Alszik a város. Lomha köd ül rajta. Olyan ez, mintha a levegő is
aludnék. Csak én virrasztok s velem a Betegség. Nem enged elszunnyadni,
kaparja mellemet, fojtogatja a torkomat. Mint egy elzárta fenevad
rombolja belsőmet és én nem fékezhetem meg. Óh, érzem, hogy öl meg
lassanként, mindennap letép a tüdőmből egy darabot, májamat és vesémet
harapdálja s érzem, hogy szivem egyre lassabban dobog, óvatosan,
bizonytalanul, habozva löki szét a vért ereimbe, mintha kételkednék
abban, hogy vissza fog-e az még egyszer térni a kamrájába?
Kimegyek a havas kertbe, friss levegőt szivni. Óh, de szép itt. A fák
tele fehér virágokkal, a föld csupa fehér virág. Ugy érzem, mintha
tavasz volna. Szeretnék lehemperedni s a virágok közé temetni arcom.
Megrázom a fát. Óh, Istenem, egyszerre lehull minden fehérsége s ott áll
alatta a száraz, fekete halál… Óh, ez nem a tavasz pompája, ez a halotti
lepel…
A kert végéről valaki közeledik. Az is csupa fehér. Árnyéka nincs, pedig
rátüz a hold s lépései nem hagynak nyomot a hóban. A templom tornyaiban
kong az éjfél… A XIX-ik század halálharangja.
A fehér alak int. Fölegyenesedem. A fenevad meghunyászkodik bennem, s
egyszerre jól érzem magamat. Egészséges vagyok, erős vagyok, óriás
vagyok. A fehér alak föllép a felhőre… Követem. A Mindenségen haladunk
át, a csillagok nyájas sugarai közt röpülünk tova.
S mikor a fehér felhők csucsára értünk, megálltunk. S ekkor a fehér alak
kinyujtá kezét. A távolból nagy sebességgel egy fekete felhő gördült
felénk. Lábunk előtt megállt s egy sötét alak bontakozott ki belőle.
Fáradtnak látszott, ráncos volt. Fölemelte hozzánk bágyadt tekintetét, s
kiálta:
– Üdv neked, Gábor arkangyal, im’ hozzád repültem hivásodra, parancsodat
várni. A Halál angyala üdvözöl.
_Gábor arkangyal._ Órád ütött, időd lejárt, fekete angyala a földi
halálnak, mehetsz pihenni, az uj századdal uj angyal következik.
_A Halál angyala._ Köszönöm, óh uram, rám fér a pihenés. Nagyon sok
dolgom akadt odalent. A földlakó javithatatlan, csak ott van ő, hol száz
és száz év előtt. A mit az egyik kezével épit, a másikkal lerombolja.
_Én._ Annyit ezer év alatt nem haladt az emberiség, mint ebben a
században.
_A Halál angyala._ És boldogabb ma, mint száz év előtt?
_Én (habozva)._ Nem gondolnám. De többet tud. Száz év előtt nem is
álmodott dolgok ma minden gyerek előtt egészen természetesnek tetszenek.
_A Halál angyala._ A gőzkocsi?
_Én._ Az is.
_A Halál angyala._ Elértétek vele a madár sebességét?
_Én._ Nem. De a telegráffal.
_A Halál angyala._ Sebesebb az, mint a fény?
_Én._ Nem. Kikutattuk a mindenség titkait.
_A Halál angyala._ Magát a földet sem ismeritek még. Ott az éjszaki
sark.
_Én._ Tudjuk, hogy nincs ott semmi.
_A Halál angyala._ Ezzel csak hizelegtek magatoknak.
_Én._ Hagyjuk a részleteket. Hát a humanizmus? A kórházak, lelencházak,
árvaházak? Hány százezer életet mentettünk meg ezzel az elveszéstől? Hát
az orvosi tudomány nagy fölfedezései? A bacillus-teoria, a szérum…
_A Halál angyala._ Elég. Ez mind szép dolog és a század javára lenyomná
a mérleget, ha…
_Én._ Ha?
_A Halál angyala._ Ha a mérleg másik tányérában nem volna ezzel szemben
a sok véres háboru, a dinamit, melinit, ekrazit, Mannlicher, Hiram,
Maxim… De ne felejtsd: ebben a században minden Pasteurre esik egy
Krupp… a mit Pasteur épit, azt Krupp lerombolja.
_Én._ A műveltséget, civilizációt az egész földre kiterjesztettük…
_A Halál angyala._ Hiu fecsegés! Hátha az a tökéletesebb állapot:
Afrikában meztelenül járni a napon s nyers banánból megélni?
_Gábor arkangyal._ Elég volt, fogd a halottaidat s távozz! Tiszted
lejárt, uj erő következik.
S a halál angyala egyet suhintott kardjával s a mindenségen mintha
óriási villám cikázott volna végig. A sirok egyszerre fölszakadtak. Föl
a kidőlt fakeresztes elomló dombok, föl a Pantheonok, megrepedt a
kripták földje s fehér alakok milliói sorakoztak. A Halál angyala intett
ragyogó kardjával s olyan ut nyilt a felhők között, mintha megfagyott
habból való volna. Elindultunk.
_Én._ A császár, a császár!
Ott jött, fehér lovon, szürke köpönyegben… S mögéje beláthatatlan sorok
sorakoztak… Moszkvától Lisszabonig és Alexandriáig tele volt a föld e
vad hóditó katonáival. Ney, Murat, Desaix, Lannes haladtak nyomában s a
gárda tépett alakjai. Itt az auszterlici halottak, ott a marengói
győzők, azután a waterloói elesettek… S utánuk a világ összes
nemzeteinek erőteljes ifjai véres cafatokban… S mögöttük a keserv… Az
özvegygyé lett asszonyok, az elárvult, elpusztult gyerekek, az elaggott,
gyámol nélkül maradt szülék. Mind, mind a nagy császár huzta maga után,
mint egy sötét átkot… El, el!
Mennyei harmónia csengett fülembe… Mintha, csodálatos tehetséggel
megáldva, egyszerre megértettem volna a természet beszédét: a tenger
moraját, az erdő zúgását. Óh, ott jönnek a holt költők, Petőfi véres
alakja, Hugó Viktor, Göthe, Heine, Puskin véres sebbel a homlokán… Isten
veletek, édes szavu fülemiléi a kihunyt századnak, gyönyörüségei a
kifáradt kornak. Mikor fognak e kihült gömb mélyéből ismét ilyen szikrák
fakadni!
De az égi harmóniát ujra komor dobogás nyomta el… A másik, a nagy
császár sápadt paródiája jött összetépett hadával… s utána a hideg
germán csatasorok, Jena megboszulói, Gravolette hősei… Az öreg császár
és a két ember, a ki nagygyá tette, némán lépdelt mögötte… El, el, véres
császárok, az uj történetiró nem a ti homlokotokra fogja füzni a babért…
Ujra magam vagyok. A huszadik századból tizenöt perc eltelt. A multak
árnyai szétfoszlottak. A vizió elmult. A jövő jut eszembe. Nekem, beteg
embernek. Átmegyek a szobába, hol kis fiaim alusznak. Ez az én jövőm, a
halhatatlanságom. A nevemet, emlékemet, egy csöpp véremet, egy
agysejtemet keresztülviszik a századon s gondozni fogják a sirt, melyben
forró szivem nedves férgeknek ad táplálékot, uj erőt s talán reményt…