Még az édesanyám konyhájának füstjénél is (ott a síkon távolban!)
becsesebb az a füst, mely orrunk alól csavarodik és orrunkat csavarja.
Ez szivarból vagy pipából szokott fakadni s még a levegőnél is könnyebb,
mert fölfelé száll, mint a borban a gyöngy, melyről oly szépen szól a
dal. Szóljon hát egy tárca a füstről s az ő kellemes tulajdonságairól,
melyek oly kedveltté teszik.
Voltak korszakai az életemnek, mikor a dohányzásról le akartam szokni.
Erre geniális módot próbáltam meg. Azt, hogy sokkal többet szivaroztam a
rendesnél. Fejem megfájdult, étvágyam elromlott, nyelvem fölhólyagzott,
ugy, hogy végre képtelen voltam szivarozni. Betegen pihenőt tartottam.
Rá se tudtam nézni a dohányra jó ideig. Igy aztán magamhoz tértem.
Rábeszéltem magamat arra, hogy a dohányzás kárhozatos élvezet, mely
rombolja a szervezetet. S elhatároztam, hogy többet ajkam dohánynyal nem
jön érintkezésbe. A száj eléggé megteszi a maga kötelességét, csók,
beszéd, evés, fütty, furulyázás, pisszegés, mind általa történik, nem
kell tehát munkával tulterhelni. Várjuk meg, mig egy német föltalálja a
füllel vagy szemmel való szivarozást s aztán folytassuk a dohányzást. A
rómaiak nem szivaroztak s nagyra vitték. Lukullus ebédjei örök
hirnevüek, pedig végül sohase gyujtottak szivarra a vendégek.
Ilyen okoskodással igyekeztem elcsititani hallatlan sóvárgásomat a
szivar után. Ellenem szegődtek azonban orrom és szemem. Mindenütt
szivarozó, pipázó embereket láttam, a mint összecsucsoritott szájjal,
édes boldogsággal bocsátották ki magukból a kékes füstkarikákat. Minden
szivarvég, melyet körülöttem rágyujtás előtt megropogtattak, éles
tőrként döfte át szivemet. A trafikok előtt könnyhullatás közt rohantam
el. Néha rárontottam valamely kiskoru suszterinasra, a ki talált
szivarvéget füstölt. Kiragadtam a kezéből s eltapostam a szivart. Ne
legyen még ő neki is több élvezete, mint nekem. Orromat bosszantotta a
kávéházi füst. Mert a legvastagabb szivarfüst is kellemes, élvezetes
dolog, ha közepette az ember maga is szivarozik; de ha csak mások
csinálják, te meg koplalva nézed, akkor kiállhatatlan és gyötrelmes.
Okoskodásaim visszafelé kezdték megtenni utjokat agyvelőmben. Igaz
ugyan, hogy a száj tul van terhelve munkával; de hát a szivarozás nem
munka, hanem élvezet a szájnak. Ő szopogatja a szivart, vagy a pipát, ő
kapja legelőször a frissen fejt füstöt; sok dolgáért igazán megérdemli
ezt a kis pikáns szórakozást. A szivar az ő orfeuma, nem lehet ezt
megvonni tőle. Az a bizonyos német, a kitől a föntemlitett találmányt
vártam, halálom után fog bizonyára megszületni s igy én nem számithatok
az ő leleményességének áldásaira. És a rómaiak? Sokra vitték az igaz, de
meg is bukott a birodalmuk, bizonyosan: mert nem szivaroztak. Marad még
önargumentumaim közül a Lukullus. No, ugyan hires ebédek lehettek azok,
érdemes róluk beszélni, mikor rá se gyujthattak utána az emberek.
Almával fejezték be a szegények az ebédet. Almával, a mely se nem
füstöl, se nem csip, egy közömbös, hideg, semleges eledel. Milyen
nyomoruság ez egy töltött csibukhoz képest! Lukullus csak kora
tökéletlenségének köszönheti nagyságát.
Azt mondják, hogy rontja a szervezetet. Természetes, ha valaki
mértéktelenkedik. Hisz az evés csak jó dolog, sőt szükséges is, mint azt
a cigány lovának szomoru esete bizonyitja; de a ki szertelenül eszik,
beteggé lesz.
De miért is ne szivarozzam? A szegény deficites hazának óriási jövedelme
van az emberek dohányzásából. Mi jogon merészelhetném én az állam
jövedelmét csökkenteni? Nem hazafiatlansággal vádolnának-e
polgártársaim? Aztán a trafikokból hány szegény család él meg
becsületesen. Az államnak is, meg a társadalomnak is haszna van az én
szivarozásomból, mért ne tegyem?
A pipa, az már egészen más, ahhoz külön temperamentum kell. Megülepedett
embereknek való, a kik ráérnek gondosan megtömni, gondosan kiszívni,
gondosan kipiszkálni a pipát. Lesni, hogy a habosfehérség hogyan megy át
olajsárgába, mutogatni a sikerült szivás pompás eredményét, s
irigyeltetni a pipás emberek serege által: ez állandóbb, konzervativebb
foglalkozás, mint a szivarozás. A szivarozás nem füződik állandó
tárgyakhoz (a szipka alárendelt szerepet játszik), mig a pipa valóságos
butordarab. Vidéken birtokos házaknál a pipatórium olyan szerepet
játszik, mint grófi kastélyokban a fegyvertár. A nagyapák cimeres,
ezüstkupakos pipái egy sorban őriztetnek, s az unoka mély kegyelettel
csak szűzmagyar dohányt mer belőle szívni. Trafik annak nem hatol ódon
öbleibe. Legendák füződnek egyes családi pipákhoz. A rombadőlt
pátriárkális korszak egy még ép maradványa a magyar pipázás, melynek
megvan a maga határozott nemzeti jellege, különböző minden más nemzet
pipázásától. A pipázás hűséget, ragaszkodást jelent az ősi tradiciókhoz;
a szivarozás, az a modern kor, mely gyári szivarokkal elárasztja a
világot; idegesen leharapjuk a végét, elszivjuk, a füst elszáll a
levegőbe, a megmaradt véget a sárba dobjuk, aztán következik a másik
szivar: semmi maradandóság az egész eljárásban. Ha pedig jó dohányt
kapok, előveszem a nagyapám pipáját, melyet 1809-ben, a győri futáskor
kilőttek a szájából, s nemcsak pipázom, hanem eltünődöm a családi és
történeti emlékeken.
