A multkor meghivtak Budára a Városmajorba egy kis kuglizásra. A kuglizás
csak a cime volt a mulatságnak, mely tulajdonképp táncból, vacsorából és
ivásból állott. Vannak házigazdák, a kiknek a vendég csak a kisujját
mutatja s ők mindjárt az egész embert követelik. Azt hittem, hogy Budán
csupán golyókat fogok dobálni s az lett a vége, hogy palackokat is
dobáltam. Mert a budai bor sokkal erősebb, mióta a szőlőt a filloxera
elpusztitotta.
Fehérruhás ifju leányok, zene, kacagás, felköszöntők, pohárcsengés,
tüzes italok elkábitottak. Széles jó kedvem támadt s duhajkodtunk mi
fiatalok. Egy órával mult el éjfél, mikor megindultam haza felé, Pestre.
A hegyekről friss levegő omlott alá, a fák álmosan bóbiskoltak, az
alagut óriási ásitással fogadott s ugy elálmosodtam benne magam is, hogy
mire kiértem belőle a budai lánchidtérre, alig álltam a lábamon. Semerre
egy lélek. Gondoltam, hogy pihenek egy kicsit. A hideg kőoroszlán mellé
leültem a földre s abban a percben elaludtam.
Nem tudom, meddig alhattam. Egyszerre csak arra ébredek, hogy az egész
Lánchid reszket, inog és csikorog. A láncszemek szinte jajgattak, ugy
meg voltak feszülve s a farészek recsegtek és ropogtak.
Mi ez? Mi történt ezzel a hiddal? Ki jár a hidon? Ki közeledik rajta a
csöndes éjszakában? A nélkül, hogy a gyalogutról fölkeltem volna, az
oroszlán talapzata mellett kidugtam a fejemet s zavaros, rémült,
kiváncsi tekintetemet a kőoszlop nagy kapujára szegeztem. Mi történik
ott? Irtóztató dübörgéssel jöttek felém ismeretlen lények. Remegtem a
félelemtől s belekapaszkodtam a hidba, melyről azt hittem, hogy rögtön a
vizbe szakad.
Egyszerre csak az oszlop nagy ivében barna óriások jelennek meg. Az erős
holdfényben rögtön rájuk ösmertem: legelől haladt Petőfi Sándor szobra,
élettelen szemei a királyi várra voltak szegezve. Hatalmas léptei alatt
megrendült a hid, feje fölött kigyultak a pislogó csillagok és
sugaraikat lábai elé hintették. Pásztorsip és édes furulyaszó kisérte
nyomát s a pusztaságok barnapiros népe, ködös, légies alakok tolongtak
utána. Mikor közelebb jött, láttam, hogy balkezével a szivében ülő
kozáklándzsát fogja s vére bőven patakzik a földre.
Utána jött, tenyerét boritva arcára, Széchenyi István és Eötvös József
szobra. Nehezen mentek és sürü pihenőket tartottak, mert Deák Ferencet
hozták karszékestől. A szobor mellékalakjai jöttek utánok, köztük a
hazaszeretet, gyászfátyolba burkolva, tépett ruhával, sárral
teledobálva.
– Petőfi ur! – kiáltott Deák Ferenc a költő után, – álljon meg, mert a
méltóságos urak sohse érik utol.
Petőfi leült az oroszlánra. A puszták kőből faragott királya
összerázkódott, szemei föllángoltak s megcsóválta a farkát. Széchenyi és
Eötvös letették Deákot és a másik oroszlánra ültek. A kiséret is
elhelyezkedett, ki a karfákra, ki a holdsugárba kapaszkodva.
– Ki hiányzik még? – kérdé Eötvös.
– József nádor, – felelt Széchenyi.
– Ő nem is fog velünk tartani, – mondá Petőfi keserüen, – rokonságban
lévén az osztrák udvarral.
– Osztrák és magyar udvar, – igazitá ki Deák a költőt, – az én
kiegyezésem szerint.
