Életemnek tizedik esztendejét sohase felejtem el.
Nyilt eszü, eleven fiu voltam s mindent élesen megfigyeltem a mi
házunkban, annak táján és falunkban történt.
Egyszerre csak az ünnepnapok kezdtek nagyon csöndesek lenni. A cigány
nem huzta a korcsmában, kurjongatás, verekedés nem volt, a legények esti
dalolgatása megszünt. A templomban csak öreg embereket és
asszonynépséget láttam. Aztán a tiszteletes ur a szószékről nagyon
szépen elmondta, hogy milyen boldog, a kinek legényfia van, s az
asszonyok sirtak hozzá szépen.
Egyszer az isteni tisztelet után megkérdeztem az anyámat:
– Ugy-e, te nem vagy boldog, édesanyám?
– Miért, te bohó?
– Mert nincsen legényfiad, én meg csak kis gyerek vagyok.
– Majd megnősz te is, kis fiam.
Aztán egy napon nem találtam Jóskát, a béresgyereket. Soká, nagyon soká
nem láttam, egyszer hazakerült, de féllába fából volt. Többet nem
lovagolhattam a hátán szegénynek.
Mikor megkérdeztem, hogy hol hagyta a lábát, azt felelte, hogy megette a
nímet.
– Hát miért adta oda neki?
– Nem kérte az, csak elvette.
– Hát aztán maga mit vétett neki?
– Nem vétettem én semmit, csak éppen azt mondtam, hogy ez a láb az én
lábam, azt én nem hagyom.
(Később ötlött az eszembe, hogy a Jóska lábának a története az egész
szabadságharc története. Hej, sokáig nem tudtuk mi visszakapni azt a
lábat!)
Hát a szegény Badár Peti! Legerősebb legény a faluban, a ki félkézzel
emelte a legnehezebb zsákot. Mikor megint találkoztam vele, házuk előtt
sütkérezett a napon. Katonasipka a fejében, mankó mellette. Csak nagy
keservesen tudott odább vánszorogni, ha járkáló kedve támadt. Mellén egy
nagy ezüstmonéta ragyogott a napsugárban.
– Ejnye, be szép ezüstpénzt akasztottak a mellire. Hol kapta?
– Ott, ifiurka, a hol azt a golyót a hátam közepibe.
– Mutassa.
– Dejszen hiába mutatnám én azt, keresték már késfokával, harapófogóval,
még se találták meg. A’ bizony már most bennem lakik örökre.
– Hát aztán hogyan került oda az a csúf golyó?
– Belelütte a nímet.
– Fájt-e nagyon?
– Hogy fáj-e? Annyi ideig voltam tűle hótt, hogy már magam se hittem,
hogy eleven legyek.
– Hát aztán mitől gyógyult meg?
– Ettül-e! – és rábökött a villogó érdemjelre. – Mikor odagyütt az
ágyamhoz az óbester ur, sok fényes iszturakkal, aztán azt mondta, hogy
aszongya: Peti fiam, vitéz katona voltál, derék magyar ember,
becsületére váltál az apádnak, meg a hazádnak, viseld ezt a monétát, s
légy rá kevély. Megcsókoltam a medáliát, meg az óbester kezit, azóta nem
bánt a nímet golyóbisa. Hajitsa meg ifiurkám azokat a ludakat, mert
kimennek az udvarunkból.
Az érdemjeles hős nem birta elhajitani a rögöt, egykor mázsás zsákot
emelő kezével. Teste végigroskadt a padon, az érdemrend ezüstje
megvillant, s e sugár összecikkázott a hadi tüzzel, mely szemeiből
villogott.
Szaladtam haza.
– Apám, miért hagyják, hogy a német golyót ültessen a szegény Badár Peti
hátába? Hát nem volt elég neki a Jóska féllába? A Peti még libát se tud
őrizni, a Jóska meg akár ma elmehet koldulni, a szentiványi koldusnak
sincs több féllábánál.
– Hadd el kis fiam, az a hiányzó fél láb nagyobb becsületet szerez a
Jóska gyereknek, mint a mennyit a két lába egész életében szerzett
volna; a Peti meg büszkébb lehet egy olyan ezüstpénzre, mintha száz
zsákot föl tudna emelni egyszerre. A haza védelmében lettek nyomorékok.
Sokat gondolkoztam e fölött. Mi az a haza? A házunk, a kertünk, a falu,
a nyirfaerdő, a pajtáskert, a patak, a templom, a szántóföldek, legelők,
a kukoricás, a szilvás, szóval az egész Ukk, végig a türjei, gógánfai
meg a jánosházi határig? Talán még a nap, csakhogy az minden este
elfekszik valahol a türjei dombokon tul; nem, ez nem, a csillagok
tartoznak még a hazához, mert azok minden este fölöttünk, ugyanazon a
helyen ragyognak s nem fordulnak el hütlenül a türjei dombok felé; én
egyebet nem láttam még a hazából.
Kértem az apámat, mondja meg, ez-e a haza?
– Itt a haza! – felelt ő, s megkopogtatta a szivem tájékát.
