Az órák, a napok oly lassan mulnak s az évek ah, oly gyorsan tova
repülnek. Ha eszembe jut, hogy már hat éve mult Kossuth halálának,
megborzadok. Mennyi hajszálunk, mennyi illuziónk elveszett ez idő alatt
s hány reményünket és barátunkat kisértük ki a temetőbe. Hat éve már! És
én most is ugy emlékszem rá, mintha csak a napokban éltem volna át a
turini nagy eseményeket. Sőt, különös dolog, most jobban emlékszem
rájuk, mint akkor. Azokban a napokban végtelen ki voltam fáradva s nem
tudtam pihenni. Álmos voltam és nem tudtam aludni. Benyomásaim
összekuszálódtak, zavarosak voltak s itthon sok ideig tartott, mig a
rendes kerékvágásba bele tudtam jönni. Sokszor mondták barátaim: _Mikor
irod már meg a könyvet a turini négy hétről?_ A levegőbe bámultam. Mi is
történt azalatt a négy hét alatt? S nem jutott eszembe semmi. Egypár
nagy, históriai jelenet képe megjelent előttem, de az összefüggést
létesitő részletekre nem emlékeztem.
Most azonban lassanként mindent vissza tudok idézni magam elé.
Március elején mentem le, 1894-ben. A déli vasut pályaudvarán
találkoztam Helfy Ignáccal. A kis szürke ember csak ugy didergett
hosszu, prémes bundájában s kétségbe volt esve a hosszu ut miatt, mely
rája várt. Mert ő is Turinba igyekezett. Köhögött a füsttől s azért
kiment a pályaudvar elé, hol a felesége alamizsnát adott egy öreg
koldusasszonynak. Helfyné olasz volt, asszony volt s igy duplán babonás.
Az alamizsnával az ellen biztositotta magát, hogy az uton baleset ne
érje.
Kora tavaszszal, ha dél felé megy az ember, óráról-órára
megkönnyebbülést érez, mert egyre zöldebb vidék, több virág és
balzsamosabb levegő fogadja. Ezuttal azonban távol maradt tőlem ez az
érzés s hangulatom annál nyomottabb lett, minél közelebb értem
Olaszországhoz. Kocsimból csak az udinei vámvizsgálat tudott kicsalni
egy pillanatra, de Mestrenél, Velence állomásánál, eszembe se jutott egy
pillantást vetni arrafelé, a merre ködben uszik a lagunák csöndes
városa. Itt Helfyékkel, a kik Velencébe mentek pihenni, ebédeltem az
állomáson. Azután robogtam Vicenza, Verona, Milanon keresztül tovább
Turin felé.
Különös érzés rabja voltam. Talán ilyet érezhet a mohamedán hivő, a ki
abban a tudatban közeledik Mekka felé, hogy ott látni fogja a prófétát,
talán még élve, nagybetegen, talán már halva. Gyermekkorom óta
nevelődött belém Kossuth csodás nagysága, a melynek ifju és
férfikoromban is föltétlen bámulója voltam… Közelről éreztem zsenijének
mindent meghóditó hatalmát 1889-ben, a nagy turini zarándoklás
alkalmával. S nem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy ez a
legendás alak is áldozatul essék a természet kérlelhetetlen törvényének.
Egyszerüen lehetetlennek tartottam, hogy Kossuth meghaljon… Milanoban
egy csomó vörösinges ifju özönlötte el a vonatot, s hatalmas kardalok
közt boros palackokat üritgettek. Tornászok voltak… Engem is
megkináltak. Nem fogadtam el. Megütődés. Bocsánatot kértem s igy
szóltam:
– Vajjon énekelnének és innának-e önök, ha Garibaldi halálos ágyához
mennének?
– Nem, – felelték egyhangulag, – ezt valóban nem tennők.
– Nos, tudják meg, hogy én Kossuth Lajos halálos ágyához sietek s nincs
okom vigadni.
Mély csönd lett a kupéban s többet egy hangot sem énekeltek. Sőt még
beszélgetni is csak halkan beszélgettek. _Il generale Kossuth_-ot hirből
mind jól ismerték, sőt a lapokból azt is tudták, hogy nagybeteg.
