Az angol ujságoknak megint jó dolguk van. Lázas sietséggel folyik a
munka. A szerkesztőségek permanenciában vannak, hogy négy-öt kiadást
rendezhessenek naponkint. A nyomda gépei folyton dübörögnek, ontják a
befeketitett papirost a legujabb hirekkel s a rikkancsok egész nap
üvöltenek az utcákon, hogy lapjaikon tuladjanak…
Ki gondol azokra a szegény fiukra, a kik Dél-Afrika vad sikságai és
magas bércei közt szenvednek, fáradnak, hogy mister John Bull másnap a
teája mellett ne csak friss piritós kenyeret, hanem friss harctéri
táviratokat is találjon? Rosszabb dolguk van nekik, mint a katonáknak,
mert először ők épp ugy kockára teszik életüket, mint a katonák,
másodszor róluk nem gondoskodik senki, nekik maguknak kell ellátnia
magukat mindennel. Igaz, hogy rengeteg pénzzel dolgoznak, de mit ér a
pénz, mikor civilizálatlan országban folyik a háboru s ha a legnagyobb
erőfeszitéssel sem képesek föladni távirataikat?
A multkor olvastam egy londoni lap dicsekedését, hogy neki a harctéri
szolgálat naponkint hétezer forintba kerül. S örülhet, ha ezért naponta
ötszáz forint ára távirat megjelenik a lapjában. Igaz, hogy ez a
közönségre s a konkurrenciára való tekintettel talán megér neki huszezer
forintot. Igy aztán mégis nyer az üzleten.
Pár év előtt alkalmam volt érdekes dolgokat hallani az angol harctéri
levelezőkről. Innsbruckban megismerkedtem mr. Melton Priorral, a
_Graphic_ harctéri rajzolójával, a ki ott a csitráli hadjárat
fáradalmait pihente ki. Ez a Csitrál egy kis indiai fejedelemség a
Himalaya hegyei közt. Melton Prior éppen Kis-Ázsiában rajzolgatott
örmény vérengzéseket (a mi mindig népszerü az angol közönség előtt),
mikor megkapja a parancsot, hogy Indiába utazzék. Azonnal Sztambulba
sietett, onnan hajón Port-Szaidba ment, ott fölkapott a
Peninsular-Company hajójára és Bombayban kötött ki. Itt már tekintélyes
summa várta, a mivel ő megkezdte az expedició szervezését. Két jó ló,
két szolga, jó sátor.
De hát ő csak rajzoló volt. Nehezebb dolguk volt a napilapok
tudósitóinak. Mindegyiknek volt egy magántitkára és három-négy
katonaviselt hindu szolgája, a kiknek föladatuk volt a táviratokat
elhagyott vad vidékekről, sokszor ellenséges törzseken keresztül,
táviróállomásra vinni. Minden levelező és inas egy-egy jó revolvert
viselt az övében, hat halállal.
Mialatt az expedicionális hadtest szervezkedett, a levelezők is
szervezkedtek. Mikor az utóbbiak készen voltak, összegyültek tanácskozni
s aztán deputációt küldtek a vezérlő tábornokhoz s helyzetük tisztázását
kérték. Ekkor a következő párbeszéd fejlődött ki:
_Tábornok:_ Hányan vannak az urak?
– A szolgákkal együtt kétszázan és száz ló.
_T.:_ De uraim, ez roppant sok, ennyit nem vihetek magammal. Nem lehetne
felére redukálni?
– Lehetetlen. Nem dobhatunk ki senkit.
– Akkor nem viszek el senkit.
– Hogy érti ezt? – kérdé a _Times_, a ki a szóvivő volt.
– Ugy, hogy nem engedem meg, hogy kövessenek.
– Mi alapon?
– A hadügyminiszter rendelete alapján, a kinek jelenteni fogom, hogy az
ujságirók oszlopa akadályozza hadseregemet a szabad mozgásban.
– Megvan már az a rendelet?
– Meglesz!
– Nohát, mi szeretnők azt a hadügyminisztert látni.
És az ujságirók eltávoztak.
Megindult a drótverés Bombay és London közt. A tábornok is verte, meg az
ujságirók is verték. De az ujságirók, ugy látszik, jobban verték, mert
másnap megérkezett a hadügyminiszter rendelete, mely meghagyta a
tábornoknak, hogy az ujságirókat igenis vigye magával.
A tábornok magához hivatta a reportereket.
– Uraim! Mást gondoltam. Önök, mint önálló hadoszlop velem jönnek, de
colonel Troust vezetése alatt. Ő neki föltétlen engedelmességgel
tartoznak, különben zavar lesz.
