Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az előttem is teljesen ismeretlen
Tunston ezredest, a calumpiti győzőt. Ugyebár, önök nem hallottak semmit
a calumpiti győzelemről? Bevallom, hogy nehéz is erről valamit hallani.
Talán én vagyok Magyarországon az egyetlen ember, a ki erről tudomást
vett, még pedig azért, mert kezdet óta élénk figyelemmel kisérem az
amerikaiak háboruját s érdeklődésem még most se lankadt meg. Nagyon
kiváncsi voltam rá, hogyan végez el egy háborut egy olyan nemzet,
melynek európai értelemben vett katonasága nincs s a mely Európával
szemben mindig ezzel dicsekedett. Várakozásomban nem csalódtam, mert
ebben a háboruban tömérdek humorisztikus dolgot találtam. S ha a
spanyolok teljes pénztelensége és vezéreik tehetetlensége döntő szerepet
nem játszik a háboruban, az amerikaiak tökéletes fiaskót vallottak
volna.
Mindezt azonban csak mellesleg jegyzem meg. Másról akarok irni. Az is
fölöttébb érdekelt, hogy ez a yankee-ország, a hol a katonai erények
abszolute nem találnak méltánylásra, hogyan fog átalakulni és miképp
talál majd magának katonai bálványokat. Nagyon hamar talált. Az első
volt Dewey admirális, a ki a manilai öbölben állomásozó rozoga spanyol
flottát megtámadta és elsülyesztette. Dewey admirálisnak olyan ágyúk
álltak rendelkezésére, melyek tiz tengeri mérföldre hordtak. Mikor a
spanyolok még nem is látták az ellenséget, elkezdtek potyogni a bombák.
És micsoda bombák! Minden ilyen bomba tizezer forintjába került az
Egyesült-Államoknak. Hanem aztán ha a hajóba furódott, szétrobbant s
mint egy tüzokádó kráter lövelt föl, elpusztitva mindent. A spanyolok
egész flottáján nem volt tizezer forint ára puskapor. Őket csak az a
tudat vértezte föl, hogy királynéjuk a toledói Szent Szűz előtt
térdenállva imádkozott értük s kieszközölte számukra a pápa áldását. Ez
a fegyverzet azonban háboru idején csak rövid időre elégséges. A mint
tehát az amerikai szörnyetegek a szemhatáron megjelentek, a spanyolok
gyors és dühös ágyuzás után a partra menekültek, mire Dewey az üres
hajókat rommá lövette. A partra futott spanyolok ott levő ütegeikből
(talán még tizenhetedik századbeli ágyukkal lehettek fölszerelve) pár
napig lövöldöztek az amerikai hajókra, aztán megadták magukat. Mindez
Deweynek belekerült harminc emberébe, a kik közül tizet a napszurás ölt
meg. És látták volna, az amerikai lapok hogy tárgyalták a dolgot. Dewey
a _manilai hős_ cimet kapta, az Egyesült-Államoknak legnépszerübb alakja
lett, s e pillanatban Mac Kinleynek komoly konkurrense az elnöki székre.
A második népszerü katonaalakjuk, a kiért egészen lázban égtek, Hobson
tengerészhadnagy. Hobsonról már komolyabban kell megemlékezni, mert
valódi hőstettet hajtott végre. Hobson volt az, a ki egy maroknyi
emberrel a _Merimac_ hajón a sant-iágói öböl torkolatához evezett, ott a
hajót elsülyesztette, ő és emberei pedig a parti ütegek golyózápora közt
csónakon elmenekültek. Ez a hajó zárta be Cervera hajóhadát az öbölbe, a
mivel a sorsa is eldőlt.
A vitéz tettet hatalmas üdvrivalgás követte az Egyesült-Államokban.
Vezércikk, vers, dráma, fotográfia hirdették Hobson dicsőségét százezer
és millió példányban. Mikor hazatért, ugy fogadták, mint egy királyt,
nem, nem mint egy királyt… ez kevés… mint egy primadonnát. Nem hogy a
lovait kifogták volna, hanem be sem fogták. Mindig álltak rendelkezésére
rajongó fiatalemberek, a kik bármerre ment, huzták a kocsiját. Nem is
ment emberszámba, a ki kezet nem fogott vele. Nem is tekintette magát
_fashionable_ asszonynak, a ki meg nem csókolta… Csak házassági
ajánlatot ezerkétszázat kapott. Valószinü, hogy az ezerkétszázegyediket
fogja feleségül venni. A delirium jó sokáig tartott, de aztán
elpárolgott és a lelkesültség jobb zsákmány után nézett.
