Elmondom a kis Ahmed történetét, hallgassatok reám.
Ahmed Jezero mellett született, mikor az apja meg az anyja hazafelé
lovagolt a jajcai vásárról. Jajcát már egy jó félórája elhagyták, de
Jezeróhoz még messze voltak. Azért a derék Riza bég, az apa, nem kis
zavarba jutott, mikor az asszony jelentette, hogy Ahmed meg akar
születni. A lovakat egy fához kötötte, az asszonyt a fűbe ültette, maga
meg lement az ott folydogáló Pliva vizéhez, megmosakodott a hüvös
habokban, hogy elméje tisztuljon és gondolatai világosabbak legyenek és
aztán elkezdette a fejét törni.
Allah nem vonta meg segitségét jámbor és hív szolgájától. Rizának eszébe
jutott, hogy itt, ahol a Pliva vizesései közt most állanak, lakik a
komája, Jusszuf, a molnár. Megint lóra kaptak és pár pillanat mulva már
a malom előtt égő nagy tüz mellett állva üdvözölhették Jusszufot, a ki a
jóféle piláfot marékszám ette, közbe-közbe aludt-tejet hörpintve rá, a
miből látható, hogy a garat nem üresen járt, vagyis a malom virágzott.
Az asszonyok elvonultak a maguk külön szobájába, a két érdemes férfiu
sürü cigarettázás, de kevés beszélgetés közt melegedett a tüznél, itta a
fekete kávét és hallgatta a vizesések moraját.
A hold sárga pompájával gyorsan keresztülvonult az égen. Utána kis ideig
homály volt, de aztán kelet felé uj világosság mutatkozott, jelentve,
hogy az égnek hatalmasabbik királya közeledik. Ugy három óra tájban a
lakóháznak egyik emeleti rácsos ablakában megszólal Jusszuf felesége:
– Riza bég, örvendezzen a te szived, fiad született.
Riza fölemelkedett, kelet felé fordulva keresztbe font karokkal
háromszor meghajolt és mindannyiszor ezt morogta:
– Áldassék érte Allah. Legyen a fiu neve Ahmed.
Ekkor Jusszuf odalépett hozzá és szóla:
– Legyen a te fiad testben és lélekben hozzád hasonló, de tenálad több,
óh, emberséges bég Riza. Ha te bátor vagy, legyen ő hős, ha te jómódu
vagy, legyen ő dúsgazdag, ha te csinos vagy, legyen ő csodaszép. Ezt
kivánja neked tiszta szivből a Pozorból való plivaparti molnár Jusszuf
fia Jusszuf.
A két török mélyen meghajtotta magát s jobbkezükkel szivüket, fejüket és
ajkukat érintették. Aztán ujra lehevertek és némán cigarettáztak tovább.
Egyszerre csak ujra megzördült a rácsos ablak és Jusszuf felesége
kiszólt:
– Riza bég, szenvedő asszonyod kivánja, a ki nevednek és jóságodnak
örököst adott: Eredj a jajcai országuton a meddig csak vak koldussal nem
találkozol és kérdezd meg tőle, mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel
jött a világra a plivaparti Jusszuf molnár házában?
Riza bég elindult a fehér országuton. Százhetvenkettőt lépett, mikor
szembe jött vele az öreg Mehmed, a kinek a Fekete-hegyek közt kisütötték
mind a két szemét, hogy soha többet rabolni oda vissza ne térhessen.
– Megállj, Mehmed, fehérszakállu vén koldus, Riza bég beszél hozzád.
Mehmed üres szemgödreit a hang felé forditotta.
– Mit kivánsz, emberséges bég?
– Vén koldus Mehmed, a ki befelé forditott tekintettel mindig önmagadat
vizsgálod és gondolkozol olyan dolgok fölött, melyekről talán mi semmit
se tudunk, mert látószemünk a világ gyönyörüségeit viszi fejünkbe,
felelj meg egy kérdésemre.
– Mi legyen az, kérdezz.
– Mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel született a plivaparti Jusszuf
molnár házában?
Mehmed megsimogatta a szakállát. Aztán lefeküdt és fülét a földhöz
szoritva, mormogni kezdett:
– Feleljetek ti, földnek szellemei.