A szivarozással tehát támogatom a hazát, a pipázással pedig a nemzeti
jelleg föntartásához járulok hozzá. A pipázáshoz azonban nincs elég
türelmem. Inkább magyar nadrággal óvom a nemzeti jelleget. Ehhez nem
kell türelem – csak magyar nadrág.
De miért ne szivarozzam, mikor az az elmét és szivet nemesiti? A
füstnemissza, hidegszáju emberek rendesen türelmetlenek, idegesek, mert
az életnek agyonütésre szánt perceit csak fojtogatják, de nem tudják
kivégezni.
Tessék a borbélynál szivar nélkül bevárni, mig rád kerül a sor. Tizszer
kibujsz a bőrödből és ugyanannyiszor visszabujsz türelmetlenségedben.
Tessék a légyotton forró szivvel és hideg szájjal várakozni az
imádottra. Képtelen tortura. Ellenben az égő szivar csillapitja az
idegeket s a füstfelhőkből boldogságának mennyországa kandikál a
várakozóra. Vagy mit csinál az ember, ha ebéd után látogatóba jön az
anyósa, szemrehányást tenni, hogy a feleségét mért nem vitte el a
jogászbálba. A szivaros ember ilyenkor rágyujt egy britanikára s a
vastag füst az anyóst menekülésre kényszeriti.
Mert a szivar fegyver is, ha jól fölhasználja az ember. Égő szivarral
meghiusithatok egy rablótámadást, ha idejében kisütöm vele a támadó
szemét. Szivarral mindig visszavívhatók a feleség elvesztett kegyei. Ha
friss csipkefüggönyt huznak föl az ablakra, a férj nem szivarzik abban a
szobában. A hamut mindig a hamutartóba és sohasem melléje veri. Sokszor
hangoztatja az ember, hogy most minő keveset szivarozik. Mindezt az
asszonyka gyöngéd figyelemnek veszi s rögtön konstatálja, hogy
„csakugyan már nem is olyan dohányszagu“. Ha sokat találunk költeni s a
menyecske észrevevén, neheztel, a szivarok drágulását hozzuk föl okul. E
jelenet után rögtön el engedjük aludni a szivarunkat s egy félóra mulva
tüntetőleg ujra meggyujtjuk. Az asszonyka konstatálja, hogy spórolunk s
áldja a szivarozást, mely alkalmat ád a férjnek a takarékosság
megtanulására.
Igen praktikus szidni azokat, a kik pipálnak s pipáik tömege által
otthon maradandóvá, kipusztithatatlanná teszik a dohányszagot. Az
asszonyka erre titokban hálát ad az Istennek, hogy az ő férje _csak_
szivarozik. Koronkint citálandó Petőfiből a legény, a kinek égő pipája
elaludott, alvó szive ellenben meggyuladott. A sziv és a dohányzás ez
uton gyöngéd kombinációba hozandó egymással, mintha szerelem és
szivarozás el se lehetne egymás nélkül. A szivarozó férj mennyire
megkönnyiti a feleség helyzetét születés- és névnapokon, karácsonkor és
ujesztendő napján.
Semmi fejtörés az ajándékok miatt: szivartárca, stilszerü hamutartó,
száz darab szivar, kétszáz darab szivar: s kész a meglepetés. Mig a nem
szivarozó férjnél a többé nem szokatlan papucscsal kimerül a feleség
minden leleményessége. Legfölebb a himzett házisapka marad még hátra.
Mindebből kitünik, hogy a házasélet egyensulyát csakis a szivarozás
tartja fönn. Amerika fölfedezése, vagyis a dohány behozatala előtt
sokkal több boldogtalan házasság volt. A keresztes háborukat is a
férjeiktől szabadulni vágyó menyecskék inditották.
S miért fogadta el oly gyorsan az egész világ a dohányzást? A ki az
emberi jellemet mélyebben ösmeri, megadja rá az igazi feleletet: azért,
mert el volt tiltva. Egyes kormányok halállal büntették dohányzó
alattvalóikat: semmit se használt. Lám, a derék, becsületes krumpli,
melyet mindenképp pártoltak, terjesztettek, tenyésztettek a kormányok,
alig tudott gyökeret verni Európában. Azok az általa az éhhaláltól
megmentett százezrek most is áldanák emlékét, ha minden krumpli dacára
régen meg nem haltak volna. Mert bizony a végleges haláltól a krumpli se
mentett meg senkit.
Az lett a vége okoskodásaimnak, hogy rágyujtottam egy regalitászra s
azóta rágyujtok megint mindennap vagy tizre. A krumpliról már leszoktam,
de a szivarozásról nem tehetem. Házas ember vagyok és hazafi.