Ilyet találni nagyon nehéz volt. Nem mintha az amerikai hadsereg nem
bővelkednék hőstettre elszánt férfiakból, hanem mert az alkalom
hiányzott hozzá. Olyan gyámoltalan ellenféllel szemben, mint a gyarmati
spanyol, nagyon nehéz volt hőstetteket elkövetni. Mindenütt lanyha
ellenállást tanusitottak s ostoba módon, gyorsan megadták magukat. A
háboru elposványosodott, a jól fizetett önkéntesek zúgolódtak, a
pacifikáció lassan ment s a dicsőségre szomjas katonák láztól gyötörve a
kórházakba kerültek…
Szerencsére kiderült, hogy a filippinók, vagyis a Fülöp-szigetek lakói a
maguk módja, nem pedig az amerikaiak értelmezése szerint akarnak
boldogulni. A spanyol iga helyett nem hajlandók az amerikai igát a
nyakukba venni s nem fogadják el ezt a szabadság nevében sem. Otis
tábornok vezetése alatt tehát ujra megkezdődött a harc – és most
érkezünk a calumpiti hőshöz, Tunston Frigyeshez.
Ennek az embernek a pályafutása ránk elmaradt európaiakra nézve nagyon
érdekes. Mi a fiainkat valamely pályára elkészitjük, ha azon nem
boldogul, akkor vége, elproletárosodik s a legjobb esetben egy nyomorult
kis hivatalban tengeti végig az életet. Soha még csak eszébe sem jut
sorsán változtatni, javitani, legföljebb a totalizatőr vagy a kártya
utján. Mert az élet küzdelmeivel szemben gyáván van nevelve, nevelési
rendszerünk az akaratot és az önállóságot elhanyagolja. Ha a fiunkat
katonának akarjuk nevelni, beszoritjuk a kadétiskolába, aztán tömjük
pénzzel, ő meg, akár tehetség, akár nem, megállapitott időközökben lép
följebb s elnyeri a felsőbb sarzsikat. Nézzük most Tunston barátunk
karrierjét.
Kanzaszban született, s apja elvégeztette vele a gimnáziumot. Ekkor
megkérdezte tőle, hogy mi akar lenni?
– Még nem tudom, mert az életet nem ismerem.
– Nos, nesze száz dollár, eredj és ösmerd meg az életet.
Nálunk erre a fiatalember elmegy az orfeumba, s a száz dollárt két nap
alatt eldőzsöli. Ifjabb Tunston utazni óhajtott s ezért beállt vasuti
konduktornak. Ilyen minőségben sok várost és sok embert megismert.
Egyszer udvariasságból egy öreg utasnak átengedte a vonaton konduktori
ágyát. Az öreg látta a beszélgetéséből, hogy tanult fiu s fölszólitotta,
hogy menjen vele birtokára, a számadásokat vezetni. Tunston elment s az
öreg marhatenyésztő mellett dolgozott két esztendeig. Ekkor egy ciklon
elpusztitotta a farmot. Sok ember, még több marha ott veszett. Tunston
nyeregbe ül, a legközelebbi városba vágtat s ott nagy riportot ir a
szerencsétlenségről a helyi lapba. A szerkesztő boldog, mindaddig, mig
Tunston tiszteletdijat nem kér. Ekkor goromba lesz, végre revolverre
kerül a dolog. Több golyóváltás után Tunston átlövi a szerkesztő
balkarját, mire ez – mit gondolnak, mit tesz? – szerződteti Tunstont
belső dolgozótársnak. Ha jól is lő, nemcsak jól ir, méltán helyet
foglalhat egy amerikai szerkesztőségben. Tunston mint ujságiró
politikával kezdett foglalkozni s ezen a réven állást kapott
Washingtonban, a földmivelési minisztériumban. 1894-ben, mikor az
alaskai aranybányáknak első hire érkezett, a kormány őt küldte ki, hogy
a dolog mibenlétét kikutassa. Ezer veszedelem közt tört magának utat
odáig, de ez még nem volt neki elég. Dawson Cityből a Jeges-tengerre
ment s résztvett a cethalászatban. Hazatérve megtette jelentését a
kormánynak, aztán lemondott állásáról s fölolvasó körutat tett
Kanzaszban. Még megemlitjük, hogy Mexikóban is volt s kávétermesztéssel
próbált szerencsét. De ezt hamar megunta s visszatért Newyorkba, hol
beállt vasuti hivatalnoknak. Közbe pedig egy kivándorolt francia
katonatiszttől leckét vett a hadi tudományokból. Ezt a tudományt aztán
gyakorlatilag is érvényesiteni akarta s elment mint önkéntes Kubába, a
fölkelők soraiban verekedni. Itt a tüzérséget bizták rá s csakhamar
ezredességig fölvitte. Sebekkel megrakva tért vissza hazájába s a
kanzasziak lelkesen fogadták. Akkor tört ki a spanyol-amerikai háboru s
honfitársai egyhangulag megválasztották a 20-ik számu kanzaszi önkéntes
gyalogezred parancsnokává.