(Hej bizony nagy sokáig ott volt a haza, elrejtve mélyen a sziveink
fenekén!)
Lassanként mégis csak többen kezdtünk járni az isteni tiszteletre. Már
legények is kezdtek járogatni. De milyen legények? Az öreg emberek
támogatták őket.
És még boldog volt az az öreg, a kinek volt kit támogatni, ölelgetni. Be
sokan jártak boldogtalanabbak az édesanyámhoz, a kik sirtalan
halottjukat siratták, kinek még fejfájára se borulhattak.
Nyárutója volt, fecskék búcsúztak az eresztől, falevelek a fától;
rövidebb volt a nap, hüvösebb az est; őszi alá szántottak a mezőn,
szedték a gyümölcsöt, sokat lövöldöztek a szőlőben, mert már rájárt a
madár.
Ekkor érkezett a legszomorubb csapat; ispánunk vezette. Mintha betegek
lettek volna, pedig semmi bajuk se volt. Se kezük, se lábuk nem
hiányzott, se felkötve nem volt. Bevánszorogtak a faluba zajtalanul,
mintha lopni jöttek volna, a kutyák vonitva bujtak előlük, a nép
összesereglett, mindenki örült a maga hazatértjének, de a hazatértek nem
örültek az otthon találtaknak. Mintha a leboruló est árnyai lettek
volna, szétsuhantak a házak között.
Ispánunk persze apámhoz ment.
Én utána siettem. Mire utólértem, már a tornácon álltak, apám, anyám s
Károly bácsi (az ispán.)
Sirtak mindahárman. Világost siratták. Károly bácsi zsebébe nyult s
elővett belőle egy olyan ezüstpénzt, a milyen a Badár Peti mellét
verdeste; sokáig csókolgatta; aztán kigombolta a kabátját s egy
nemzetiszin zászlót csavart le a derekáról, leteritette a
tornácasztalra, s ráborulva zokogott, mint a hogy még férfit nem láttam
zokogni.
– Fiam, elveszett a haza, – szólt hozzám édesapám.
Én önkéntelenül a szivemhez kaptam, mintha onnan kiszakitottak volna
valamit. A mint a magas tornácról eltekintettem a messze tájra, ott nem
vettem észre semmi változást; a falu nyugodtan feküdt, a vacsoratüz
füstje kóválygott a házak fölött, tul rajtuk az erdő, a mezők, mind a
szokott est képet nyujtották. Okvetlenül a szivemben történt változás.
A magyar szivek e borzasztóan pusztitó telére csúf ősz következett. Eső
zuhogott alá, az északi szél a mi völgyünkbe járt orditani s köd nyelte
el a falut.
Az ősz egyik leglucskosabb estéjén éppen vacsoránál ültünk, mikor kocsi
robogott be udvarunkba.
Nagybátyám jött Szent-Gróthról, vele egy idegen ur. Szó nélkül
megölelték egymást, az idegen ur meghajolt.
Engem anyám kivezetett a szobából. Mikor egy fertály óra mulva
visszamentünk, apám igy szólt hozzám:
– Fiu, itt van Sándor bácsi, a ki téged a francia és német nyelvre, meg
zongorázásra tanit. Te őt nevelő urnak szólitod, s ugy engedelmeskedel
neki, mint nekem.
Odamentem az idegen urhoz és kezet adtam neki. Ő megcsókolt. Ezalatt
nagybátyám magára szedte bundáját, s a mint jött, oly zajtalanul
eltávozott. Négy szürkéjének fáradt lihegését fölhallottam a tornácra.
Mindjárt észrevettem, hogy apám az idegen ur iránt nagy előzékenységet,
sőt tiszteletet tanusit. Valami idegen nyelven beszéltek egymással.
– Apám, – szólék bele, – maguk most németül beszélnek?
– Igen fiam! Miért?
– Én kijelentem, hogy németül nem akarok tanulni.
– Miért?
– Azért, mert a német elvitte a Jóska féllábát, mert nyomorékra lőtte a
Badár Petit, mert szomoruságot okoz édesapámnak, meg az egész falunak.
Én bizony nem tanulom meg a nyelvét annak a rossz németnek.
– Derék fiu vagy, – szólt a nevelő ur furcsa magyar kiejtéssel, – jó
barátok leszünk. – Ezzel megint megcsókolt. Apám szemében könnyeket
láttam.
(Nem is tudok én németül még most se.)
Másnap reggel furcsára ébredtem: a nevelő urnak bajusza s szakálla
eltünt az éjszaka, leborotválta. Haját is egészen rövidre vágta. Alig
ismertem rá.
Rövid idő alatt legjobb barátok lettünk. Mindennap 2–3 óra hosszat
tanitott, aztán a nagy kertben sétálgatva beszélgettünk.
– Tudja-e azt nevelő ur, – kérdém egy nap őt, – hogy veszve a haza?
Meglepetve fordult felém.
– Kitől hallottad te ezt?
– Az apámtól.
– Tudom, fiam.
– Nagy baj az, ha veszve a haza?
– Látod ezt fészket itt a fák száraz ágai közt. Mit gondolsz, baj lett
volna-e az a madárnak, mikor kicsinyei benne voltak, ha te azt onnan
leverted volna?
