.
– Eh, itthon maradok. Mert ha elmegyek, te tilalmam ellenére elviszed
őket.
Az asszony némán leszedte az asztalt, s nem felelt semmit. Bertrand föl
s alá járkált.
– Eh, nem, elmegyek én is megnézni.
– No, látod, – szólt az asszony nevetve, – ez már okos beszéd.
– De miért megyek el? Nehogy te a gyerekek fejét telebeszéld mindenféle
értelmetlen butasággal. Majd én fölvilágositom a gyerekeket, hogy mit
tartsanak erről a canailleról, mely a mi verejtékünkből él. Majd akkor
más szemmel fogják ezeket a papokat és képmutató paposkodókat nézni.
Nini… Te talán még imádkozni is tanitod az én gyermekeimet?
Az asszony kiment a konyhába, sirdogált és mosogatott.
– Ne mosogasd az edényeket, gyertek!
Kézen fogta a két gyereket, az asszony egy kis piros kendőt kötött a
fejére, fehér kendőt kötött maga elé és lementek a Gouyon-utcába. A
füszerkereskedő előtt fölálltak egy kocsira és várták a látványosságot.
A mágnásvilág fölvonulása már megkezdődött. Az utca tele volt néppel,
mely bámult.
Ott robogott Pontillac márki könnyü kocsiján, mely elé oroszosan három
ló volt fogva egymás mellé. A piros lószerszám ezüsttel volt kiverve, s
a hátul ülő kocsis a moszkvai imsikek kaftánját viselte. Utána
Neveroszkoi gróf, az orosz nagykövetség katonai attaséja, a vörös
huszárok pompás egyenruhájában, egymás elé fogott két almásszürkével.
Utánuk vagy husz nyitott fogat tódult, tele kacagó fiatal menyecskékkel,
kik kábitó virág- és parfümillatot terjesztettek szét a tavaszi
levegőben. Széles kalapjaik alól vidáman néztek a közönségre, s hófehér
fogaikat villogtatták. A tavaszi divat remekei simultak karcsu
termetükre, s szines napernyőik mint megelevenedett óriási gombák
rohantak el a tömeg káprázó szemei előtt.
– Az ott Luynes herceg, meg a felesége, – mormogá Bertrand, – van vagy
öt kastélyuk, százezer hektár földjük, kétezer cselédjük… Nézd meg jól,
asszony… csupa selyem, majd elröpül. Ez a ruha belekerült neki kétezer
frankjába. És sohse dolgozott egyikük se… A kisujját se mozditotta…
Láttad a gyémántját, Marie? Jegyezd meg jól, hogy neked a mindennapi
kenyered alig nagyobb, mint neki a gyémántja… Hallod, Marie? Neked sohse
lesz akkora gyémántod… értsd meg jól, soha, soha…
– Hallgass Joseph, hallgass! feddé őt az asszony.
Paul és Marie tapsoltak örömükben: az orosz nagykövet jött a régi cári
hintók stilusában készült nagy batárban. A bakon muszka kocsis ült,
mellette egy óriási cserkesz. A nép köszönt neki, néhányan hurrát
kiáltottak, mások Oroszországot éltették. Bertrand Joseph hallgatott.
– Ott jön Mackau báró… a nagy bonapartista, fényben és gazdagságban.
Ezeknek csináltuk meg a köztársaságot… Ő élvez, mi pedig nyomorgunk… És
utána a többi, csupa ellenség, a nép zsarnoka… nézzétek a cimeres
kocsikat és libériákat… a megelégedett, a büszke urakat… és azután a
nyomor bárgyu alakjait, a kik szájtátva néznek rájuk…
– Hallgass, Joseph, hallgass!
A fény, pompa, boldogság, előkelőség, fiatalság, gazdagság, hatalom egy
vakitó Niagarája zuhogott el a Gouyon-utcában s tünt el a jótékony
bazárban. Az elyséei mezők friss virágillata is körüllebegte őket s a
tavaszi nap sugarai valóságos kévékben ömlöttek alá a mozgalomra.
