Tiz esztendei buzgó tanitás után Bokor, a párdi tanitó, nem tudta
annyira vinni, hogy valaki tanitványai közül elhigyje, hogy a föld
forog.
Az iskola kellőkép föl volt szerelve csillagászati mappákkal,
földgömbbel, Bokor ur a nagy fekete táblára is lerajzolta nekik a
világrendszert, elmondott nekik minden jelt, bizonyitékot, mely a föld
forgása mellett beszél, s mégis a fiuk csak addig hitték, a mig
iskolában voltak. A mint a tanitói hatalom körén kivül estek,
megtagadták a mestert. A mig féltek tőle, addig hitték.
Egy-egy hosszu télnek a vége felé a gyerekek mégis hinni kezdték a
csudát, de aztán jött a nyár, a falu ifjusága szétoszlott a mezőkön,
kanászkodni, juhászkodni, s mire visszakerült Bokor urhoz, kipárolgott a
fejéből minden hit. Olyankor előlről kellett kezdeni az oktatást.
Végre belátta Bokor ur, hogy Párdon sohsem fogják elhinni a föld
forgását, s nem erőltette tovább a dolgot, hanem főgondját az
irás-olvasásra forditotta. A föld azért ugy is forog tovább, akár hiszik
Párdon, akár nem.
Egy téli alkonyatkor az öreg Csorba látogatott el hozzá, egy jómódu,
okos paraszt, a ki olvasni is szokott s még tarokkozni is tudott. Azért
látogatta meg most is, hogy valami könyvet kérjen kölcsön a kaszinó kis
könyvtárából.
Pipára gyujtottak s a disznótorra fordult a beszéd, melyet előtte való
nap mulattak végig Czipósnál.
– Hát tanitó uram meddig volt ott? – kérdé az öreg Csorba.
– Éjfél után kettőkor jöttem haza.
– Kár volt, mert aztán jött a java. A tüz körül kint a havon táncoltak.
A legények és leányok összefogózkodtak s ugy forogtak muzsikaszóra a tűz
körül, _mint Blaskó alatt a föld_.
Ez megütötte Bokor fülét.
– Hát hogyan forog a föld Blaskó alatt?
Csorba gazda jóizüet nevetett.
– Hát aszongya Blaskó, hogy ez a föld (s ütögette mázsás csizmájával), a
kin a tanitó ur háza, meg az enyém, meg az én földem áll, hogy az egész
falu, a határ, meg a járás, egy szóval az egész föld _forog_.
– Aztán kicsoda az a Blaskó?
– Egy kátai parasztgazda. Rajta is maradt szegényen, – s Csorba gazda
ujra nevetett.
– No, Csorba gazda, hiába nevetnek, mert ennek a Blaskónak okos embernek
köll lenni, ha azt tartja.
A paraszt nem nevetett. Felkönyökölt az asztalra, s bizonyos lenéző
sajnálkozással tekintett a szeme közé.
– Hát még tanitó uram is hiszi ezt a dolgot?
– Hogy a föld forog? De hiszem ám, hiszen abban Blaskónak tökéletesen
igaza van.
– Már hogy Blaskó hiszi, a maga tudatlan paraszt eszivel, azt értem, de
hogy a tanitó ur higyje uri ember létére, a kitől az egész falu tanul,
azt már soha sem gondoltam volna.
– Hát maga nem hiszi?
– Nem én. Isten ments!
– No, majd elhiszi mindjárt.
Bokor ur átfutott az iskolába s áthozta onnan a földgömböt, mely, ha
pörgették, sebesen és nyikorogva forgott a saját tengelye körül.
Tengerek és szárazföldek igen szépen látszottak meg rajta, bár nem
lehetett egészen tisztán kivenni, hogy hol végződik a tenger és hol
kezdődik a szárazföld. Ellenben igen jól látszott, hogy hol böködnek rá
legtöbbet a parasztgyerekek s mely éghajlatot kedvelnek a párdi legyek.