E pillanatban megjelent József nádor méltóságos alakja. A mint odaért, a
szobrok néma főhajtással üdvözölték, csak Petőfi forditotta félre a
fejét.
– Hát engem miért hagytak ki az összeesküvésből, – mondá feddőleg a
nádorszobor, – avagy nem éreztem én mindig a magyar nemzettel? Ugy van!
Hagyjuk itt ezt a várost, melyet a törpék nemzedéke igazgat. Hagyjuk itt
a kilenc millió magyar fővárosát, mely huszezer külföldi németnek állit
szinházat.
– Éppen ezt teszszük, – felelt Petőfi.
– Fölkérem tekintetes Deák Ferenc urat, hogy a tényállást összefoglalni
sziveskedjék, – mondá a nádor.
Deák egyet köhintett és kezdé:
– A német vagy üzleti érdekből jön a magyar fővárosba, vagy turistai
kiváncsiságból. Üzleti érdekből elmegy a német az emberevő pápuák közé
is, eljön ide is, ha nincs is német szinház. A turista német pedig ha
ide jön, itt magyar várost, magyar szinházat keres, mert ez érdekli őt,
nem pedig a német, melyet otthon is találhat, szinházat is, várost is,
nem egyet, de százat.
– Az előadás korrekt, – jegyzé meg Eötvös.
– S mivel a magyar főváros, félelemből vagy rövidlátásból, puszta
mamelukságból, vagy az önérzet hiányából…
– Hazafiatlanságból, – szólt közbe Petőfi.
– Kozmopolitizmusból, – jegyzé meg Széchenyi.
– Mindegy, akármi okból is, de a német szinházat megszavazta: mi, nagy
idők nagy küzdelmeinek tanui, kik a század elejétől kezdve láttuk a
nemzet harcát a némettel, elhatároztuk, hogy üresen hagyjuk
talapzatunkat a mai kor vak törpéi számára s mi majd elmegyünk az el nem
puhult magyarok közé.
– Helyes! – kiálták a szobrok, meg nem mozduló ajakkal, de harsonaszerü
hangon.
E pillanatban szétzilált, vert had suhant át a légen: Zalán serege
tépett zászlókkal. Párducos magyar vezérek vágtattak nyomában s
tárogatók riadása közt megjelent Vörösmarty szobrának az Akadémiában
őrzött mintája.
– Ablakot zuztam és ugy szöktem utánatok az Akadémiából, melynek üres,
sivár világában éhező és szomjazó lélekkel ah, oly sokat szenvedtem, –
szólt Vörösmarty.
A daliás idők csillogó leventéi suhantak át az égen. Utánuk Toldi
toporzékoló paripán, ölében Piroskával. A Margitsziget felől mintha
üvegharangokat kongattak volna; ráismertem: Arany János kedves tölgyfái
zokogtak. Most jön az Arany-szobor.
Csakugyan az öreg szalontai hajdu jött, meggörnyedve, de sebesen.
– Bár én még csak minta vagyok, – mondá, – nem maradhatok itt, ha ti
távoztok. Ki számára állitsanak ki engem a Muzeum elé? Az erőtlen és
meghátráló korszak pygmeusait elboritja az idegenek árja és én
elhagyottan, senkitől nem ismerve álljak egy zagyva nyelvü
világvárosban?
Sikoltások hangzottak a távolban:
– Itt ne hagyjatok! Várjatok meg!
Kisfaludy és Kölcsey mellszobrai voltak a Muzeumkertből. Nagyon nehezen
jöttek szegények, mert se kezük, se lábuk nincs.
E közben Vörösmarty oda lépett Széchenyihez s igy szólt:
– Az Akadémiában lakván, volt alkalmam megismerni Zichy Antalnak gróf
urról való különböző munkáit. Fogadja méltóságod őszinte részvétemet.
