A velencei Szent Márk-téren, a Florian-kávéház előtt ültem egy csöndes
szeptemberi délutánon. A szomszéd asztalhoz egy fiatal pár telepedett
le. Az ur sebbel-lobbal megivott egy feketét, a feleségének egy adag
fagylaltot rendelt és azzal elrohant. Az asszony követte tekintetével, a
mig el nem tünt, azzal elővett egy piros könyvet a zsebéből és elkezdett
olvasni, miközben gépies mozdulatokkal ette a fagylaltot.
Egyszer csak megpillantotta a téren ugráló galambokat. Mintha valami
eszébe jutott volna, lapozgatni kezdett a vörös könyvben, s ugy látszik,
meg is találta, a mit keresett. Ez a valami a galambokra vonatkozhatott,
mert tekintete ujra rájuk esett, aztán körülnézett a kávéházban. Egy kis
habozás után megszólitotta a pincért németül. A pincér olaszul
bocsánatot kért, s megjegyezte, hogy nem tud németül. Itt megemeltem a
kalapomat és fölajánlottam a szolgálatomat.
Az asszony nyugodtan rám nézett és szólt:
– Csak két kiflit akarok venni, hogy a galambokat az előirás szerint
megetessem.
– Agosto, hozzon két kiflit.
Az asszony a két kiflivel lement a lépcsőkön a térre és fölmorzsolta a
galamboknak. Ezalatt megnéztem a piros könyvet. Hideg futott végig
rajtam: a Meyer-féle utikönyvek közül való volt, s ezt a cimet viselte:
_Öt nap Velencében._
Azonnal megnéztem. A galambokra vonatkozólag körülbelül azt az utasitást
adja, hogy azokat minden utasnak, a ki tart magára valamit, meg kell
etetnie.
Az asszony a teljesitett kötelesség öntudatával arcán tért vissza a
helyére. Ezenfelül az a boldogság is meglátszott rajta, hogy sikerült a
program egyik pontját lemorzsolnia.
Kötelességemnek tartottam továbbra is foglalkozni vele.
– Ugy-e, az a férje volt, a ki az imént elment?
– Az volt.
– Bizonyosan nászuton vannak.
– Igen, uram, Wilhelm és én nászuton vagyunk.
(Berlinben minden utcát és Poroszországban minden férfit vagy
Wilhelmnek, vagy Friedrichnek, vagy Friedrich-Wilhelmnek hivnak.)
– Régóta?
– Két hete. Óh, de egész Olaszországot bejártuk már. Oly sok szép dolgot
láttunk. Még mint vőlegény és menyasszony megvettük a könyveket és
összeállitottuk a programot. Wilhelm oly nagyszerüen kiismeri magát…
Minden templomban és minden képtárban voltunk… Nem kérdezhetnek semmit
otthon, Magdeburgban, a mire azt mondanók, hogy nem láttuk… Ezek a
Meyer-féle könyvek oly pompásak. Mindenre kiterjed a figyelmük. Wilhelm
mindig azt mondta, ki tudja, mikor jövünk le megint. És az ut olyan
sokba kerül, hát nem szabad elmulasztani semmit. A Pitti-palota, a
vatikáni képtár, a Szent Péter-templom, a fórum, a kapitólium, Pompéji…
mindezt meg kell nézni…
És az asszony szépen, jó emlékezőtehetséggel, elsorolta nekem a már
többször emlitett Meyer ur nézeteit Olaszország főbb városainak
látnivalóiról.
– És hogy tetszik önnek Velence?
– Nagyon érdekes. Láttam a Szent-Márk-templomot, a Rialto hidját, a
Desdemona palotáját… olyan kedves…
– De ugy látszik, ki van már fáradva.
– Borzasztó fáradt vagyok. Magdeburgból Olaszországba utazni, ez már
magában véve fárasztó. És itt az a sok járás-kelés egész nap, estére már
alig állunk a lábunkon.
– És a kedves férje most hol van?
