A fiatalságot a kalandos olvasmányok sokszor meggondolatlan tettekre
ragadják. Robinzon története hozza először mozgásba az ifjui fantáziát,
azután jönnek Mayne Reid, Cooper regényei, majd rákerül a sor Jules
Verne-re s társaira. Ekkor a fantázia már a forrás pontján van s emésztő
vágy gyullad a kebelben megismerni ismeretlen földrészeket, exotikus
népeket. S aztán jön a kivitel. Gimnázista fiuk nekiindulnak a világnak
harminc forinttal, a ki legmesszebb jut, az eléri Fiumét, honnan az
atyai rendőrség rendesen hazaszállitja. A görög-török háboru idején
egész csomó tizenöt-tizenhat éves fiut kellett hazazsuppolni a szülei
házhoz, a kik mind a török táborba igyekeztek. Az ősz óta is számos
gyerekről emlékeztek meg a lapok, a kik, égvén a vágytól, a búrokon
segiteni, nekivágtak a világnak s szerencsésen el is jutottak
Nagybecskerekről Kisujszállásig. Még szerencse, ha elcsipik őket s nem
engedik eltünni, mert a meghatározhatatlan, ködös vágyon kivül nincs
semmi bennük, a mi őket ilyen vállalkozásra kvalifikálná. Mert másképp
áll a dolog a francia, német s különösen az angol gyerekekkel. Ezek,
tegyük föl, szökve elhagyják hazájukat s világjáró hajóik egyikén
elmennek Amerikába: ott kilyukadnak saját hazájuk gyarmatain, a hol az ő
nyelvük, az ő nemzetük, az ő kormányuk uralkodik, parancsol. Szóval,
van, a ki törődjék, foglalkozzék velük s vagy fölkarolja őket, ha
életrevalók, vagy biztos őrizet alatt hazaküldi, ha hasznavehetetlenek.
S ők ott is Ó-Anglia, Germánia, Frankhon dicsőségén és gazdagságán
dolgoznak. A mi fiaink már Fiuméban idegen világba kerülnek, s ha tovább
vetődnek, elvesznek a világ forgatagában. Ha beválnak, idegen nemzetnek
válnak hasznára, mi pedig a mérlegen beirhatjuk őket veszteségnek. Ha
elkallódnak a külföldön, az pláne veszteség. Hátha itthon el tudták
volna végezni a nemzeti munka bármi kis részét?
Azért hát ne bolondozzatok, fiuk, hanem maradjatok itthon. A kinek van
rá pénze, az igenis menjen ki külföldre, itthon végzett tanulmányai
befejezésére, de oroszlánvadászat és vörösbőrüek ellen való harc
céljából ne mozduljatok ki Lovászpatonáról.
Nem tagadom, hogy magam is kalandvágyó ifju voltam egykor s kis hijja
volt, hogy tizenkilenc éves koromban be nem álltam a francia idegen
légióba. Már annyira mentem, hogy a trieszti kikötőben fölkerestem egy
marseillei hajó kapitányát s alkudoztam vele, hogy mennyiért visz el
Marseillebe. Mikor megtudta, hogy miért akarok oda elmenni,
kijelentette, hogy ingyen elvisz, ha becsületszavamat adom, hogy
Marseilleben tényleg beállok az idegen légió katonájának. Gondolkozási
időt kértem estig. Délután a hajó kormányosával ismerkedtem meg a
kávéházban. Ő azelőtt az _Invincible_ nevü francia hadihajón szolgált,
mint a tengerészgyalogság káplárja s Tonkingban együtt harcolt az idegen
légióval. Ő aztán elmondta, hogy micsoda élet ez. Kijelentette, hogy a
biztos halálba megyek. A fáradalmak és az ázsiai láz meg fognak ölni.
Erre aztán meghátráltam. Éreztem, hogy nem arra születtem, hogy a
tonkingi faerődben, az őserdők közt lassan hervadjak el, éjjelenkint
hallgatva a vadállatok orditását és a mérgezett nyilak surranását.
És itthon maradtam.
Mindezek a dolgok eszembe jutnak most, mikor azt olvasom a külföldi
lapokban, hogy egy jó ismerősöm, G. W. Steevens, a _Daily Mail_ egyik
harctéri levelezője, meghalt az ostromlott Ladysmithben. Őt is a
kalandos élet szeretete döntötte korai sirjába. Apja előkelő, gazdag
ember volt, a ki fiának gondos nevelést adott. Azt hitte, mint ügyvéd
fogja pályáját megfutni, vagy képviselő lesz, vagy Indiában csinál
civilkarriért. Talán Steevens maga is ezt hitte. Már az oxfordi
egyetemen rugta a labdát és evezett Cambridge ellen, mikor a
zsurnaliszta váratlanul kitört belőle. Az apja egy vakáció alkalmával
pénzt adott neki, hogy menjen Párisba egy kicsit mulatni. Ő felült a
_repülő skót_ nevü edinburgh-londoni iszonyu sebes gyorsvonatra, hogy
Londonba utazzék. A vonat azonban utközben kisiklott s vagy husz ember
meghalt. Steevensnek is összeroncsolódott a kis ujja. Ő a sebet beköti
zsebkendőjével, a legközelebbi városba siet, s összes pénzét arra
forditja, hogy a londoni _Daily Mail_-nak egy több száz soros tudósitást
táviratozzon. Azután a kórházba megy és a kis ujját amputáltatja. Három
nap mulva megjelenik a _Daily Mail_ szerkesztőségében, hogy költségeit
fölvegye.
– Hány éves ön? – kérdé a szerkesztő.
– Husz.