Turinban vagyunk. Micsoda hideg, kellemetlen, szabályos város. Az
Alpesek hótakart tetői néznek le rá. Este félhomályu villamos lámpák
gyulnak ki utcáin és sápadt, hideg fénybe boritanak mindent.
Hányszor támolyogtam végig ezeken az utcákon, a fáradtságtól majdnem
összeroskadva, miközben a fagyos szél havat vagdalt a szemem közé,
melyet talán a hegyekről sodort le. Sokszor eszembe jutott jó Mikes
Kelemen s kuruc társai, kik II. Rákóczy Ferenc haldoklása fölött
virrasztottak Rodostóban. Budapestről akkor még csak valami öten voltunk
lent ujságirók s vagy Kossuth házánál, vagy a fogadóban töltöttük el a
napot és az éjszakát. Mindig együtt voltunk s alvásról bizony nem igen
volt szó a nagy izgatottságban, mely két oldalról ostromolt bennünket
kemény hullámcsapásokkal. Először az érzelmek minden skáláján átmentünk
Kossuth házánál, másodszor pedig éreztük a nemzet izgatott érdeklődését,
mely abban nyilvánult, hogy a nap és az éj minden órájában kaptunk
hazulról tudakozódó táviratokat. Az országnak valami ötven városából a
szomoru napok alatt egyenesen hozzám fordultak Turinba s táviratilag
kellett felelnem, hogy a kormányzó nem halt meg. Ezenfelül a _Budapesti
Hirlap_-nak küldtem vagy tizenkét táviratot naponkint s a laptól is
kaptam minden nap tudakozódásokat, utasitásokat. Hajnali három-négy
órakor juthattunk csak ágyba s nyolc órakor már talpon voltunk.
Volt Kossuth házánál egy nagyon különös alak, egy kissé egoista,
érzéketlen, fásult ember, a titkára: Aulich. Szolgálatkész, egyszerü,
komoly magaviseletü ember volt. Erről jut eszembe most két furcsa dolog.
Egyszer megkértem, hogy ha a kormányzó éjjel rosszul lesz, azonnal
jőjjön hozzám a fogadóba, mert éjjelre csak nem maradhatok a házában.
Rám nézett hideg, szürke szemeivel s igy felelt:
– Nem lehet az kérem.
– Miért?
– Hát honnan tudjam én azt meg, hogy a kormányzó ur rosszul lett?
Elbámulva néztem rá.
– Ön, a ki a házban lakik?
– Hja kérem, én egészen külön lakom, az udvarban levő másik épületben,
egészen külön lépcsővel.
– De ember, – kiáltottam, – ha Kossuth meghal, azt egy óra mulva az
egész világ tudja s ön azt hiszi, hogy nyugodtan fog aludni reggelig,
ugyanabban a házban, husz lépésnyire onnan?
Hebegett valamit… Elszigetelt lakásról, a zajról, mely oda nem hat föl…
Ott hagytam. De közös elhatározással beszállásoltunk hozzá egy
ujságirót, a ki éjjel az Aulich kanapéján hált s kötelessége volt minket
fogadóbeli lakásunkon fölkelteni, ha a nagybeteg állapota véletlenül
rosszabbra fordulna.
Nehéz, szomoru foglalkozás, de hát a hivatással jár… s valahányszor
éjfél után egy órakor utolsó táviratomat a hivatalba vittem, eszembe
jutott otthon a hireket visszafojtott lélekzettel leső nemzet, az a
sok-sok ezer ember, a ki öt óra mulva Budapesten ezt a táviratomat
olvassa… az a még több ezer, a ki az ország minden részében várja s
mohón falja… s ilyenkor éreztem, hogy mi szerény kis csapat ott lent az
egész nemzetet képviseljük, mikor lehajtott fejjel Kossuthnak
szaggatott, lázas lélekzetét hallgatjuk és nyugtalan szivének dobogását
figyeljük.