Az összes szobrok kondoleáltak Széchenyinek. Mikor mind együtt voltak,
Petőfi fölkelt (az oroszlán, mely eddig a vérét nyalogatta, tüstént kővé
dermedt) s némán a budai vár felé mutatott. A szobrok, a mellékalakok s
a légi tünemények megindultak az Albrecht-uton a várba. Pár pillanat
mulva már csak tompa robogást hallottam s ezüstös párát láttam uszni a
levegőben.
Fölálltam s lázas halántékomat az oroszlán hideg talapzatához nyomtam.
Pest fölött fekete felhők gyülekeztek s ugy villámlott, mintha valami
szörnyeteg öltögetné az égen hosszu, tüzes nyelvét. Az egész város
eltünt valami piszkos, kénkőszagu füstbe.
Egyszerre pokoli robaj hangzott a budai várhegyről. Mintha ezer vonat
robogna végig egy óriási vashidon. A hegyoldalt tűz, láng boritotta,
hajladoztak a fák, csikorogtak a kövek, porzott a föld, nyögött az egész
hegy. Ablakok százai kettépattantak, hullott a vakolat, pattogtak a
cserepes tetők. Kidülledt szemekkel néztem oda: ebben a pillanatban
megjelent a Hentzi-szobor, üzve, hajtva, vágva, taszigálva a többi
szobroktól. Vércsöppek és vasdarabok hullottak róla, csattogtak rajta a
kardok, száz nyil és dárda állott remegve a testében. Csak a hidig
kergették, a vas-szobor átszaladt a hidon s a fáradt szobrok ujra
megállottak.
– Megálljatok! – mondá Széchenyi. – Most adtunk szobrot Pestnek, a német
szinház elé, gyönyörködjék benne. Most pedig váljunk el. Én elmegyek
Cenkre s lefekszem őseim csontjai közé. A hogy lelkem széttört
darabokra, ugy fogják majd testemet is szétzuzni s tán pénzt vernek
belőle.
– Én elmegyek a karthauziak közé s egy vén diófa lombjai alól, álmodozva
nézem a kék hegyeket.
És Petőfi is kinyitotta ajkait és minden szavára vérhullám tódult ki
sebéből:
– És én elmegyek az alföldi szép nagy rónaságra, inni a harmatot és
hallgatni a pacsirtát.
– Menjünk aludni! Bujdossunk el! Álmodjunk édes álmokat.
Igy beszéltek a szobrok, megharsantak a tárogatók s utra készültek a
szobrok.
Nem birtam tovább. Kirohantam a homályból, térdre vetettem magamat s
könyörgő kezeimet feléjük emeltem:
– Ne menjetek el! Ne hagyjatok itt! Veletek távozik innen minden fény,
minden dicsőség, minden szépség. Veletek elhágy minket az erő, a lélek,
a bátorság. E századnak minden nagyságát elviszitek magatokkal, itt
hagyjátok az ürességet, a sötétséget, az élettelen falakat, az apró
embereket. Elraboljátok a multban való örömünket, a jövőben való
bizodalmunkat, itt hagytok minket szegény, kifáradt, elernyedt,
roskadozó embereket, a porban és a sárban. Könyörüljetek!
A világtalan szemek részvétlenül fordultak felém a magasságból, aztán
hidegen keresztültörtek rajtam, s ott hagytak széttépett lélekkel,
összerongyolt testtel.
Ugy másztam át Pestre. Huztam magamat a földön s véres ut keletkezett
nyomomban. Meghalni mentem haza. Vérbeborult szemeim csak annyit láttak,
hogy a sulyosan sebesült Hentzi-szobrot a Rémi-kávéházban ápolták.
Nem haltam meg. Aznap, mikor először kimentem, négy szobrot állitottak
föl a városban az üresen maradt talapzatokra: a Széchenyiére tették a
Zichy Antalét, a Deákéra Tisza Lajos grófét, József nádor helyére
Gerlóczy Károlyét, s Petőfi Sándor helyére Rémi Róbertét.