*
Tavasz volt, édes, illatos tavasz. És mi ez édes, illatos tavasznak egy
holdas éjszakáján szekéren haladtunk Székely-Udvarhelyről Segesvárra.
Hárman voltunk: a bátyám, én és Puskás bácsi, a vén székely birtokos; az
apró székely macskák lassan kocogtak, a szekér zörgött s én, a két ember
lábánál, a kasban ülve, édesdeden aludtam. Kicsi fiu voltam még.
Egyszerre megáll a kocsi, a bátyám fölráz.
– Megérkeztünk? – kérdém álmosan.
– Szállj le! – mondá ő felelet helyett.
Egy hidra léptünk, a lovakat meg lehajtották a hid alá itatni.
– Nézz körül, – szólt a bátyám, – a Küküllő hidján állunk. Ez a
segesvári csatatér.
Karjával végigmutatott a völgyön, aztán halkan hozzátette:
– Itt esett el Petőfi Sándor.
Hallgattak egy darabig. Lebámultak az alattunk zúgó vizbe, melynek
habjaival a hold sugarai enyelegtek.
– Ha elesett, – tette hozzá a bátyám.
– Elesett, bizonyos, hogy elesett. Meghalt, – mormogott maga elé Puskás
bácsi.
Ujra csönd lett.
– Tudom, mert itt voltam, – folytatta Puskás.
– Látta elesni?
– Nem. De tudom, hogy meghalt. Hej, véres napja volt az a magyarnak…
Darabokra szaggattak, eltiportak, szétzuztak bennünket. Itt jött ránk
egy ezred tiszta fehér lovon, ott egy ezred csupa almásszürke lovon s a
sápadt, rongyos, fakó, sovány székely honvéd lehajtott fejjel várta a
halált…
És az öreg Puskás belemeresztette a szemét a Küküllő fölött lebegő hold
ezüstös porába, mintha az elesettek lelkei ott gyülekeznének
meghallgatni őt… és beszélt tovább, ránk sem nézve, a
szellembajtársakhoz.
– A mi zászlóaljunkból csak öten menekültünk meg. Négy nagy-enyedi ifju
diák, meg én… Héjasfalván rejtőztünk el s mikor sötétedni kezdett, az
erdőbe menekültünk… föl, egyenesen annak a nagy hegynek… fegyverünk nem
volt… némán futottunk… mig az egyik diák össze nem esett. A karja át
volt lőve. Vittük magunkkal tovább. Kiverte szegényt a forróság. Egyre
az édesanyját hivta és vizet kért… Nem mertünk ránézni, nehezen zihálva
vittük tovább. Végre fölértünk a hegytetőre. Sötét éjszaka volt. Az égen
kigyultak a csillagok, a földön kigyultak a tábortüzek. A Küküllő völgye
tele volt az oroszok tüzeivel… Néha távoli trombitaszó ütötte meg
fülünket. A csucson heverve, mint zaklatott vadállatok tompa
kétségbeeséssel bámultunk alá… Vége mindennek, beszélték a diákok. Talán
csak mi öten maradtunk a nagy romlásból. De jó azoknak, a kik meghaltak,
együtt vannak a legvitézebbekkel – és már nem fáj nekik semmi. Elesett
Bem apó, elesett Petőfi… Petőfi? Ki látta? Futni látták. Bizonyosan
bekeritették… Szegény Petőfi! A seblázas diák, ki háttal egy fának ült,
kimeredt szemmel bámult ránk s a forró lehelet ki-be szaladt a száján.
Fáj valamije? kérdém. Fáj, a szivem – felelt. Elveszett a zászlónk is,
elveszett Petőfi is… Petőfi, Petőfi! suttogá többször…
… És éjfél lőn. Az égre sötét felhők borultak. Elbujtak a csillagok. Az
erdő fájdalmasan bugott, mintha a menekültek, a szenvedők, a haldoklók
csöndes jajgatása volna. Elhallgattunk.
Egyszerre… Mi volt ez? Rémülten fölugrottunk és egymásra tekintettünk.
Egy irtóztató jajkiáltás hasitotta végig a mindenséget. Végighömpölygött
a völgyön… Vagy tán az égből jött?… Vagy a föld alól tört ki? Nem tudom.
S mig mi egymásra meredtünk, a seblázas diák lassan fölemelte kezét,
lemutatott a völgybe és rebegett:
– Most ütötték agyon Petőfit!
Hideg borzadály futott át. Talán a haragos ég tiltakozó szavát
hallottuk? Talán a fájdalmas anya, a haza jajkiáltása dörgött a
fülünkbe? És mi visszafojtott lélekzettel lestük, nem nyilik-e meg a
föld, hogy elnyelje a rémtett elkövetőit? Nem szakad-e le az ég, hogy
összetörje a földgolyót, melynek egyik világosságát kioltották? Nem,
nem… minden csöndes, csak szivünk heves dobogása hallik. És lent a
völgyben elhamvadtak a tábortüzek… csak a szélső őrök tüze égett hosszu
vonalban és nekünk ugy tetszett, mintha a megölt költő piros vére
csorogna ott végig a fekete éjszakában.