– Elment a Colleoni-szobrot megnézni… itt van, nézze, a tizennegyedik
lapon… azután valószinüleg megnézi a temetőt… Wilhelm fáradhatatlan, de
én már kidültem. Hiába csufolt, nem birt rávenni, hogy vele tartsak. Egy
kicsit kipihenem magamat. Szegény kis Wilhelmem (_Männchen_-nek nevezte)
most kénytelen egyedül mászkálni.
Dühbe jöttem. Ez a szép, szőke, hamvas szempilláju, egészséges,
kerekded, üde, mézesheteit élő asszony még sajnálja ezt a nagycsontu
pomerániai gránátost, ezt a norddeutscher allgemeiner fajankót, a ki
egyedül hagyta.
– Nagyságos asszonyom, – feleltem félig suttogva, miközben nem rá, hanem
a kék ég végtelenségébe néztem, – engem másféle föld termett, mint az ön
férjét. Más föld, melyen szilajabbak, bolondabbak, meggondolatlanabbak a
férfiak és szenvedélyesebbek az asszonyok. De nálunk sohse bocsátanák
meg egy férfinak, ha a mézeshetek alatt igy magára hagyná a feleségét.
A szép asszony tiszta tekintetét rám emelte.
– De uram, Wilhelm nekem örök hűséget esküdött s igy emberi számitás
szerint harminc-negyven esztendeig… vagy vegyük az átlagot: huszonöt
esztendeig.
Hideg futott végig rajtam. Ez az asszony, a ki a német statisztikából a
házasságok átlagát citálja, borzadálylyal töltött el.
– Wilhelm és én különben is régen ismerjük egymást. Öt évig járt
házunkhoz és öt évig minden este nálunk vacsorált. De csak hat hónap
előtt kapott olyan állást, hogy megházasodhatott.
Még jobban dühbe jöttem.
– Hogyan? Öt esztendeig kurizált önnek és mikor végre elvette, vasutra
ül és városról-városra rohan, idejét hordárokkal, kocsisokkal,
konduktorokkal és pincérekkel való veszekedésben töltve? Hurcolja önt
templomokba, képtárakba, végigeteti önnel a Bedeckert s mikor ön végre
kimerülve leroskad, itt hagyja és ő tovább szalad az olasz chablont
végig csinálni?… Aljas és csodálatraméltó dolog. Benne van, a mi a német
nemzetet nagygyá és kellemetlenné teszi. Óriási hidegvér, önfegyelem,
iskolázottság, párosulva ridegséggel, szárazsággal, az eredetiség
hiányával. Mi lesz velünk, ha a kifáradt francia géniusz, mely az egész
világot ellátta eszmékkel, irányokkal, jelszavakkal, elejti a vezetést,
s ez az impozáns, nehéz, hideg, önző német ül ránk a maga
izléstelenségével, köznapiságával? Ha ez a Wilhelm most ide jön, leütöm.
Ekkor vettem észre, hogy az asszony kérdőleg néz rám.
Én ugyanis ezt a tirádát nem mondtam el, csak mérgemben sebesen
végiggondoltam. Hol is hagytuk el?
– Képzelem, boldogok voltak, mikor végre egymáséi lettek.
– Nagyon boldogok voltunk. Képzelheti, mikor annyi várakozás után végre
családot alapithat az ember.
Családot alapithat? Nagyon kedves. Miről beszéljek még vele? Talán meg
lehetne penditeni, hogy gyermekeit mire fogja kereszteltetni? Miért ne?
Ő nagysága oly objektiv lény, – nem nő, hanem valami elvont fogalom, –
hogy bátran lehetne vele ilyesmiről beszélgetni.
Lassan-lassan lecsillapodtam. Hátha neki van igaza? Hátha ez a szerelem,
nem pedig az, mely szöktetéssel kezdődik és két év mulva válópörrel
végződik?
Wilhelm nyugodtan mászkálhat a temetőben: ez nem fog egy cigánynyal
megszökni.