Este volt. A kávéház ablakában ültünk s az óriási üvegtáblán keresztül
nézegettük, hogyan sötétedik az ég és világosodik a város. Számos
világlátott ember lévén a társaságban, európai kérdéseket feszegettünk.
Csakhamar áttértünk arra, hogy ki fog győzni a spanyol-amerikai
háboruban?
A spanyol elszánt, kétségbeesetten vakmerő, büszke nemzet, de
vérevesztett, koldus. Dél-Amerikát benépesitette, az anyaország meg
pangott. Amerika kincsei korrumpálták.
Ellenfelében megvan az angol-szászok hideg bátorsága, kitartása,
szivóssága. És mindenek fölött pénze van.
Minden spanyol szuronyra egy zsák dollár esik. Az eredmény nem lehet
kétes.
– Ez nálatok csak kombináció, – szólt Kádár, a ki előtte való nap jött
haza Párisból, – de majd én tényeket fogok elbeszélni, a melyek ezt a
kombinációt megerősitik.
*
Párisban a _Dél Csillaga_ cimü kávéházba szoktam járni, mely a Boulevard
Saint Michelen fekszik. A kávéházba a Salon des refusés művészei,
diákok, irók és olyan külföldi alakok járnak, a kiket a párisi nyelv
rastaquouéreknek, röviden _rastáknak_ hiv.
Járt oda egy olajbarna ur, a ki sokat beszélt, sokat gesztikulált és
sokat fogyasztott, de keveset fizetett.
Legalább Jean egy napon odajött hozzám:
– Ösmeri monsieur Lorenzot?
– Személyesen nem.
– Ma jubileumát üli.
– Hogyhogy?
– Ma itta meg a kétezredik feketekávét.
– Lehet neki gratulálni?
– Neki lehet, de a kávéháznak nem.
– Miért?
– Mert a kétezer feketéből egyet se fizetett meg.
– Mi az ördög! S a gazda ezt türi?
– A patron maga is dél-franciaországi spanyol… naturalizált francia…
titkos spanyol rokonszenvei vannak. De azt hiszem, a mai napon átlépte
türelmének küszöbét. Nézze!
Don Lorenzo egy sarokban dominózott valakivel. A gazda odalépett és
megérintvén vállát, intett neki, hogy kövesse. Don Lorenzo
hátrasimitotta fekete haját, villámgyorsan körülnézett, mintha egy jó
barátot, vagy egy tág kijárást keresne, aztán emelt fővel követte.
Tiz percig gesztikuláltak kölcsönösen a sarokban. Ekkor ugy látszott,
mintha a gazda halasztást adott volna don Lorenzonak a feketék
kifizetésére nézve.
Nemsokára megtudtuk, hogy minő föltételek mellett.
Don Lorenzo hozzám jött.
– Azt hallottam, hogy ön a lovagias és nemes magyar nemzethez tartozik.
Haboztam. Ez az ember meg akar pumpolni.
– Igen uram, – mondám végre elszántan, – de pénzem nincs.
– Pénz? Ki beszél itt pénzről? Itt csak jótállásról van szó.
– Hogyan?
– Őszintén szólva, én roppant kávébarát vagyok. Leves, bor és pálinka,
sőt néha hus helyett is feketekávét iszom. Igy történt, hogy kétezer
feketekávényi kontóm van a _Dél Csillagá_-nak tulajdonosánál. Álljon
jót, hogy ki fogom fizetni.
– Az egészért?
– Nem. Fölosztottam barátaim közt. Önre négyszáz fekete esik.
– De aztán meg fogja fizetni?
– Hogy kérdezhet ilyent egy andaluziai nemestől? – kiáltá büszkén. –
Azon fordul meg, hogy kibékülök-e atyámmal, a ki megharagudott reám,
mert az ellenzékhez csatlakoztam.
Az lett a vége, hogy jótálltam négyszáz feketéért. Irásba kellett adnom
a patron kezéhez.
Ez volt megismerkedésem don Lorenzóval. Attól kezdve megint nem
reflektált reám.
A mint kezdtek bonyolódni a spanyol-amerikai ügyek, azon mértékben
élénkült don Lorenzo.
Egy napon a kávéház oszlopain a következő falragasz jelent meg:
_Föl a latin zászló védelmére!_
Az aljas kalmár nép a latin faj egyik dicső sarjadéka ellen támad. A
boltosok ki akarják dobni a lovagok nemzetét Amerikából.
A hollandi tulipánültetők utódai szembe mernek szállni Cid és don Caesar
de Bazan ivadékaival.
Itt a latin unió hatalmáról, – többet mondok, Európa felsőbbségéről van
szó.
A vakmerő jingo ezzel hadat üzen az ó-világnak. Európát, a civilizáció
bölcsőjét katasztrófa fenyegeti, ha összefont karokkal engedi kidobni a
spanyol nemzetet Amerikából.
Ez nem spanyol ügy, ez nem is a latin faj ügye, ez egész Európa, ez az
egész emberiség ügye az indiánok szemérmetlen kiirtói ellen.
Meg vagyok bizva, hogy a szent ügy számára katonákat toborozzak.
Bővebb fölvilágositásokat a _Dél Csillaga_-kávéházban egész nap adok.
_Don Lorenzo de Viscaya_
andaluziai nemes, a San Ildefonso-apátság
örökös ura.
A diákok, bohémek és rastaquouérek kiváncsian olvasták a hirdetést. A
legtöbben nevettek rajta. Magam is. Nem nagyon lélekemelő az a tudat,
hogy a San-Idefonso-apátság örökös ura helyett egy napon négyszáz
feketét fogok fizetni.