*
Puskás elhallgatott… és én remegve néztem átszellemült alakjára,
eltorzult arcára s fényes szemére, melylyel mintha most is látná a
kegyetlen éjszakát minden rémeivel… az elgázolt hazával, a vérbefuladt
szabadsággal, a megfojtott költővel… S mintha most is hallaná a
rejtelmes, nagy, velőthasitó jajkiáltást…
Az öreg Puskás végigsimitotta homlokát s igy fejezte be:
– Bizony meghalt Petőfi.
*
Rá valami tizenöt évre Szatmármegyébe vetődtem. Egy barátom hítt meg, a
ki megigérte, hogy megmutatja az ecsedi lápot.
Egy rekkenő nyári napon, puskával a vállunkon, behatoltunk a sás
világába.
Nagy csöndesség vett körül bennünket; még a bogarak sem zümmögtek; még a
madarak sem röpködtek; minden teremtett állat elült és aludt.
Egyszerre a messzeségben tompa dördülés gördült végig az égen. Azután a
nádas elkezdett halkan zizegni, mintha azt suttogná: vihar lesz, vihar
lesz, vigyázzunk.
Azután a viz elkezdett remegni, fodrosodni. Apró hullámokban szaladt a
part felé, mintha ott akarna elbujni.
Madarak jeladó kiáltásai töltötték meg a levegőt. Figyelmeztették
egymást a vészre s gyors rebbenéssel menekültek.
Most a vihar első hadoszlopa végigszáguldott a lápon. Jajgatva borult le
előtte a gyönge sáserdő s összekuszálva emelte föl ujra fejét.
Mi egy nádvágó ember kunyhójába menekültünk.
Hirtelen sötétség borult a földre. Aztán nagy dördülés következett, mely
megrázott eget és földet s az erőszakosan kettérepesztett felhőből
egyszerre leszakadó eső korbácsolni kezdte a lápot.
S a láp jajgatott.
A mint a kis ajtó előtt fekve, kifelé figyeltem, az irtóztató
hangzavarból mintha sirást, majd kétségbeesett jajveszékelést, zokogást,
nyöszörgést, mormogást, ijedt feleselést hallottam volna ki.
Mintha a láp ismeretlen világának ezer meg ezer rejtelmes állata marná
egymást a biztos menedékhelyért… vagy mintha az elnyomottak csikorgatnák
tehetetlenül a fogukat a zsarnok ostorcsapásai alatt…
Kábultan bámultam ki az elemek ütközetébe.
És ekkor egy éles hang, egy óriási kiáltás hasitotta végig a kaoszt.
Mi volt ez?
Talán a küzködő láp lelkének jajszava?
Talán egy szenvedő embertársam kiáltása, a ki hirtelen megjelenni látja
maga előtt a Halált?
És ekkor, mintha agyvelőm sötétségén is villám cikázott volna keresztül,
eszembe jutott az a holdas éj a Küküllő hidján… az öreg Puskás
elbeszélése… és az a hang, mely a segesvári véres nap éjszakáján
jajgatott a sötétségben.
És akkor eszembe jutott, hogy hol vagyok.
Eszembe jutott, hogy a vihar egyik végén van Erdőd, a másik végén van
Koltó… A világnak az a két pontja, mely boldognak látta a költőkirályt…
és csak ez a két hely látta boldognak…
És a dörgéstől, a villámlástól, a rejtelmes hangok zürzavarától elkábult
fejemben különös gondolat támadt. Őrült gondolat volt, de betöltötte
minden porcikámat s hevesen zúgott át rajtam, vérem lüktető hullámaival
együtt.
Odafordultam társamhoz:
– Hallottad azt a kiáltást?
– Nem hallottam semmit.
– Azt az éles jajkiáltást, mely keresztül zúgott a viharon?
– Hallucinálsz, édes fiam.
… Nem, nem, ez nem káprázat… Ő itt van, itt bujdosik, itt bolyong, hol
az első szerelem édes kínjai marcangolták szivét… hol a völgyben nyilnak
a réti virágok… hol zöldel a nyárfa az ablak előtt… ott nyargal szilajul
a szélvész és villám szárnyán… panaszát belerikoltozza a mennydörgésbe…
jajgat elvesztett ifju életén… Siratja rövid boldogságát.
Ne feledjétek ezt ti, kik engem hallgattok, délceg szülöttei e bájos
vidéknek, ti szépséges asszonyok és barnaarcu férfiak… a költő lelke itt
él köztetek… a virág illatában, az erdő zúgásában, a patakok
csörgésében, a vadvirágos mezőket elöntő arany napfényben, vagy az éjjel
tovasuhanó fekete madarak éles kiáltásában… de itt él. S gondoljatok rá,
ha a láp titokzatos világa felől a vihar mennydörgését halljátok!