Ez az amerikai katonai karrier! 1897-ben vasuti tiszt, 1898-ban ezredes.
Ilyen gyorsan még tán a főhercegek sem avanzsiroznak nálunk. A kanzaszi
önkéntesek élén a Fülöp-szigetekre került s hála a barnabőrü tagalok
ellenállásának, ma tábornok, sőt calumpiti hős!
Ez a calumpiti ütközet kisebb volt, mint a königgrätzi vagy az asperni.
Összesen tán tizezer ember állt szemben egymással. A baj az volt, hogy a
filippinók igen jól föl voltak fegyverkezve, hisz puskáikat az
amerikaiaktól kapták (de a spanyolok ellen). Hosszas ágyuzás után
Tunston megunta a dolgot, elővette revolverét, intett a marcona
legényeknek s az ezred egyszerre rávetette magát a tagalokra. Ez a roham
döntötte el a csata sorsát. Tunston volt a nap hőse.
Három nap mulva megkapta Mac Kinleytől tábornoki kinevezését, az ezred
pedig gyülést tartott s ott az ellenségtől elvett sáncok közt
elhatározta, hogy Tunstont a legközelebbi ciklusra meg fogja választani
Kanzasz állam kormányzójának.
Kanzasz államban azóta az ujszülött fiuk felét Tunstonra keresztelik.
Németországban sokat mulattam azon, hogy az utcák és a gyerekek fele
vagy Frigyes, vagy Vilmos, vagy Frigyes Vilmos. És ime, a demokratikus
köztársaságban épp ugy megvan a személyi kultusz, mint az európai
császárságban. Azzal a csekély különbséggel mégis, hogy az amerikaiak az
ő körükből kinőtt polgártársért rajonganak s neki hódolnak, mintegy azt
mondva fiaiknak: _Légy derék ember, te is olyan sokra fogod vinni, mint
Tunston, mert ime hazánkban a legmagasabb polc is nyitva van előttünk_.
Tessék elképzelni, micsoda ambicióra serkenti ez a fiatal yankeeket!
Bezzeg a német apa pusztán lojalitásból kereszteli a fiát császárja
nevére, – mert világos, hogy azzal nem kecsegtetheti: Tanulj fiu,
császár lesz belőled.
Próbáljuk meg most ezt az amerikai dolgot magyarra forditani. Tegyük
föl, hogy Lobkovitz megveri az oroszokat, tegyük föl, hogy erre
Hentaller ugy föllelkesül, hogy fiát, Gábort (a löllei Robinettit)
Lobkovitzra kereszteli. Lesz belőle _Hentaller Lobkovitz_. Ugy-e,
kómikusan hangzik? Pedig csak annyit jelentene, mint Pulszky Garibaldi
vagy Vámbéry Rusztem, – a mit mindenki természetesnek talál.
Tanulságul csak azt akarom kijelenteni, hogy a katonaság kultuszától még
egy olyan szervezetü és szellemü civilország se ment, mint Amerika… S
egy év óta egy egész nagy nemzet, még pedig dolgozni tudó, munkás, józan
nemzet táplálkozik belőle, lelkesül rajta… Még az amerikai magyarok is
tüzet lehelnek és lángot lelkesedésükben… A ki nem hiszi, nézze meg az
amerikai magyar lapokat.
És igazuk van. Örülünk neki, hogy találtak e tekintetben egy kis külön
hadi táplálékot. Mert abból, hogy a honvédőrség egyszer egy esztendőben
fölmegy a budai királyi palotába őrt állani, mi itthonvalók is csak
nagyon szegényesen tudunk megélni.