A jeles földgömbön Magyarországnak is jutott egy akkora hely, mint a fél
tenyerem s ide bele volt irva Párd, a gyöngébbek kedvéért, nehogy a
gyerekek valahol az Atlanti oceán közepén keressék szülőföldjüket. Bokor
ur Csorba koma elé állitotta a gömböt s melléje tette a gyertyát. A
gyertya képviselte a napot, bár ezt a föltevést Csorba koma erős
fejcsóválással fogadta. S elkezdődött a magyarázat. Itt lakunk mi
magyarok. Erre forog a föld, s ha igy van fordulva, akkor nálunk éjszaka
van (most éppen ugy van fordulva), ha pedig igy fordul, akkor ránk süt a
nap és nappal van.
– Hát a nap, az nem mozdul?
– Az egy helyben áll.
– Hogy tudja ezt a tanitó ur?
– Tudós emberek, a kik a csillagokban olvasnak, kiszámitották.
– Lehet, hogy igy van, ott a hol kiszámitották. De nálunk Párdon senki
sem számitotta még ki.
– Párdon sem lehet máskép, mint ott.
– Nem-e? Voltam én Taljánországba katona, aztán ettem narancsot a fáról
decemberben, a mikor itt nálunk krumplit is csak a veremből lehet
szedni. Hát az nem más?
– Persze, hogy a föld egyes helyein más-másképpen folynak a dolgok. De
vannak dolgok, a melyek mindenütt egyformák. A föld itt is forog Párdon,
meg egész Pestmegyében, meg Taljánországban is és mindenütt. A nap pedig
áll akár innen nézve, akár Taljánországból.
A csillagászati értekezést Bokorné szakitotta félbe, a vacsora
föltálalásával. A buzgó tanitó nem akarta Csorba gazdát elszalasztani,
most, mikor már félig meg volt csipve a tudomány számára. Ott
marasztotta vacsorára s Csorba uram sokkal könnyebben bevette a csuszát
és a bort, mint a tudományos tanokat. De a vacsorának megvolt az a
haszna, hogy Csorba uramat fogékonyabbá tette a csillagászat iránt.
Mert, a mint megtörölték a szájukat s ujra elővették a földgömböt, rövid
kapacitálás után Csorba uram kijelentette, hogy _ő most már hiszi, hogy
a föld forog_.
A tanitó ur vállára vert és koccintottak. Beszélt Csorba gazdának a
tudomány szépségéről, a legujabb találmányokról s dicsérgette, hogy ő
(Csorba) most már mennyivel különb ember a többinél.
Kilenc óra után fogta Csorba gazda a kalapját s kászolódott. Bokor uram
gyertyával kisérte ki az első hivőt, a kit meg kell becsülni. Magasra
emelte a gyertyát s figyelmeztette Csorbát, hogy bele ne essék ebbe a
gödörbe itt balról, s bele ne lépjen abba a pocsolyába ott jobbról.
(Szép is volna, megtérése estéjén.) De Csorba gazda nem indult el, hanem
füle tövét vakarva, gondolkozni látszott.
– Hát tanitó uram! – szólal meg, – az már szent, hogy én hiszem, hogy a
föld forog. De egyre kérem: _ne tessék ezt senkinek se mondani_.
– Mér’? Hisz kendnek az csak dicsőségére válik. Avval is különb a
tudatlan embereknél.
– Azér’ még se tessék elmondani. Vagy tán ellenségem a tanitó ur?
– Éppen azért mondom el, mert nem vagyok ellensége. Hadd tudják az
emberek, hogy milyen okos ember az öreg Csorba.
– Látom már, hogy én is Blaskó sorsára jutok: falu csúfja leszek. No,
tanitó ur, ha már igy vagyunk, már csak kibököm én az igazságot.
– Mi az?
– Ne tessék rossz néven venni: nem hiszem biz’ én, hogy a föld forog.
– Az árgyélusát, Csorba gazda. Hát mit teszi bolonddá az embert?
– Láttam, hogy örömet szerzek vele a tanitó urnak, aztán meg meg akartam
hálálni a hozzám való jóságot a vacsorával: azért mondtam. De nem igaz.
Hiszi a fene. Istennek ajánlom.
És Csorba gazda elballagott. Ez volt az egyetlen ember Párdon, a ki
_majdnem_ elhitte, hogy a föld forog. S igy joggal őt lehet Párdon a
legtudományosabb embernek tartani, mert a többi még közel sem járt e
hithez. De Bokor ur sem keresi már a hivőket.