– Elfogadjuk.
Igy vonult a hadsereg a Himalaya bércei közé, három hónapra. A vezérkar
és az ujságirók (a kik különben mind katonaviselt emberek voltak) nagyon
megbarátkoztak – s Anglia csakugy visszhangzott az angol fegyverek
dicsőségétől. A jó fiuk nagyon hálásnak mutatták magukat s a
legegyszerübb csetepatét is fényesre kikenték. Hullott is a kitüntetés
meg az előléptetés a katonák nyakába a háboru után, – a névtelen
vándormadarak pedig vonultak odább, uj dicsőséget szerezni – másoknak.
Hányan estek el közülök távoli világrészekben! Igy legutóbb az omdurmani
ütközetben, a dervisek ellen, a _Daily Telegraph_ levelezője. Elsőnek
hatolt Omdurmanba, megtudni, hogy elfutott-e már az ellenség s
hátramaradt lézengő dervisek agyonverték. Kollégái siremléket tettek
végső nyugvó helye fölé.
Egy ilyen tragédiát csinált meg igen szép rajzokban Melton Prior.
_Első kép:_ Az előfizető dühösen olvassa a lapot. Harmadik napja, hogy
nincsenek friss harctéri táviratok.
_Második kép:_ Goromba levelet ir _to the editor of The Times_.
_Harmadik kép:_ A szerkesztő fölolvassa a munkatársaknak és mind szidják
a levelezőt.
_Negyedik kép:_ Bokros afrikai vidék. Tépett ruhában ott fekszik egy
alak halva. Ez a levelező. Mellette egy sakál tutul, fölötte egy prédára
leső sas kering. Vége.
A török-orosz háboru volt az első, melyben a magyar lapok levelezői is
szerepeltek. Két fiatal ember volt lent: Mócs Zsigmond, a ki szegény
azóta már meghalt és Lukács Gyula, a ki ellenben azóta már képviselő
lett. Persze a török táborban voltak, ott, a hol a rokonszenvünk. Nehéz
szolgálat ez, mert bizony nem sok pénz zörgött a zsebükben. Tudósitásaik
fő jellemvonása az volt, hogy a törökök mindig győztek, a mi helyes
volt, mert ez kellett a magyarnak. Lukács máig sem hiszi el, hogy az
oroszok győztek, s ha az ember ki akar vele ötven percentre egyezni,
mondván, hogy az _erkölcsi_ győzelem kétségtelenül a törököké volt, –
ezzel sem elégszik meg.
Egy vidám koholmánynyal máig is boszantják Lukácsot.
Ott voltak ők a Szulejmán basa sipkai harcainál s vele vonultak vissza
Drinápoly felé. Ekkor történt, hogy Gyulát a kozákok majd hogy el nem
fogták. Ha Mócs nincs ott, a ki közbevágott és egypár kozákot lelőve, a
többit el nem kergeti, ma a monori kerület képét bizonyára más viseli.
Denique Mócs elüzte az ellent, Lukács pedig megindultan borult nyakába
és igy szólt:
– Édes Zsigám, ezt sohasem felejtem el neked…
– Kérlek…
– Örökre hálás leszek érte…
– Ugyan hadd el, te is csak igy tettél volna…
– Életem-vérem, mindenem a tied s ha valaha az életben bajba kerülsz,
rám mindig bizton számithatsz…
– Ne bomolj, öreg, gyáva gazember volnék, ha nem siettem volna
segitségedre… De most gyerünk!
Vágtatva indultak a visszavonuló török sereg után. Vagy egy óra mulva
elhagytak egy török ezredet, s ezzel a hátuk mögött már nyugodtabban
ügettek.
Mócs egyszer csak elkezd keresgélni a zsebeiben s elkáromkodja magát.
– Mi bajod?
– Elfogyott a cigarettám.
– A fenét?
Szünet.
– Ugyan Gyula, adj egypár cigarettát, – szól Mócs.
Lukács bámulva fordul feléje.
– Cigarettát? Nem bolondultam meg. Ugy-e mondtam Konstantinápolyban,
hogy lásd el magad. Mit szivok aztán, ha az enyém is elfogy?
Káposztalevelet? Ha jól összeszámitom, alig van már kétszáz darab a jó
konstantinápolyi cigarettáimból…
– Jó, jó, azért ne haragudjál, azt hittem, több van…
– Hisz nem haragszom, de nevetséges, hogy én lássalak el cigarettával, –
dohogott tovább Lukács.
A magyar harctéri tudósitók életéből ez az egy nagy jelenet maradt fenn
az utódokra.