Elmémet visszaforditom a multba és emlékezem.
Óh, de nehéz visszaemlékezni!
Ha a jövőre gondolok, elmém, mint az ifju sas, merészen repül az ég
felé, hol a dicsőséget és a halhatatlanságot osztogatják.
De ha visszapillantok a multba, elmém olyan, mint a messziről jött
vándormadár: lassan jár, meg-megáll pihenni s fáradt szárnylebbentései
alig viszik előre.
Mintha félne behatolni az eltemetett, elfeledett multba. Mintha azt
mondaná: Vigyázz, a mi benne kellemes volt, azt vissza nem idézed; a mi
benne kellemetlen volt, azt jobb, ha föl nem bolygatod.
Ime, a mi jót életedben élveztél, annak terajtad semmi nyoma, de a mi
rossz veled történt, az beléd véste bélyegét: egy csalódást szivedbe,
egy ráncot a homlokodra, ősz hajszálakat a fejedre.
A rossz tehát erősebb, mint a jó. Ne nézz hátra!
És én mégis hátra nézek.
És innen a nagy kőpaloták között bódultan, lihegve futkosó szegény
emberek közül elszáll a lelkem valahová messze… S látok alakokat, a
kiket valaha régen ismertem… s az elporladt alakok révén elfelejtett
történetek csendülnek meg lelkemben…