– Halálos baj, a földön pusztultak volna el.
– Látod, mi most ilyen fészkükből kivert, földön vergődő madarak
vagyunk.
– Nevelő ur, szereti a hazáját?
– Két hazám volt, mindegyiket elveszitettem, – suttogta maga elé, – most
bujdosó vagyok.
Nem mertem többet kérdéssel zavarni. Én nem tudom mi nagy baj lehetett
akkor a világon, többet sirtak akkor a felnőttek, mint a gyerekek.
Apám valósággal megrémült, mikor másnap azt kérdeztem tőle:
– Miért bujdosik a nevelő ur, apa?
Térdei közé vett s igy szólt:
– Fiam, te okos fiu vagy, hallgass rám: a német, a ki elvette a Jóska
fél lábát, neki az életét akarja elvenni, de ő nem akarja odaadni, s
azért elbujt, hogy a német ne találjon rá. De erről, ha szereted apádat
és anyádat, soha senkinek se szólj.
Egy délután vad vágtatással lovaslegény száguldott be udvarunkba s
levelet hozott Szent-Gróthról, nagybátyámtól.
Apám keze reszketni kezdett, mikor a levelet olvasta.
A nevelő ur nyugodtan rajzolta a házat lent az udvarban.
– Malatinszky! – kiáltá apám harsányan.
A nevelő ur a tornácra sietett.
– A sümegi zsandárpikét fölfedezte önt, tudja, hogy fejére jutalmat
tüztek ki, a zsandárok azonnal itt lehetnek; Pista! (ezt az istálló felé
kiáltotta) nyergeljétek meg a Villámot; ez a leggyorsabb lovam, hamar
kapkodja össze kalapját, felsőkabátját, én azalatt levelet irok
öcsémhez, a ki a Bakonyban lakik. Pista, nyergeld meg a Gondost is,
Hetesbe vezeted a nevelő urat.
Apám lázasan, hol sápadtan, hol meg elvörösödve beszélt. A nevelő
nyugodtan maradt. Fejébe nyomta kalapját, nyaka közé keritett egy
köpenyeget, s rövid, de megható búcsu után kivágtatott (Pista lovász
kiséretében) az udvarból.
Félóra mulva lovaik nyomát egy husz főből álló lovas zsandárcsapat
taposta el az udvarban.
A zsandártiszt a tornác elé ugratott.
– Én Malatinszky Kázmér bárót keresem, volt huszárfőhadnagyot a császári
hadseregben, a ki dezertált a rebellisek hadseregébe, s ott
kapitányságig emelkedett a lengyel légióban.
– Nem ismerem.
– Tiz ember leszáll kutatni, ha menekülni akar, agyonlövitek. Öt ember a
jánosházi, öt a gógánfai uton vágtatva el.
A lovasok fele elrobogott. A többi ott maradt. A tiszt szintén leszállt
lováról, kardját hüvelyébe taszitá, szivarra gyujtott, s az udvarban föl
s alá sétált. Én meg bámultam őt. Ez hát a német. Jóska visszakérhetné
tőle a féllábát.
Egy félóra mulva kocsizörgést és lódobogást hallottam. Öt zsandár jött
vissza, kisérve egy kocsit, melyben Pista fetrengett orditva, s mellette
Malatinszky ült, Pista fejét az ölében tartva. Lovainkat a zsandárok
vezették.
Malatinszky kiugrott a kocsiból, s a zsandártiszthez fordult.
– Uram, én Malatinszky Kázmér báró vagyok, kapitány a magyar
hadseregben. Ön engem keres?
– Igen.
– Azonnal rendelkezésére állok. Uram! – szólt hidegen, apámhoz fordulva,
– a falu végén megbokrosodott a kisérőm lova, lovasát levetette, s a fiu
eltörte a lábát; mialatt sebét mostam a patakban, s bekötöztem, elfogtak
a zsandárok.
Apám egy székre rogyott, anyám kezeit tördelte, én ott álltam, s
mindebből nem értettem semmit.
– Semmi érzékenység, ez többet árulna el, mint a mennyi az önök
érdekében tanácsos, – mondá Malatinszky fojtott hangon; apámat
megcsókolta, engem is, anyámnak kezet csókolt, s azzal a szobába indult.
– Báró ur! – szólt a zsandár-tiszt, – katonáim körülállva tartják a
házat.
– Ne tartson semmitől, főhadnagy ur, a mint látja, nem vagyok praktikus
ember a szökésben.
S egy mosolylyal ajkán eltünt.
Egy perc mulva durranást hallottunk. Malatinszky a legelső szobában
agyonlőtte magát.
Igaza lett, életét nem vette el a német, elvette ő maga.
A zsandártiszt kissé vakarta a fejét, aztán _megparancsolta_ apámnak,
hogy fogasson be egy szekérbe, s arra tetesse föl a holttestet. A
holttest mellé pedig üljön föl maga is, mert neki egy halott nem elég,
muszáj egy elevennel is beszámolnia.
Egy év mulva láttam viszont az apámat!