A másik jelenetnek, mely eszembe jut, szintén Aulich titkár ur volt a
hőse. Március 20-án, Kossuth halála napján, este nyolc órakor a háznál,
az ebédlőben voltunk összegyülve. Középütt az asztal meg volt teritve,
de az este a családból senki sem ült hozzá. Egyszer csak jött a titkár
ur, világos szürke ruhában, kinyit egypár üveg bort, kinálgat bennünket
s hangos szóval széles magyarázatokba bocsátkozik, hogy a kormányzó ur
miféle borokat szokott inni, melyik volt a kedvence, honnan szoktak neki
hazai borokat küldeni. Mikor látta, hogy nem kell senkinek sem bor, sem
magyarázat, – a cselédséggel kezdett zsörtölődni, hogy miért késik a
vacsora, micsoda dolog ez, hiszen már nyolc óra van. Az ujjaim görcsösen
vonaglottak. Szerettem volna ezt az embert megfojtani, a ki e
pillanatban egy megrenditő tablót képviselt: a köznapi életet, mely a
maga érzéketlen brutalitásával rohan tovább, eszik, iszik, szeret,
gyülöl, nem törődve az emberi nem egyik legnagyobb lángszellemének végső
lobbanásaival. Ezt ábrázolta ez a jelenet, a mint tiz lépésnyire a
haldokló Kossuthtól a titkár lármázva követeli a maga vacsoráját.
Szegény Aulich, nem is kárhoztatom érte, ő egy normális földlakó, nem is
sejtette, hogy mit cselekszik. Sőt mentségét találom abban, hogy ő évek
óta Kossuth mellett élt, dolgozott: elvesztette a mértékét Kossuth
nagyságának; ő előtte a kormányzó principális volt, a ki minden hónap
elsején fizetést adott neki.
A mint visszagondolok a multba, eszembe jut Kossuth holttestének
hazahozatala. A részlet, mikor Udinénél az olasz határra érkeztünk. A
vonat egy határhid olasz végénél állt meg, tavaszi napnyugtakor, ugy
emlékszem, március harmincadikán. Kossuth Ferenc magas daliás alakja
leszállt a vonatról, lassu léptekkel egy dombra ment, levette a kalapját
s délfelé fordult, hol az olasz sikság terült el a hunyó nap sárga
fényében úszva. Sokáig nézett a messzeségbe, mintha ő maga is bucsuznék
ifjukori emlékeitől és férfikora első küzdelmeitől, azután rezgő hangon
egy remek beszédet mondott, melynek első mondata ez volt:
_Isten veled, Kossuth Lajos második hazája._
… Azután ujra beszálltunk és a vashidon dübörögve mentünk át Ausztriába.
Mikor Cormonsban leugrottam a vonatról, az osztrák zsandár torkon
ragadott. Tovább, tovább!…
A magyar határra hajnalhasadtakor érkeztünk. A vonat itt is megállt.
Harminc-negyven parasztember közeledett levett kalappal és összetett
kézzel, mely láthatólag remegett…
És még mire emlékszem? Arra, hogy Balaton-Szent-Györgytől Fonyódig a nép
a vasuti sin mellett térdelt és imádkozott.
Sápadtan, megdöbbenve néztünk egymásra: csak ekkor jöttünk rá, hogy a
magyar nép szivében micsoda helyet foglalt el Kossuth. Mi fogja ezt az
ürt betölteni? Mi lesz a kuruc legendákból, elköltözvén az utolsó hős?…
… Március 20-ikán körülnéztem és kerestem a mauzoleumát, a szobrát. Csak
az összegyüjtött százezreket láttam. Jó. Csinálják meg Erzsébet királyné
szobrát. Helyes. De az ég szerelmére, mondják meg, mit csináljak a nyolc
éves fiammal, mert valahányszor sétálni viszem, mindig kérdi, hogy hol a
Kossuth-szobor. Jól tudom, hogy önök mit mondanak. Ezt: _Majd az ön
nyolc éves fiának a nyolc éves fia is fogja ezt még kérdezni az
apjától_.
Mit mondanak _Bánk bán_-ban? Aludjunk. Jó éjszakát.
(1900.)