A szerkesztőséggel szemközt van egy fiakkerállomás. Ma ott megfogadtam
egy kocsit holnaputánra. Az alkut megkötöttük és fölmentem a hivatalba.
Pár perc mulva megjelent a kocsis.
– Kérem, azt hallottam, hogy lakodalomra tetszett megfogadni.
– Arra.
– Akkor drágább.
– Miért?
– Mert ahhoz kiállitás kell.
– Miféle kiállitás?
– Cilinder, sárga kabát, virág, borotválkozás, szerszám, lóstuccolás,
Csetvájó.
– Mind helyes. De mi az a Csetvájó?
– Jószagu viz, a mivel a kocsit, a pokrócot, meg a keztyümet behintem.
– Jól van.
– Aztán meg, tetszik tudni, én már délelőtt nem igen vállalhatok fuvart,
hogy a kocsim tiszta maradjon.
– Az igaz.
– Vörös nyakkendőt is szeretnék felkötni, meg egy szines mellü inget.
– Ahoz már nekem semmi közöm.
– De meg kell tenni, nagyságos ur, mert nemcsak a fiatal párt meg a
nyoszolyólányokat nézik ám, hanem a kocsisokat is. Jóravaló kocsis, ha
tart magára valamit, köteles ilyenkor kiöltözködni, különben
lenyelvelik.
– Ezt nem tudtam.
– Pedig ugy van, kérem. Akármicsoda magától járó gőzbérkocsit találnak
is ki, a fiakkeres a kocsisok királya s a fiakker az elegáns kocsi marad
mindig. Tessék megnézni: gavallér-mágnás mind fiakkeren jár, sohse a
maga fogatán.
Szóval, szombat délutánra szóló szerződésünket egész uj alapokra
helyeztük.
Eszembe jutottak a különböző kocsis-tipusok, a kikkel már dolgom volt.
Mikor Berlinbe megérkeztem s az anhalti pályaudvar magasságából lépcsőn
leballagtam, egy rendőr minden áron valami pléhtáblát akart a kezembe
nyomni. Vadidegen létemre nem értettem meg a nagylelkü adományozás
célját és hidegen tovább haladtam. Egy darabig lármázott utánam, aztán
vállat vont és osztogatta a többi utasnak a pléhet, melyet mindnyájan
elfogadtak.
Az állomás előtt a kocsiknak óriási tömege állt. Mikor körülnéztem,
megszólitott az egyik:
– Micsoda száma van?
De furcsa. Nálunk a kocsinak van száma, nem a passasérnak.
– Vigyen el engem a Hotel Kaiserhofba.
– Adja ide a számát.
– De nekem nincs számom!
– Hát akkor, kérem, ne tartóztasson, – és azzal otthagyott.
Különös dolog. A mint az ember Berlin város területére lép, elvesziti a
nevét és helyette számot kap, mint a gályarabok!
Akkor vettem észre, hogy a kitóduló utasok a pléhtáblákról hangosan
leolvasott számokkal szólitják a megfelelő számu kocsit. Megszégyenülve
visszaballagtam a rendőrhöz s alázatosan egy számot kértem tőle.
Éreztem, hogy első összeütközésem a porosz állammal rám nézve kudarccal
végződött.
Csakhamar megtaláltam a kocsit és minden rendben volt.
Egész berlini időzésem alatt egyetlen rokonszenves kocsist sem találtam.
Morózus, szükszavu frátereknek látszottak.
A bécsi kocsis hetyke és követelő. Lehetetlen vele szembeszállni, mert
példátlanul goromba tud lenni. Ha valaki, a kit ő különben nem nézett
urnak, várakozása ellenére jól megfizeti őt, még akkor is szemtelen.
Gunyos alázatossággal köszöni meg a zsiros borravalót s érezteti a
balekkel, hogy azért neki nem imponál, mert tudja, hogy burgerrel van
dolga.
A párisi kocsis végtelen finomsággal tud szemtelen lenni. Nagyon kedves,
előzékeny, fecsegő, ha utasával meg van elégedve, de végtelenül
impertinens, ha megharagszik.
Egyszer a Madeleine-boulevardon kocsiba akartam ülni, hogy a
Père-Lachaisebe menjek. Jó messze van, de sokaltam, a mit a kocsis kért.
Mikor ezt megmondtam neki, végtelen jóakarattal, atyailag nézett rám, s
résztvevő hangon kérdezte:
– A lába fáj önnek?
– Nem.
– Hisz akkor gyalog is elmehet.
Elinditja a lovát és ott hágy. Tiz lépésről visszatekint és ugyanazon a
jóindulatu hangon mondja:
– Menjen, menjen. A mozgás nagyon egészséges. Nem fog elhizni.
A párisi kocsis soha sem kinálja magát, ennél sokkal büszkébb. Az olasz
ellenben ugy szalad utánad, mint a kis kutya. Különösen a nápolyi.
Ebben a városban történt velem a legmulatságosabb kocsis-dolog.
Egy reggel kilépek a fogadómból és tekintetem szórakozottan végigfut az
ott álló bérkocsikon. Egy fekete, füstös fickó rögtön a bakra ugrik,
megcsapkodja a lovát és odahajt mellém.
– Kocsit parancsol? – kérdé levett kalappal.
– Nem.
– Inteni tetszett.
– Nem.
– A fejével méltóztatott inteni. Óh, nekem nagyon jó szemem van, azonnal
észrevettem.
Eközben már javában mégy és a kocsis folyton veled tart, a gyalogut
mellett s a bakon állva intézi hozzád szavait.
– Pedig meg voltam győződve, hogy uraságod használni fogja kocsimat. A
szegény embernek egyetlen reménye az idegenben van. Nápolyban csak ők
járnak kocsin. Mit méltóztatott mondani?
– Semmit.
– Lovam arabs félvér. Ugy megy, mint a villám, félóra alatt kiviszem önt
a Szolfatarához.
– Ugyan menjen a pokolba, ne tolakodjék.
– Rosszul teszi, ha haragszik. Nincs igaza. Én csak kötelességemet
teljesitem. Csupán az ön kényelmét tartom szem előtt. Nagy fájdalmamra
szolgálna, mylord, ha önnek boszuságot okoznék.
(A gazemberek, ha valakit meg akarnak pumpolni, mylordnak szólitják.)
Szótlanul, gyors léptekkel, lesütött szemmel haladtam, ő folyton velem
egy irányban hajtotta a lovát, a kocsiuton. Az olasz csak egyben
kitartó: a koldulásban. És emellett oly válogatott nyelven szónokolt
hozzám, hogy nekem az volt a benyomásom, mintha a Divina Comoediát
szavalná.
Az volt a vége, hogy adtam neki két lirát. De nem szálltam be. Erre ő
leugrott a kocsiról s igy szólt:
– Végtelen sajnálom, hogy mylord alamizsnaként adja nekem a pénzt.
Higyje el, hogy szivem sajog – de elfogadom, mert öt testvéremnek
keresem a kenyerét. Arra azonban figyelmeztetem, hogy az idő gyönyörü, s
a felsőkabát fölösleges. Bocsánat mylord.
Ezzel kivette kezemből a felsőkabátomat, beleültette a kocsiba és
elvágtatott.
Visszavitte a fogadóba.