Egy öreg asszonynál voltam ma látogatóban. Óriási, rideg, népes
bérháznak két kicsiny szobájában lakik. Ablakából beteges platánokra,
gyönge, falak közt nőtt, senyvedt sárga gyepre s vizhordó szolgálókra
nyilik kilátása. Magasan, fönn, egy darab az égből is ide látszik. Éppen
annyi, hogy esténkint egy-két csillag elférjen rajta, s biztatólag
leragyogjon a szűk udvar sápadt, fáradt lakóira.
Ez a mindennapi látköre az öreg Lendvaynénak, kinek dicsősége egykor
beragyogta az egész országot.
Ő az egyetlen élő szereplője annak az előadásnak, melylyel ötven év
előtt a Nemzeti Szinházat megnyitották.
Mind meghaltak, a kik akkor oldala mellett hirdették a magyar
színművészet diadalát. Alakjuk, járásuk, hangjuk, halhatatlan alkotásaik
mind elvesztek a semmiségbe. Már az előttünk élt nemzedék sem ismerte
őket, a mainak pedig éppen semmi fogalma nincs nagyságukról.
Egy van közülök, a ki köztünk él, járkál, megőrizve szelleme
frisseségét, bár a természet törvényei arcán, alakján kérlelhetetlenül
érvényesültek.
Ez Lendvayné.
Milyen pusztulás volt ez ötven év alatt körülötte! Egy tele temető
azokból, a kik dicsőségének osztályosai voltak, s a kik sikereinek
tapsoltak. Régi fényes világa rombadőlt, s ő visszavonultan, néma
emlékei társaságában megujitja maga előtt a mult kedves képeit.
Barátságos, majdnem kokett szobába lépünk az előszobából. Piros-fehér
csíkos butorok, tükrök, hires művésznők arcképe, régi szekrények,
renaissance-iróasztal, ódon óra, a művésznő saját arcképe Szigligeti
_Rózsá_-jában, s nehéz szőnyegek az ablakokon.
Mindjárt látjuk, hogy egy igazi művésznő lakásában vagyunk.
– No, ugy-e, hogy fölkeresnek most engem, a kit annyira elfelejtettek, –
szól a barátságos üdvözlet után, hátra simitva haját s barna szemeivel
derülten nézve rám.
Megkértem, hogy beszéljen valamit a régi időkről. Beszélni kezdett s én
hallgatám. Belemelegedett, szemei ragyogtak s hevesen gesztikulált. Nem
volt elbeszélésében rendszer, nem voltak fejezetek, részek, sőt pont
sem. Pestről egyszerre Győrben termett, onnan Pozsonyban találtuk
magunkat. Öt éves korában játszott gyermekszerepeiről áttért legnagyobb
alkotásaira, dicsőségének ecseteléséről szenvedéseinek elbeszélésére.
Nem tudnám megirni, a mit elbeszélt, mert könyvekből kellene
kiegészitenem, hogy érthetővé tegyem. De megható volt látni a nagy
nemzeti küzdelmek kezdetének e szemtanuját, a ki dicsőségről, harcról,
szerelemről regél a szürke magányosságban, harctalan nyugalomban,
szerelemtelen öregségben.
Előszedte apró ereklyéit, egy nyakkendőt, melyet a _Párisi naplopó_
cimszerepében hordott, a nemzeti szinü karkötőt, melyet a Nemzeti
Szinház megnyitásakor _Árpád ébredésé_-ben, mint „szinésznő“ viselt. Ez
az egyetlen ereklyéje, mely e nevezetes előadásról birtokában maradt.
Egyszerre csak egy finom kis tőr került a kezébe.
– Ezt szoktam _Romeo és Juliá_-ban használni, ezzel öltem meg mindig
magamat. A mai szinész-nemzedék meg se tudja magát ölni.
Fölemelkedett, kezébe fogta a tőrt, pár lépést tett előre, hátra,
szemeiben ifjui tüz ragyogott: a régen hamvadó üszök alól kivillant a
szikra, s ő játszott. Egyszerre egy heves mozdulattal a tőrt keblébe
mártotta. Aztán leeresztette kezeit, s a tőrt félretette.
– Fáradt vagyok már, nem nekem való a komédia.
Elővett egy művésziesen kifaragott kis fakanalat, melyen egy N. betü
volt s „1850“-es dátum.
– Ezt Nyáry Pál faragta nekem, mikor rab volt az Ujépületben.
Egy skatulyából száraz virágokat szedett elő: Angliában, Belgiumban,
Olaszországban tett nagy külföldi utiemlékei ezek. Egy a milánói dómból
vett márványdarabbal vannak lenyomtatva.
Jelentéktelen emlékek, ha egy idegen ember végignéz rajtuk, de az agg
művésznő szivében mindenik az átélt dicsőségnek, boldogságnak, vidám
életnek édes visszhangját kelti föl.
Bucsut vettem Lendvaynétól s elhagytam a barátságos kis remetelakot,
mely felé még egyszer irányul most a visszaemlékező figyelem.
Kiléptem a „Kerepesi-udvar“ kapuján; szembe velem a Nemzeti Szinház
palotájából, éppen a végzett főpróba után, tódult ki a zajos
szinészsereg… Látogatást tettem a csöndes Multnál, most előttem
zsibongott a zajos Jelen. Végignéztem az őszi verőfényben ragyogó
Kerepesi-uton… Hát a _Jövő_?