Ősidők óta ellenségeskedésben élek a muszkával. Öt éves koromban
megharapott a _Muszka_, apám vizslája. Akkor azt hittem, hogy minden
négylábu állatot muszkának hivnak. Apám meggyőzött, hogy vannak kétlábu
állatok is e néven. S mikor ezt mondta, a sok nyers ugorkára és
faggyugyertyára gondolt, mely a muszka támadás idején az orosz katonák
gyomrába költözött. Nyers ugorkát ugyan most is találhatnának eleget, de
ha haladtak a civilizációval, a mostani orosz katonák gázvilágitást és
elektromos fényt tartoznak enni a faggyugyertya helyett.
A Muszka föntemlitett harapásának az a következménye lett, hogy a kutyát
egy hétre a meleg szobákból számüzték a hideg udvarra, a házőrző
komondorok közé. Ostoba kutya! Ha huszonöt évvel később harapott volna
meg, engem elvittek volna Párisba, Pasteurhöz, beoltani. Igy esett el
Páris az én látogatásomtól, egy korai kutyaharapás következtében. Ezért
is gyülölöm a muszkát, a harapáson kivül.
Mikor kérdeztem a rektor urat, hogy miért ettek a muszkák
faggyugyertyát, azt felelte, hogy belső világitás céljából. Ugyanis a
muszka ember hideg országában legnagyobbrészt éjjel van, s hogy lásson
az ember, kénytelen faggyugyertyát nyelni. Aztán gyufát eszik rá s attól
a gyertya odabent meggyullad. Igy minden muszka két lábon járó lámpás.
Kár, hogy eltér a lámpások szokásától abban, hogy nincs üvegből. Akkor
nem kellene Uchátius-ágyu és ismétlő fegyver, hanem botokkal cseréppé
vernők a muszka hadsereget.
A rektor ur, az egy nevezetes ember volt. A félfülét azt otthagyta az
oláhnak, de helyébe cserébe elhozott egy golyót a jobb combjában a
muszkától. Mi gyerekek mindig nevettünk rajta és csufoltuk őt a „félfülü
rektor“-nak. Ő nem haragudott ránk, egyetlen egyszer ütött a suttyomban,
elfojtott vihogásokkal gunyolódó gyermeksereg közé, engem elcsipett,
térdére ültetett s meghuzva a fülemet, igy szólt:
– Hány éves vagy, te füles?
– Tiz! – zokogám ijedtemben.
– Akkor még korán van, – felelt ő, s eleresztett.
Tünődtem, hogy mi van korán? A büntetés? Bizonyosan erős büntetést szánt
nekem, s még gyöngélli hozzá a testemet. Biztosat akartam tudni.
– Rektor bácsi, mi van korán? – kérdeztem biztos távolságból.
– A história.
– Miféle história?
– Az én félfülemé.
– A mi megmaradt?
– A mi nincs meg.
Nem is mondta el négy esztendeig. Akkor már nem csufoltam őt, ő se
nevezett fülesnek. Eléje könyököltem, s ő hátratolta házisapkáját, hogy
jól megnézhessem a fület, a mely nincs ott.
– Husz esztendős volt ez a fül, velem együtt, – kezdé a rektor, – mikor
elbucsuztam tőle. Ugy gondoltam, hogy illik résztvennem a haza
megmentésében, s beállottam honvédnek. Még ez a legelején történt, s én
az első tiz honvédzászlóaljba jutottam. Vittek le a Bácskába, a rácok
ellen. Damjanich alatt lettem katonává, a mi annyit tesz, hogy jó
katonává lettem. Ő nem szerette messziről az ellenséget. Még arra is
haragudott, a ki a puskaport föltalálta. Ideálja az ó-kori harc volt:
kézitusában ember-ember ellen. Egyszer lőttünk, s aztán rohamra mentünk.
Innen Erdélybe vittek, Bem alá. Egy éjjeli hátrálás alkalmával oláh
fölkelők kezébe kerültem, kiket egy század osztrák katona támogatott.