Aztán az erdő felé tárta ki karjait és éles hangon a lombok közé
kiáltott:
– És mit szóltok ti, szőrös manói a nagy rengetegnek?
Pár pillanatig figyelt. Aztán egy csomó kavicsot markolt föl,
lecammogott a viz partjára és belehajitotta.
Az apró kövek nagy zajjal, bugyborékolva tüntek el.
– Zavarlak, zavarlak benneteket, ti vizi tündérek. Feleljetek a
kérdésre, feleljetek.
Egészen a viz mellé fekve rikácsolta el ezeket a szavakat, s pár percig
hallgatva figyelt. A hullámok lassu morajjal csapkodták a partot.
Aztán fölemelkedett.
– Riza bég, hallod-e az üzenetet?
– Hallom.
– A föld néma. Az erdő nem felel. De a viz mindig fecseg, az megszólalt.
Azt suttogták fülembe az ő tündérei, hogy a plivaparti Jusszuf molnár
házában született fiu boldog lesz, mert nem a maga lábán fog járni.
Riza bég egy kis ezüstpénzt adott a koldusnak és visszaballagott.
Ahmedből tehát nagy ur lesz, mert nem a maga lábán jár. Vagyis kocsin,
lóháton, hajón. Helyes, nagyon helyes.
Mikor a malomhoz ért, Jusszuf még mindig a tűz mellett hevert. Riza be
akart menni a házba.
– Megállj, – szólt rá Jusszuf.
Riza megállt. Juszuf felült és hallgatagon egy bottal sokáig piszkálta a
parazsat. Végre megszólalt:
– Ne menj be a házba.
– Miért?
– Mert tenálad sokkal nagyobb ur van odabent.
– Kicsoda?
– A halál.
Riza egyet rándult, mintha a nyakára hurkot vetettek volna. Odalépett
Jusszufhoz, melléje térdelt és halkan igy szólt hozzá:
– A fiu?
– Nem. Az asszony.
Riza bég fölkelt… nehezen… lassan… mintha valami nagy terhet tettek
volna a vállára… Szinte nyögött. Bement a házba. Jusszuf pedig
végignyult a földön, s egészen a tűzhöz könyökölt. Szinte beleért a
szakálla.
Nemsokára kijött a házból Riza bég.
Kezében, fehér feredsébe takarva, a kis fia. Lassan elindult.
Jusszuf felült, s utána bámult.
– Hová viszed? – kérdé.
Riza nem felelt. Leért a folyó mellé. A viz itt széles hullámokban
hömpölygött a vizesés felé, melynek zaja mint távoli mennydörgés
hallatszott ide. Aztán Riza fölemelte karját, s a fiut messze bedobta a
vizbe.
Nem nézett utána. Hirtelen visszafordult. Lassu léptekkel a tűzhöz jött,
lehevert, s belebámult a parázsba. Csend volt. Egyszerre rekedt hangon
megszólalt:
– Ő megölte az anyját, én megöltem őt.
A csalfa vizitündéreknek igazuk volt. Akkor lesz boldog, ha nem a maga
lábán jár, ott uszik, lebeg, gyenge kis testét szelid ringással viszik
az alattomos hullámok. Talán a vizi tündérek emelik vállaikon, s édes
dalt zengenek hozzá, neki, a ki már csakugyan boldog, mert meghalt. A
forgatag elkapja… lezuhan a mélybe… a feredse megakadt egy sziklán, s a
viz sodra lebegteti, csapkodja, mintha egy fehér női alak kétségbeesve
kapkodna a gyermeke után.
*
Elmondtam. Hol hallottam, nem tudom, de ott jártam e helyeken és talán a
jezerói vizesések dörején át meghallottam a gyermek nyöszörgését és az
anya sikoltását? Vagy a körülálló őserdők morajából tört hozzám a véres
panasz? Vagy talán álmodtam a jajcai barna váromladék alatt? Nem tudom.
De emlékszem utamból sötét, vésztjósló szemekre, szenvedélyes arcokra,
szívtépő bús dalokra, elfojtott jajszavakra, rácsos ablakok mögött siró,
szenvedő nőkre, marcona férfiakra… S mikor ezek mind megelevenednek
emlékezetemben, igy kiáltok: Nem álmodtam, igaz volt.