A Gyurka haza jön az iskolából, s táskáját le nem téve, kabátját le nem
vetve szól:
– Papa, tud a Jézuska olvasni?
Az ilyen Jézuska-kérdésekkel szemben nagyon bizalmatlan vagyok, mert
sohse tudom, hogy a gyerek miféle karácsonyi titkot akar kivenni
belőlem, a melyet neki még nem szabad tudni. Azért csak némi habozás
után feleltem:
– Tud.
– Hát magyarul tud-e?
– A Jézuska minden nyelven tud.
– Hogyan?
– Ugy, hogy ráteszi a kezét a könyvre, s rögtön tudja, hogy mi van
benne. A hogy a doktor bácsi rátette a multkor a kezét a melledre, s
rögtön tudta, hogy beteg vagy.
Ez a kissé sántitó hasonlat eloszlatta György ur tizéves elméjének
minden kételkedését s igy felelt:
– Akkor a Vágónak igaza volt.
– Mit mondott a Vágó?
– Azt, hogy karácsony előtt meg lehet irni a Jézuskának, hogy mi a
kivánságunk, s ő mindent teljesit.
– De csak azét, a ki jó.
– Irhatunk mi is, papa?
– Hogyne, csak rajta.
Erre a fiuk és lányok rögtön összeültek tanácskozni. Napokon keresztül
csak tanácskoztak és jegyezgettek, végre friss tintával, uj tollal a
tiszta papiros elé ültek s nagy izgatottsággal mindegyik elkezdte szépen
sorjába fölirni, hogy mit kiván a Jézuskától. Még Palkó is kapott egy
vörös ceruzát, egy darab papirost, s nagy buzgósággal hatalmas
ákombákomokat rajzolt.
Két nap alatt készen voltak a levelek, egy napig még tanakodtak azon,
hogy mit felejtettek ki, aztán leragasztották.
– Papa, hová tegyük?
– Hát Mikuláskor hová raktátok a cipőtöket?
– Az ablakba. Gyerekek, rakjuk az ablakba.
Ki is rakták mind az ablakba, s most már a napokon át tartott csönd és
rend teljesen fölomlott. Az a nézet kapott lábra, hogy most már szabad a
vásár, lehet rosszalkodni, mert a levelek visszavonhatatlanul elmentek a
Jézuskához, az ajándék biztos.
A Gyurka nagy elbizakodottságában összeverekedett az öcscsével, a miért
az anyja, bár a fiu nagyon ellenkezett, becsukta az éléskamrába.
Mikor hazajöttem és értesültem a dologról, kieresztettem a fiut, s mint
kuria (mert az asszony legföljebb királyi tábla lehet a háznál)
sulyositottam a büntetést. Még pedig a következőképp:
Megnéztem az ablakot. A Jézuska hála Isten még nem vitte el a leveleket.
Kivettem a Gyuri levelét s a gyerekek feszült figyelme közt
fölbontottam.
– Mit csinál vele a papa? – kérdé az urfi szepegve.
– Beleirom, hogy számodra egy nagy virgácsot is hozzon.
– De nem fog ám hozni.
– Miért?
– Mert a Jézuska sohase hoz büntetést, csak ajándékot. A büntetést a
Mikulásra bizta az Isten.
Meghökkentem. Ebben van valami. Nem kell a Jézuska fényes nimbusát
tönkretenni.
– Jó, igazad van. Hanem akkor kihuzok egyet a kért könyveidből.
Itt a Kata sugott neki valamit.
– Jól van papa, – szólt György ur vidám ábrázattal, – akkor huzza ki a
maga könyvét, a _Hős fiuk_-at.
(Szépen vagyunk. Mint iró én vagyok gyermekeim előtt a
legnépszerütlenebb.)
– Miért éppen az enyimet?
– Mert az ugy is megvan a maga könyvtárában.
(Vagy ugy? No igy megbocsátok.)
Kihuztam a _Hős fiuk_-at s az egész paksamétát visszatettem az ablakba.
Este volt, mind lefeküdni készültek. A vetkőzés ezuttal nem járt a
szőnyegen való hempergéssel s az ágyról való lebukfencezéssel,
ellenkezőleg, nagy csöndben folyt le, mert a Kata mesélte nekik, hogyan
jutnak el a levelek a Jézuskához.
– Tudjátok, mikor már mindenki elalszik, még az utcai lámpások is és
senkise jár az utcán, nagy fehér sasokon ülve száz meg száz kis angyal
száll le a városba, ablakról ablakra jár, keresztülnyul az üvegen
(keresztül tud ám az angyal nyulni a falon is, még ha vasból van is) s
beszedi a leveleket. Mikor mind beszedték, a fehér sasok röpülnek velük
az ég felé. Az első csillagnál megpihennek, ott sok ezer fehér szakállu
öreg bácsi lakik, a kik átvizsgálják a leveleket. Ezek az öreg emberek
mindenkit ismernek, a ki a földön lakik. Egész nap a csillag szélén
ülnek, s hosszu messzelátókon nézik a földet, s mindent látnak, a mi ott
történik. Ők átolvassák a mi levelünket is. Ha aztán van egy fiu, vagy
leány, a ki különben jó magaviseletü, de rosszul tanul: ezért a rossz
tanulásért kihuznak egy könyvet, vagy egy játékot. Ha valakiről tudják,
hogy torkos (Maca, ez neked szól), azért is kihuznak egy ajándékot.