Hegyi utakon Janku vezér elé vezettek, a ki a havasok királyának nevezte
magát. Egy nagy pajtában dőzsölt, osztrák tisztekkel és oláh
tribunokkal. Egy nemesi udvar minden elrabolt ezüstje, porcellánja,
kristályüvegje ott csillogott az asztalon. A kisérő alvezér a társaság
elé vezetett bennünket, Janku fölállt és végignézett rajtunk.
– Meg fogtok halni, – rikácsolt németül, vérszomjasan.
– Majd megboszul Bem tábornok, – felelt hidegen egy honvéd-főhadnagy,
Erdély egyik legelőkelőbb családjából.
– Bem fut, – kiáltott Janku, az asztalra ütve, – s nem gondol veletek.
Ti függni fogtok.
– Kegyelem! – kiáltott egy gyermeki hang, s zászlóaljunk kis dobosa, egy
fiatal gyerek, odaesett Janku lábai elé, – kegyelmezz ifju életemnek. Én
nem is harcoltam ellenetek.
– Mind ilyen a magyar. Gyáva kutyák, – hangzott Janku ajkáról, – nincs
bennük semmi a rómaiból. Mi vagyunk a Mucius Scaevolák vére, ti pedig a
kutyafejü tatárok ivadéka.
Én dühömben reszkettem. Engem is lelkesitett az iskolában Mucius
Scaevola példája, ki a Róma ellen támadó Porsenna előtt tüzbe tette a
kezét. Azt sem tudva, mi teszek, hirtelen előléptem s rákiáltottam
Jankura:
– Csalódol, országos haramia, nők és gyermekek gyilkosa! Lásd bennem a
szabadságáért küzdő magyar nemzet leghitványabb tagját s jegyezd meg,
hogy valamennyi különb nálam.
Ezzel élesre fent zsebkésemmel lemetszettem ezt a fület s azon véresen
odadobtam a zsivány fényes asztalára. Bolond dolog volt, belátom, de hát
fiatal voltam s akkor, fiam, bolond idők jártak, nálamnál öregebb
emberek is megbolondultak.
– Lásd, mire képes a magyar, – mondám Jankunak, vagyis inkább nyögtem,
mert a nagy fájdalomtól félig elájultam, – s a magyart akarod te
legyőzni?
A rektor elhallgatott.
– Hát aztán mi történt? – kérdém.
– Azt hittem, hogy másnap reggel fölébredve, lelkem lekukucskál a
mennyország valami hasadékán, s ott látja félfületlen testemet egy fán
lógni. De nem ez történt. Egy osztrák főtiszt pártfogásába vett,
társaimmal együtt, s kijelentette Jankunak, hogy ha csak hajunk szála
görbül, ő az osztrák katonákkal szétvereti az egész oláh hordát. Még a
fülemet is gyógyittatta. Egy hét mulva pedig katonai födözet alatt
mindnyájunkat visszaküldött Bemnek, azzal az üzenettel, hogy az a
félfülü ember fölér egy egész batallion katonával.
Persze fogolytársaim elmondották Bem apónak az egész históriát, fölfujva
azzal, hogy én ekképp megmentettem az ő életüket. Az öreg kirukoltatta
az egész zászlóaljat, engem nyilvánosan megölelt, megcsókolt s igy
szólt:
– Kedves fiam! Ha volna egy fölösleges fülem, azt neked adnám; de mivel
az nincs, adok egy érdemjelet (ezzel a mellemre tüzte) s adok még egy
csókot.
Föl is terjesztett hadnagynak. De mire a kinevezésem megjelent a
hivatalos lapban (a hivatalos lapok már akkor lassuak voltak), akkor már
egy muszka golyóval a combomban, osztrák fogságban ültem.
– Aztán mi lett?
– Aztán besoroztak közkatonának; de elbocsátottak, mert sántitottam.
… Ez volt a rektor bácsi története. Szinte szégyeltem, hogy nekem két
fülem van, s mindig tisztelettel néztem néhai fülének hült helyére.
Sok ilyen fületlen embert a hazának, majd ha készül ránk a muszka.