Bertrand leugrott a kocsiról.
– Vincent apó bormérésébe, ide szembe megyek egy kis italra.
És eltünt. Bertrandné még megvárta a pápai nunciust s a gyerekekkel
együtt keresztet vetett magára, mikor az öreg ur, hófehér kezeivel a
kereszt jelét intette feléjük a levegőben. Aztán föl s alá sétáltak a
Gouyon-utcában és nézték a hemzsegést.
Hirtelen valami balsejtelem vonult végig a tömegen, mint forró nyárban a
távoli viharnak első hideg szele. Mindenki megállt, öntudatlanul, a maga
elhatározása nélkül s mintha egy láthatatlan szörny ólomsulylyal
nehezedett volna rá. Egy pillanatig csönd és mozdulatlanság volt… azután
egy nagy orditás, alaktalan jajkiáltás töltötte be a levegőt s a tömeg
egy névtelen, ismeretlen rémülettől megkapva, össze-vissza rohanni és
összefüggés nélkül kiabálni kezdett.
– Tüz van! Ég a jótékony bazár! – ez a pár érthető szó vált ki a
zürzavarból.
Egyszerre tele lett az utca füsttel. Azután őrült mozdulatokkal tépett
alakok jelentek meg. Egy égő haju asszony sikoltozva futott végig a
kövezeten; nem egy, tiz… nem tiz, száz… mintha Charenton lakóit
egyszerre ide rázták volna ki.
Erős trombitaszó. Megjöttek a tüzoltók. A rendőrök visszaszoritják a
népet, egy zászlóalj katonaság futólépésben érkezik. Tompa robbanással
lábhoz teszi a fegyvert… huszonkét elszenesedett holttest füstölög már a
földön.
Bertrandné szerencsésen a kapuhoz érkezik, befurakodik s lélekzet nélkül
szalad az ötödik emeletre a gyerekekkel.
Néha kimegy a folyosóra. Az ég fekete, az édes tavaszi levegő bűzös.
Tompa moraj az utcákon, százezrek megdöbbenése, ezrek fájdalma csak mint
egyetlen szenvedő óriásnak kínos sóhajtozása érkezik ide föl. Talán ez a
hatalmas anya, a nagy Páris siratja gyermekeit?
Gyorsan beesteledett. A gyerekek megebédeltek és vetkeznek. Bertrandné
az urát várja.
Nyolc órakor belép Bertrand. Az asszony fölugrik.
– Ember, mit csináltál? Mi történt veled? A szakállad fele le van
pörzsölve, a ruhád össze van égve. Hol a kalapod?
Bertrand nem szól, az asztalra könyököl.
– Megsebesültél?
– Nem. Mentettem.
– Te? Te?
– Én. Nagyon sirtak a szegény nyomorultak. Megsajnáltam őket. Nem vagyok
állat.
Végig törölte kormos homlokát.
– Én mentettem ki Luynes hercegnét s átadtam a férjének.
Bertrandné lehajolt a piszkos emberhez, s megcsókolta a kezét.
A gyerekek levetkőzve ültek kis ágyukban. Bertrand oda fordult.
– Hé, kölykök, imádkozzatok!
Paul félénken nézett az anyjára. Az anya biztatólag intett. A fiu
összetette a kezét, szemeit fölfelé szegezte, s csengő hangon mondá el
az imát.
Én Istenem, jó Istenem,
Becsukódik már a szemem,
De a tied nyitva Atyám,
A mig alszom, vigyázz reám.
Vigyázz kedves szüleimre
Meg az én jó testvéremre.
Mire a nap ujra fölkel,
Csókolhassuk egymást reggel.
Amen!
– Amen! – mondá Bertrand – halljátok, ezentul minden este imádkozzatok.
Akarom.
Egy kis ideig hallgatott, azután ujra szólt:
– És tanuljatok meg egyet: _Sohase irigyeljetek senkit!_