A proklamációnak azonban hire ment a Boulmichen és a Quartier Latinban s
pár nap alatt husz-huszonöt kétségbeesett ember jelentkezett, a kiket
főképp a San-Ildefonso-apátság kecsegtetett, melyről azt hitték, hogy a
vállalat arra van betáblázva. Don Lorenzo mindegyiket bejegyezte egy
könyvbe, lelkes szavakkal buzditotta, s melegen rázta a kezüket.
Közbe egy hatszáz feketés bont be is váltott, a miből láttam, hogy
kapott egy kis pénzt Spanyolországból.
Egy napon láttam, hogy az egész fölfogadott csapat bevonul a kávéházba
és don Lorenzoval óhajt beszélni.
Don Lorenzo kissé zavartan pislogott feléjük, de egy spanyolt ilyen
esetekben sohse hagy el a hidegvére. Szokva vannak ők ahhoz, hogy a
bikát a szarvánál fogva megragadják.
Intett nekik és fölvezette őket az első emeleti billiárdterembe. Én
utánuk mentem.
– Mivel szolgálhatok uraim? – kérdé fesztelenül.
– Ezredes ur! – szólt egy rendkivül kiéhezett fiatalember, – előleget
kérünk a nemes spanyol nemzettől. Mikor fölfogadott, megigérte, de még
nem adta meg.
Lorenzo nagyot sóhajtott.
– Barátaim, az előleget csak akkor adhatom át, ha a spanyol határt
átléptük s mikor már önök, tisztelt uraim, nem szökhetnek meg.
E gyöngéd célzásra semmi sem hangzott abból, a mit a népszónokok ugy
szoktak nevezni: _a fölháborodás moraja_. E helyett egy fenyegető hang
megszólalt:
– Azt mondják, szenyor, hogy ön már megkapta a nekünk járó pénzt.
– Alávaló gaz rágalom! – kiáltott Lorenzo.
– Ezredes ur, hát az apátság? – mondá egy hang a háttérben.
– Az apátság? – szólt szomoru mosolylyal Lorenzo. – Csak a cimünk van
meg, az apátságot még arragoniai Ferdinánd megszüntette.
Most kezdett morajlani a csapat. Egy cigányképü ifju előlépett és szólt:
– Ezredes ur, van egy jó eszmém, ha tetszik, előadom.
– Beszéljen barátom.
– Tegnap a Grand Caféban egy amerikaival ismerkedtem meg, a ki egy
millió dollárral jött Párisba, hogy itt az Egyesült-Államok számára
önkénteseket fogadjon.
– Egy millió! – zugott végig a csapaton.
Lorenzo torkon ragadta az ifjut.
– S ön megingott? Nyomorult! Ön árulójává akar lenni a szent ügynek?
Micsoda ön? – rikácsolt vadul.
– Olasz vagyok.
– Olasz? A rómaiak utódja? Hitvány söpredék!
– De kérem…
– Megfojtalak…
– Ereszsze el a torkomat, mert a késemért nyulok…
– Nem addig, a mig meg nem mondod, hol lakik az az amerikai…
– A Hotel Bristolban.
– Jól van. Majd gondoskodom róla, hogy ellenaknáit fölrobbantsam…
kitekerem a nyakát… holnap jőjjenek el megint ide.
E szavaknál lesiettem a kávéházba s elfoglaltam szokott helyemet. Pár
perc mulva megjelent don Lorenzo, a toborzó plakátokat eltávolitotta az
oszlopokról és elsietett.
Másnap az volt az első szenzáció a kávéházban, hogy az apátság örökös
ura beváltotta az összes bonokat.
Három órakor megjelent a szabadcsapat, s némán, mint a kisértetek,
vonultak föl don Lorenzo után a billiárdterembe. Én utánuk.
– Uraim! – kezdé az andaluziai nemes, – tegnap óta, mint biztos
forrásból tudom, a politikai helyzet s az európai érdekkör jelentékenyen
megváltozott. E pillanatban ugy áll a kérdés: akarunk-e mi, latinok és
európaiak, mint a régi civilizáció bölcsőjének gyermekei, egy
szabadságáért küzdő nemzetnek segitségére sietni…
– Akarunk! – kiáltott a banda egyértelmüleg.
– Köszönöm uraim, hogy önök a kicsinyes nemzeti szempontokról föl tudtak
emelkedni a világszabadság magaslatára… erről ösmerek rád, öreg Európa,
a ki nem kérdezed, ki küzd, csak az ideált nézed… és ezrével ontod
fiaidat a csatamezőkre, hol a népszabadságért küzdenek… Uraim, karöltve
kell haladnunk azzal a virágzó, munkás, erős nemzettel, mely az őserdők
helyén a legnagyobb civilizációt honositotta meg… nekünk a csillagos
lobogó alatt kell a zsarnok Cortez és a hóhér Pizarro utódjai ellen
harcolnunk… Erre megesküdtem anyámnak, a ki kubai nő volt és karjaim
közt halt meg éhen…
– A dologra, a dologra! – kiáltott a cigánypofáju olasz türelmetlenül.
– Ott tartok már, uraim! Holnap délután találkozunk a nyugati
pályaudvarban. A vonatra szálláskor mindenki kap tiz dollárt. Havreban a
_Castor_ nevü amerikai fregattra szállunk és a behajózás pillanatában
mindenki még száz dollárt kap…
– Éljen, éljen! Éljen az ezredes! – orditott a banda s vállaira kapva
körülhurcolta don Lorenzot.
Mikor ujra a kávéházban ültünk s a szabadcsapat kifelé vonult, don
Lorenzo rájuk mutatva igy szólt hozzám:
– _Los mismos perros, con altros collares._
(Mely spanyol közmondás magyarul igy szól: _A kutyák megmaradtak, csak a
nyakövük más_.)