Mikor mindezt elvégezték, a fehér sasok repülnek tovább a kis
angyalokkal és a levelekkel. A következő csillagon laknak a mindentudó
idősebb angyalok, a kik még egyszer átvizsgálják a leveleket, s ujra
kihuznak valamit. Ezek az idősebb angyalok nappal kint sétálnak a mezőn,
hol aranyból van a fű és gyémántból a virág, este pedig a mint
leereszkedik a felhő s párnaként beteriti a mezőt, vagyis a jó Isten
megveti nekik az ágyat: lefeküsznek és megálmodnak mindent, a mit a
földön az emberek cselekesznek. Mikor ők is elvégezték a dolgukat, a kis
angyalok a fehér sasokon ülve repülnek tovább, tovább, föl a
legfényesebb csillaghoz. Ez a legfényesebb csillag a kis Jézus házának
ablaka, mely mindig nyitva van és mindig ragyog. Ezen az ablakon a kis
angyalok egyszerre bezuditják a sok levelet, mely ugy hull oda be, mint
télen, mikor a hó esik, a hópelyhek milliói a hogy hullanak az égből.
Erre György ur, a ki már az orráig huzta a paplant, megriadt.
– S a Jézuska megint kihuz? De jó, hogy olyan sokat irtam a levelembe…
– Nem, a Jézuska már nem huz ki semmit… Ő csak kiadja a parancsot, hogy
melyik gyereknek melyik angyal viszi az ajándékokat…
– Csönd, aludjatok, – szólt rájuk a mama s elfujta a lámpást.
S én a szomszéd szobában meghatva gondoltam arra, hogy ez a sötét
gyerekszoba mily dicső birodalommá változott át e pillanatban:
csillagsugaras, aranymezős, gyémántvirágos tündérbirodalommá, melyben
fehér sasokon apró angyalok repülnek csillagról csillagra.
Másnap délután a Gyuri egy kopott ruhás, lyukas könyökü fiut hozott haza
az iskolából.
– Papa, ez a Hoffmann, a ki egy osztályba jár velem.
– Mit akar?
– Elmeséltem neki, hogyan irtunk levelet a Jézuskának és hogyan szedték
össze és vitték a csillagba az angyalkák. Azt mondja, hogy ő is szeretne
irni.
– Hát miért nem ir?
– Mert nincs neki se apja, se anyja, se testvére, a ki megmutatná neki,
hogyan kell irni… és hogy ő olyan szegény fiu, hogy őt még a messzelátós
fehérszakállu bácsik meg a mindentudó angyalok se ösmerik…
Ekkor megszólalt Hoffman:
– Kérem, bácsi, én pincében lakom, oda nem látnak le az égből…
– Dehogy nem, fiam, az égből mindenkit látnak…
– De engem nem; én rólam nem tudnak semmit, mert engem nem is Hoffmannak
hivnak.
– Hát?
– Szabónak – Hoffman az az asztalos, a ki nevel…
– No majd meglátod, hogy észrevesznek az angyalkák, csak ülj le a
Gyurival és irjátok meg a levelet…
Gyuri boldog volt, mert csak azért hivta el a fiut. Neki ültek s egy óra
alatt szerencsésen elkészültek a kivánságok listájával.
Ekkor Gyuri kétségbeesett arccal jön hozzám.
– Papa, nem tudjuk, mit csináljunk a levéllel.
– Miért?
– Mert a Hoffman olyan pincében lakik, a melynek nincsen ablaka… az
inasokkal van ott együtt.
– Jó, hát tegyétek ki a mi ablakunkba.
Ki is tették s a szegény Hoffman elégedetten távozott. Kivánalmai
különben szerények voltak. Csak sok-sok cukrot, süteményt, egy labdát,
egy fütyülőt s egy ostort óhajtott. Meg is kapta, no meg két viseltes
ruhát a Gyurkától.
A Jézuska különben elkövetett egy feledékenységet is: Gyurkának meghozta
a kitörölt _Hős fiuk_-at.
A mit György ur ugy magyarázott, hogy ő még sem olyan rossz fiu, mint az
apja gondolja.
Kata ellenben ugy, hogy a papa olyan hires iró, hogy munkáit még a
mennybéli hatalmak is tisztelik.
Ez az elismerés volt az én karácsonyi ajándékom.