– Tudja-e, fiatalember, hogy önben kiváló zsurnaliszta rejlik?
– Eddig nem tudtam.
– Sőt becses irói tulajdonságokat is elárult. Mondhatom, hogy tudósitása
általános föltünést keltett.
– Nagyon örvendek.
– Elannyira, hogy én fölszólitom, hogy lépjen be a redakcióba. Van kedve
hozzá?
– Nem tudnék határozott feleletet adni, mert jóformán belenyugodtam már
abba a pályába, a mit az apám nekem szánt… bár ahhoz nincs kedvem, ezt
már határozottan mondhatom.
– Ön született zsurnaliszta.
– De irodai munkához nincs kedvem, annyit mondhatok.
– Nem is kap. Ön az ugynevezett _nagy riportot_ fogja csinálni.
– Magyarázza meg _theoretice_, hogy mi az, mert _praktice_ már
próbáltam.
Rövid beszélgetés és gondolkozás után Steevens fölcsapott. Valami két
hónapig bejárt a szerkesztőségbe, mert a belső élettel, a lap zártának
idejével, a betük minőségével, szóval az elkerülhetetlen chablonokkal
meg kellett ismerkednie.
Én Kielben, az Északi- és Keleti-tengert összekötő csatorna megnyitása
alkalmával, 1895-ben, ismerkedtem meg vele. Nem mondom, hogy barátságot
kötöttünk. Az angol ember nehezen barátkozik. Jól öltözködő, simára
borotvált, kimért modoru, hallgatag uriember volt. A legtöbb ujságiró
nem is tudta, hogy kicsoda. Én ma megtaláltam külföldi emlékeim közt a
vizitkártyáját és megtaláltam azt a fényképet, melyen az orosz cár
fredensborgi (dániai) nyári kastélyának terrászán együtt vagyunk levéve.
Épp olyan ezen a képen, mint a _Graphic_ két hét előtti számában, hol
szegény Steevens ezzel az aláirással jelent meg: _Meghalt Ladysmith-ben,
az ostrom alatt, tifuszban_.
Micsoda mozgalmas életet élt az utolsó öt év alatt! Résztvett a csitrali
hadjáratban, Indiában, a török-görög háboruban, a rennesi
Dreyfus-pörben, Kitchener basát kisérte Egyiptomba, a dervisek ellen
vezetett hadjáratban, mely Omdurmánnál megtörte a mádi hatalmát. Minden
expediciójáról könyvben is beszámolt a közönségnek, melyek közül az
utolsó, a _Lord Kitchenerrel Kartumig_ cimü, valósággal szenzációt
csinált. Közben ráért megházasodni is, de mikor a dél-afrikai helyzet
kritikussá kezdett válni, otthagyott ifju nőt, családot s a Fokföldre,
onnan Natálba sietett, mert a kötelesség parancsolta, a hivatás
szólitotta. Az ellenségeskedés megkezdésekor már ott volt s Withe
tábornokkal ő is bent szorult Ladysmithben.
S most következett hirlapirói pályájának legnehezebb része. Hogyan lássa
el lapját tudósitásokkal? Mint igazi ujságirónak, ez a gondolat végtelen
gyötrelmeket okozott neki. Végre aztán megtalálta a módját. A kaffer
munkások közt toborzott magának egy csomó ügyes, fiatal fickót s ezekkel
küldte ki táviratait és leveleit. A kaffer mindig vitt magával egy
levelet is, mely igy szólt:
A bur parancsnoknak!
Tisztelt uram! Én nem vagyok kém, sem katona, hanem ujságiró! Nekem az a
kenyerem, hogy a lapomat tudósitsam. Kérem, olvassák el a kaffernél
talált leveleimet, azt hiszem, nincs bennük semmi, a mi az önök
hadműveleteinek árthatna. De elolvasás után kérem az ég szerelmére,
továbbitsák, hogy Londonba juthasson. Tisztelettel és üdvözlettel
G. W. _Steevens_,
a _Daily Mail_ levelezője.
Ez a levél arra az esetre szólt, ha a kaffer hirvivőt a burok megcsipik.
S mikor a londoni polgár a reggeli teánál a táviratokat olvasta, nem is
sejtette, hogy a szegény, félmeztelen néger, a ki hason csuszva-mászva
mérföldekre terjedő utat, forró nappal és hüvös éjjel, mennyi
halálfélelmet állott ki, mig az irást rendeltetése helyére juttatta.
A Steevens kafferei tényleg két izben Joubert bur tábornok kezébe
kerültek, s ő hűségesen továbbitotta a leveleket, ezzel a fölirattal:
_Láttam, Joubert_. A kaffereket azonban, biztosság okáért, agyonlövette.
Egyszer azonban a levelek elmaradtak, szegény Steevens megbetegedett. A
gyalázatos ivóviztől megkapta a tifuszt. Ladysmithben akkor már nem volt
egy egészséges falat, egy korty bor s egy csepp orvosság sem s az
orvosok tehetetlenül álltak a sok beteggel szemben. Steevensen sem
tudtak segiteni. Ott hentergett egyszerü szobájában, melynek összes
butorzata egy tábori ágy, egy asztal, két szék s ifju szép neje arcképe
volt. Lázálmában hallgatta a bombák szétrobbanását, a csapatok
ide-odaszaladgálását, a dobszót s a trombitajeleket. Mikor meghalt,
egyedül a _Times_-nek az afrikai lappangó láztól szintén elgyötört
levelezője ült a fejénél, fogta le hánykolódó testét és simitotta le
tágra nyilt szemeit.
Igy halt meg ez a nyugtalan lelkü ember, alig 32 éves korában, tiz kötet
kitünő munka hátrahagyásával.