Jer, kedves kis leányom, Margit, ülj a térdemre s hallgasd meg, a mit
Iduskáról beszélek. Ugy szeretett téged, mig élt; ő tanitott beszélni, ő
tanitott járni s ő vigyázott rád, mikor a pándi templom oldala mellett a
nagy szederfa alatt, figyelve a madarak dalára és a zsoltárok hangjaira,
a porban játszadoztál.
Az öreg szederfa most is áll még s rügyei fakadoznak már, a daloló
madarak is visszatérnek hozzá nemsokára: de te hiába fogod várni az
Iduska kedves hangját, ő nem fog többé megszólalni soha. A tavasz, mely
mindennek életet ád, neki csak a halált hozá.
Most ott nyugszik a ceglédi nagy temetőben, a zajos város e csöndes
részében, hol az ellenségek oly szépen megférnek egymás mellett, s földi
hivság többé nem bántja őket. Sirja fölött sivit a végtelen pusztán
szabadon rohanó szélvész, s zörgeti a koszorukat a fejfán, mely azt
mondja, hogy _élt 18 évet_.
… Életem legboldogabb korszakának kedves tanuja volt ő. Huszonnégy éves
voltam, szerelmes voltam. S elmentem Pándra, a kies faluba, hol két hegy
között, zugó patak partján, a kálvinista vaskakas oltalma alatt
igénytelen emberek zajtalan életet élnek. S megjelentem a kálvinista
papnál, ki puritán egyszerüségben, szegényül, de boldogan élt családja
körében. Dombtetőn állt a ház, a templom mellett, gyümölcsfák között.
Egykor temető volt e helyen, s buján termett a föld, melyet a régi
halottak rothadása tett termékenynyé. Ott állt a százados nagy szederfa
az udvarban, odasimulva a templom oldalához, virágos ágai bekandikáltak
az Isten házába.
A toronytetőn csikorgott a vaskakas, lent az udvarban zümmögtek a méhek.
Az udvar csupa virág volt. Rózsacsoportok kábitó illatot leheltek. A
folyosó oszlopain a fölfutó virága ingott, a kerités hosszában
tamariszk-fák ringatóztak a csendes szellőben. A háztetőn galambok
nevettek, turbékoltak, hófehér macska mosdott a küszöbön, kis cicák
kergetőztek a gyep magas füvében.
Ez volt a papcsalád környezete. S az élet, melyet ez a keret befoglalt,
szintén ily idilli volt. A tiszteletes ur, a tiszteletes asszony, azután
a legidősebb leány, az én tizenhétéves menyasszonyom, három viruló kis
gyermek, s – Iduska, a ki akkor tizenhárom éves volt.
A tiszteletes asszony a kacagó gyermekeknek s a mosolygó virágoknak élt.
Vidáman töltöttük napjainkat e földi paradicsomban. Tavasz volt, ábránd
s szerelem világa.
De az ábránd hamar valóságra vált, mert bevallottam szerelmemet s
viszontszerelmet nyerék. Mindnyájan boldogok valánk – csak az Iduska
sirdogált. Mert azon járt az esze, hogy én elviszem a Jankát.
Szegény Iduska! Már akkor magában hordotta a halál csiráját, melynek
fejlődését semmi hatalom meg nem állithatta. Gyönge, kicsi, fejletlen
teste, behorpadt melle, magas vállai voltak; e kedves, érzékeny léleknek
egy roncsolt, beteg, erőtlen test szolgált börtönül, mely halála napjáig
megmaradt gyermeknek, mig a szellem egyre növekedett, finomodott.
Összeszoritott, tenyérnyi nagyságu kis tüdejével már akkor gyorsan és
röviden kapkodta a lélekzetet, mig végre a tüdő elfogyott s a szervezet
összeomlott.
Mikor nyaranta mind együtt voltunk Pándon, mily boldog volt e
környezetben! Senki nálánál vidámabban kacagni, őszintébben elmulatni
nem tudott. Tréfa tréfát kergetett ajkain. De idegenek iránt bizalmatlan
volt; mintha érezte volna, hogy testi fogyatkozásai miatt talán azok is
bizalmatlansággal tekintenek rá.
Milyen kellemesek voltak vőlegénységem alatt a pándi kirándulások! Hogy
kapaszkodtak berobogó kocsimra a gyerekek, hogy sietett ki piruló
menyasszonyom, hogy kiáltott a praktikus Iduska mindjárt a cselédekért,
hogy a podgyászomat levegyék. S hogy simult aztán hozzám, hogy legalább
a félkezem neki jusson. Télviz idején ő hozta mindjárt a jó forró
párolgó kávét s ő szalasztatott valakit a harangozóért, hogy a sáros
cipőmet megtisztitani a parókiára citálják. Téli estéken, mig kint a kis
falu fölött dühöngött a hóvihar s rázta ablakainkat, Iduska volt a
legkitartóbb kártyázó s legnagyobb bánata volt, ha vele fogattuk el a
fölsőt. A megszokott, szerető körben boldognak, szépnek érezte magát s
ártatlan lelkének sejtelme se volt arról, hogy a kegyetlen szeszélyü
természet milyen különbséget tett közte s embertársai közt.
Azután sok sirás között elvittem a Jankát és sokáig nem látták őt
Pándon. Mikor pedig egy nyáron visszatértünk, a kocsiról leszállt a
Janka, utána pedig leszállt egy másik Janka, egy szöszkehaju, kékszemü
kis angyal – az te voltál, édes Margit leányom, a kit a boldog Idus, a
nagynéni, mindjárt gondjaiba vett.
Mikor nyáron ki-kirándultam családom látogatására, hányszor jöttetek apa
elé a bicskei ákácfasorig, hogy kocsimra fölkapaszkodjatok. Iduska
vezette a kis csapatot s utközben diszes koszorut font fejükre mezei
virágokból. Térdemen, lábaimnál elhelyezkedve, fölvirágozva kocogtunk be
a parókiára, hol várt bennünket a nagypapa, a nagymama s a kis mama.
Volt ilyenkor öröm, mulatság.
Kedves Iduskánk! Boldog voltál kicsiny körödben, elhervadtál, meghaltál.
A tizenkilencedik tavasz virágait már nem érted meg. A kikelet első
enyhe lehelete már sirdombod gyepét fogja csókolgatni.
Ne vigasztaljátok az édesanyját azzal, hogy jól tette az Isten, hogy
magához vette őt. Beteg volt, nyomorék volt, szenvedő volt.
Mert az anya azt feleli rá: A szép lányomat, a derék lányomat, az ép
lányomat elvitték tőlem. Azt hittem, hogy legalább ő arra való lesz,
hogy halálomig velem maradjon radjon. Őt nem viszi el senki, ő lesz
vigaszom, támaszom, ápolóm, _leányom_, ha már minden lányom elhágy és uj
családba lép.
Óh, _anyai_ sziv kikutathatatlan mélységei, mennyi drágakő rejlik még
bennetek, a mit nem találtak meg költők és lélekbuvárok.